Március 3. Elmentem Agárdra autót szerelni, meg vitorláztam is

Ez a bizonytalanság a legszarabb az egészben. Van amit szabad csinálni, van amit nem, amit szabad azt se meri mindenki mert fél a fertőzés terhét a nyakába venni másrészt tart a társadalmi megítéléstől. Mert ettől mindnyájan tartunk kimondatlanul is. Köhögés, tüsszentés, orrfújás. Épp olyan természetes mint a lélegzetvétel de most őszintén, tegye fel a kezét aki közösségben bármelyiket meg meri tenni bűntudat nélkül. Ha igen akkor az összes szempár riadtan vagy elítélőn vetül rá mert potenciális veszélyt látunk mindenkiben. Ha találkozunk furcsán kerülgetjük egymást, távolabbról beszélgetünk, nem fogunk kezet csak töketlenkedve amolyan öklöst adunk egymásnak mert a vírus sokféleképpen terjed, de úgy biztosan nem. Egyáltalán hogy lehet bármit szabadon csinálni ha ez az egész fos úgy ahogy van belefurakodott az elménkbe, a kapcsolatainkba, az életünkbe és a szobának keresztelt börtönünkbe. Minden tiszteletem az online programok szervezőinek de már ha meghallom esküszöm kiugranék az ablakon, csak hát ugye földszinten lakunk. És igen azok nélkül még nehezebb lenne de a közös szurkolást, a fesztiválon tolongást, egymás sörébe kortyolást ez nem pótolhatja. Elvesztettünk egy évet az életünkből és jó eséllyel még egynek annyi. És egy kicsit mindannyiunkban megtörik valami. Nem tudom a barátaimban mennyi lelkesedés maradt futásra, baromfitartásra, youtube-os főzőcsatornára de én biztos nem fogok idén hobbikertészkedni és asszem soha többet az életben. Esküszöm nem zavarnának az étterem szomszéd asztalánál veszekedő gyerekek, a tuskó pincér, hogy alig találok parkolót a színház környékén, hogy vizes a mozis kóla, drága a koncertjegy vagy valahol a világban, emberek között bolyongva egy városban a lábamra lép valaki. Örülnék neki. Mert hoz olyat az élet hogy ezt leírjam. Egy biztos, az idő nem fog megállni, egy napon ezen is túltesszük magunkat de kérdés, hogy a rengeteg áldozat után vajon a bizalmat visszakapjuk-visszaadjuk-e egymásnak?  

Rátérve a blog főprofiljára voltak nagy tervek a télre de vagy túl hideg volt, vagy nem. Egészen pontosan papírforma szerint februárban lett volna Balatonlellén egy nagyhajós verseny amit aztán a járványhelyzet miatt edzésnek keresztelt selyempapírba csomagoltak a szervezők. Ha versenyezni nem lehet attól még vitorlázásra van igény így lett belőle edzés, persze szigorú biztonsági szabályok között. Erre készültünk nagy erőkkel és menetrend szerint Alsóörsről indultunk volna bérelt hajóval, ez volt az egyik amin elvérzett a sztori. A múltkori hajónkat eladták, amit vihettünk volna helyette abban nem volt fűtés ami persze megoldható de a csónak közepébe beállított villanyradiátor melege nem veszi fel a harcot a míusz tizenegy fokkal. Ez már kicsit megtörte a lendületet ráadásul a két hete tartó kemény fagyok után kétséges volt, hogy az edzés után képesek leszünk-e egyáltalán visszamenni Alsóörsre és ha igen akkor vajon a kikötő előtt mennyi jégre számítsunk. Lehetne még itt kozmetikázni de a lényeg, hogy csirkék voltunk és nem lett semmi az egészből. 

Jégvitorlázásról se tudok beszámolni hacsak nem arról, hogy volt egyetlen nap amikor a többiek mentek egy kanyart. Volt egy beszakadás is ami persze nem velem történt szóval a tél úgy ahogy van eltelt ütős sztori nélkül. Persze a mostani se lesz az de ebben az egy éve tartó fosban minden apróságnak örülhetünk pláne ha az egy vitorlázás, finn dingiben, március elején. Az egész kísérteiesen hasonlított az őszi kanyarra azzal a különbséggel, hogy egyedül mentem és nem azt a vízgyűjtő hajót kaptam hanem a "kéket" amivel finnes pályafutásom elején minden alkalommal beborultam. Az az idő persze elmúlt és az ember reménykedik, hogy egyszer ez is el fog. 

