Egy csendes nyugodt finnezés

Lassacskán kigyógyulva a Balaton hiányából ideje újra előre nézni, de egy bekezdés erejéig visszatérek kedvenc tengeremhez.
Az üdülőhöz legközelebb eső strand a Kisfaludy ami közvetlenül az atomerőmű kikötője mellett fekszik, ebből kifolyólag nálam a strandkellékek elengedhetetlen tartozéka a távcső. Ha nem a vízben vagyok akkor folyamatosan a ki és beálló hajókat figyelem, meg úgy általában az összes hajót a horizontig. Leszámítva a megszállottakat és a kalózokat, általában motorral jönnek ki a sporttársak. Van aki elrobog a tó közepéig és ott szereli fel a vitorlákat, más a strand előtt teszi ugyanezt és volt egy vitorlás aki motorral indulhatott a kikötőből de már a kijáratnál leállította a gépet és szép csendesen, lendületből haladt el előttünk, a gondosan rögzített kormány mellett szerelve fel a hajót.
A közelünkben pihenő család és a hozzátartozó családfő, -aki a nap folyamán az űrkutatástól kezdve a sebészeten keresztül egészen a művészettörténetig mindenről tudott kiselőadást tartani- értetlenül találgatta hogy mitől is megyen az a hajó. Apuka ezen a téren se vallott kudarcot, megállapította hogy itt bizony a sodrás volt a szóban forgó hajós segítségére. Hát így van ez, a sok balek meg kínlódik a vitorlával...
Nem is gondolnátok milyen sikerélmények érnek a bloggal kapcsolatosan. A Vitorlás a kertben oldal követőinek száma egyik napról a másikra robbanásszerűen megemelkedett, sőt a duplájára nőtt! Igaz, ez részleteiben mindössze úgy mutatkozik meg, hogy F. András mellé N. Gyuri barátom is csatlakozott, de matematikailag akkor is kétszeresnek számít. : )
Alattomosan, a háttérben meghúzódva, szokás szerint újfent eltelt egy finn mentes hónap és közben anélkül, hogy az időjárás akár egy egy szemernyit is változott volna az augusztus szeptemberbe fordult, bár a sok csapadék, a hőmérséklet és a kábultan repkedő legyek leginkább az októbert idézik. Persze ettől még bepattanhatna az ember a finn-dingibe, de mennyivel élvezetesebb lenne akkor amikor nem esik az eső... Szóval várok türelemmel, /hiszen aki vitorlázik ne siessen/ mert ahogy mondják: a türelem rózsát terem -ha mást nem is. : )
És a várakozás a mai délutánon meghozta gyümölcsét nyarat idéző napsütés és hármas szél formájában. Igaz ez a szél délkeletről érkezett és Őméltóságát a mai napon, véglegesen délkeleti merénylőnek kereszteltem el. Nehogy azt gondoljátok hogy akár egy cseppnyi emberi érzés szorult volna ebbe a szélbe! Érdekli is Őt, hogy több tucatnyi ember szállt hajóra a boldog vitorlázás reményében!? Hát nem! Forgolódik össze-vissza, erősödik, gyengül tekintet nélkül a sporttársakra. Engem már nem ért váratlanul a dolog, de akik ma gyakorolták a vízből mentést, azoknak sok borsot tört az orra alá.
Az adott szélirány miatt ismét a betonkalodából kellett kimennem a nyílt vízre, és mostanra már nem is volt olyan rémisztő a dolog. Hozzácsapódtam egy hatvanas kollégához /aki három éve finnezik/ és bandába verődve garázdálkodtunk a tavon. Elnézést az irodalmi kifejezésért de csak úgy tudom jellemezni, hogy marha jó volt! Két órán keresztül csapattunk egymás mellett, és jókat beszélgettünk már amikor nem maradtam le, mint az a bizonyos borravaló. : )
Ahogy az elindulást, úgy a kikötést is sikerült gond nélkül véghezvinnem és a sporteszköz elcsomagolása után a csendesülő szélben szántam még egy kis időt magamra, és indulás előtt gyönyörködtem kicsit a kikötőben, a hajókban és persze a naplementében.
A hazafelé vezető úton mintha összeesküdtek volna ellenem az autósok. Őrült módon előzgettek, toltak és minden eszközt bevetettek hogy kárt tegyenek bennem, vagy legalábbis elrontsák az estémet. Most látszott igazán mennyivel nagyobb biztonságban voltam a vízen és bizony a vitorlázás távolról sem olyan mint az autóvezetés. Ez utóbbit minden hülye meg tudja tanulni.

Potyautas

Anélkül hogy elkezdődött volna véget is ért a nyár, bár inkább úgy pontosítanék, hogy előttem ismeretlen okokból csupán apró részletekben került kiadásra. Ennek hozományaként az augusztusi ősz magára a nyaralásra is rányomta bélyegét, habár a Balaton látványa minden évszakban és minden időjárásban lenyűgöz. Rendhagyó módon elmaradt az éves vitorlázás Gyulabá valamelyik lélekvesztőjén és a tóban is mindössze kétszer volt bátorságom megmártózni a jóindulatú túlzással huszonegy fokosra kiírt vízhőmérséklet ellenére.