A tó vizszintje semmit se emelkedett ami nem ért váratlanul bár volt bennem némi csalódottság, mindenesetre örömmel láttam, hogy az egyik "déli" sólyát, amelyiken mintha szakadékba löknénk a hajót- jelentősen meghosszabbították. 

Ki mondta, hogy nem a méret a lényeg?

Más érdekesség is akadt egy a füvön összerakott jégszán formájában. Kicsit mintha egy kihalásra ítélt fajt látnánk nem olyan távol a természetes élőhelyétől. 

Ez a szín pont olyan mint a régi sólyakocsimé. 
Nem, nem narancssárga de ez is valami
cég raktárából kerülhetett ki, okosba

A kikötő és a Cserepes-sziget felújítása töretlenül zajlik. A mi mólónkat is ránézésre vagy nyolcvan centivel megemelték, a vízről nézve kész erődítmény.

Nincs az a hullám ami ezen átcsap. Vagy majd kiderül

Fél egyre értem Agárdra de nem olyan egyszerű az egyesületben vitorlázni ugyanis Mester Bá rendre talál elfoglaltságot a tagoknak. Jégszánokat ide, lasereket oda pakoljunk vagy ha már ennyien (hatan!) összejöttünk kihúzhatnánk azt a B16-ot. Kézzel. És ez minden alkalommal így van szóval ha van egy órád és csak lerongyolsz, hogy mész egy kört a tavon, az kérdéses hogy összejön. Azonban van az egésznek egy amolyan csapatépítő jellege ami szerintem már hiányozna is. Ez a mostani Lada ajtókárpit szerelésemre ugyan nem érvényes, de jobbára így van. Szóval miután végeztem a hófehér Samarával újfent hajóba ülhettem és ohhh yeeeaahhhh, vitorláztam. Szikrázó napsütés, kettes-hármas szél, sirályok a tavon, egyedül a vízen esküszöm mintha valami közhely panoptikumba csöppentem volna. Volt vagy tizenhét fok de nem dőlök be az efféle trükköknek, ilyentájt neoprén nélkül még csak rá se nézek a tóra.  Esküszöm néha melegem is volt de ahogy a hatfokos vízbe mártottam a kezem próbaképp, rögtön kijózanodtam. Be kell öltözni vagy egy apró marhaság miatt könnyen statisztika lesz az emberből. Hoppá, viszont egy sokkal szimpatikusabb statisztika 14-et mutat. 

Nem voltak nagy terveim. El a tisztásig, ha van elég szél akkor az északi partig és őszintén reméltem, hogy marad annyi amivel a kikötőbe is visszajutok ugyanis az egyesületi motoros még a parton dekkol. 

Nem, nem drónokkal tettem vízre a hajót a Hotel Nautis előtt, itt jutott eszembe a Kwindoo. Félszeleztem az északi partig és félúton egy jótékony pöff segítségével értem el a napi csúcssebességet, 5.4 csomót. Épp olyan pazar indítása a szezonnak mint amilyen a lezárása is volt. És lehetett gondolkodni, ez a jó ebben a nyüves hajóban. Itt ülök, boldog vagyok. A tavalyi év köszönőviszonyban se volt a finnezéssel az eladás meg egyéb dolgok miatt de idén talán fejben jobban ott tudok lenni. Nézem ezt a kopott hajót és elkezdem gyártani az elméleteket miszerint milyen fasza lenne egy saját gépsárkány. Ilyenek vagyunk, na. Ha lehetőség van lecserélni a régi autót tucatjával soroljuk az érveket amik a döntésünk mellett szólnak, ám ha deüt valami gebasz legalább ugyanennyit tudunk felhozni a régi megtartása mellett.  Az eladás célja egy kategóriával erősebb hajó vásárlása volt és lehet, hogy most értek meg a körülmények. Annyi versenyre nem fogok eljutni mint két-három évvel ezelőtt de Agárdra egy-egy napra biztos szakítok időt és a nagyhajós kalandoktól se kell elköszönni a kishajó miatt. Szóval ülök a tollfosztóban és cikáznak a fejemben az efféle gondolatok de olyannyira, hogy az északi partra érve már hajót akarok venni. Na nem az élmezőny kategóriából -leírni is belepirulnék mi pénz egy olyan- csak a következő lépcsőfok érdekel és az eltelt finnes évek függvényében legalább tudom mit akarok. És ismerve magamat ez marha nagy dolog. Szóval már ezért érdemes volt március harmadikán hajóba ülni. A víz, a madarak, az érzés, az élmény, a tiszta gondolatok és Edző-bá kikötésem közbeni bazmegolása mind-mind csak ajándék. 

Hívogató végtelen