Hogy mégsem maradtam vitorlás élmény nélkül, azt a Füredi hajókiállításnak és azon belül a Raffica csapatnak köszönhetem. A rendezvény így elsőre szerény keretek között került megrendezésre, ezért fordulhatott elő hogy a kikötőben több különleges hajót láthattam mint magán a kiállításon, de lehet hogy ezért csupán a más jellegű érdeklődési kör okolható. Valószínű hogy rajtam kívül mások is szívesen bejárnának egy klasszikus cirkálót vagy körbetaperolgatnának mondjuk egy repülő hollandit, de ha a Sponsor Wanted fedélzetén kezelheted a grószsottot na azt nem igen lehet hasonlítgatni semmilyen bámészkodáshoz. : )
Tehát onnan kezdem hogy egész véletlenül pont a "nyaralás" idejére esett a boat show és a felkínált lehetőséggel élve még idejében teszthajózásra jelentkeztem a Principessára, amit szombat délelőtt még javában szereltek a csapattagok. Ebből adódóan, bedaruzás után azonnal telepedtem a Sponsi mellé, mint utóbb kiderült kerek egy órával az indulás előtt - mondván nekem mindegy mikor fut ki ez a hajó, de én rajta leszek! : )

Hát igazából nagyon nehéz dolgom van, mert az élmények teljesen magukkal ragadtak és azóta is kesze-kusza módon keringenek a gondolatok okos kis buksimban, úgyhogy megpróbálom történési sorrendben leírni a dolgokat. A fedélzetre lépéskor a hajó majdnem úgy billegett mint egy tizenötös jolle, innentől kezdve még jobban érdekelt a dolog. Egyébként motorossal vontattak ki minket és mikor kiderült hogy a látogatók közül ketten is vitorlázunk, azonnal különböző feladatokkal bíztak meg bennünket, nem kis örömünkre. Ezek közül a komolyabbat, azaz a nagyvitorla felhúzását megnyertem ami simán ment egészen az utolsó másfél méterig, ahol is elhágy erőm, a kötél meg mintha megszorult volna. : ) Azután a legénység egyik tagja megmutatta a trükköt, de még így is elég nagy erőfeszítést igényelt a dolog. /A művelet természetesen nem hétpecsétes titok, de úgyse tudnám érthetően leírni ezért csak annyit mondok, hogy egyik lábunkkal rá kell támaszkodni az árbócra!/
Innentől egy jó darabig csak az élvezkedésnek és a csapásváltáskor elengedhetetlen túloldalra történő átülésnek /ugye liberáról van szó/ kellett eleget tenni.

Itt feszítek elöl : )

Átutazóként ugyan de belecsöppentünk egy versenybe is ahol mi vendégek jobban érzékelhettük hogy mit is tud a hajó. Ahol a többiek döcögtek mi nagyon jól haladtunk, ahol a többiek jól haladtak mi úgy mentünk el mellettük mintha állnának. És itt komoly hajókról beszélek, sőt az egyik népszerű Balatoni cirkáló is inkább csak vízen úszó akadálynak tűnt mint ellenfélnek. Persze a huszonegy méteres! árbóc megtette a maga hatását. Ahol a többiek vitorlája véget ért a halfej formában, a mi hajónké még ott is fogta a szelet.

Pazar vitorlabeállítás...

 Ezután jött a nagy lehetőség, miszerint a bátor érdeklődők beülhettek a grószsott mellé, kipróbálni, hogy mégis milyen erőviszonyokkal kell szembenézni mikor a nagyjából kilencven négyzetméteres vászonnak nekitámaszkodik a szél.
Egyébként a legénység a következőképpen  helyezkedik el, előről hátrafelé: egy fő az orrvitorlát cseréli, őt ezen a hajón valamiért zongoristának hívták, egy fő génuás, ő mindig a szél alatt ül, folyamatosan állítja a vitorlát és figyeli a forgalmat, sok fő legénység akik a kormányos utasítására helyezkednek el a hajón, egy fő grószsottos / idővel ez lettem én/, kormányos, lékocsis, és leghátul még valaki aki a nagyvitorla finombeállítását végzi. Tehát ilyen elrendezésben haladtunk mikor mintegy a teszthajózás végét jelezve felbukkant a motorcsónak, fedélzetén a második egység vendégekkel. Isten a megmondhatója, hogy én át akartam szállni. Még meg is mozdultam a motoros irányba, de abban a káoszban senkire se tudtam rábízni a vitorlakötelet és minden hajós tudja hogy a hajón tartózkodók testi épsége az elsődleges. Ha ennek az az ára, hogy továbbra is mancsaftolnom kell a Sponsin, hát bánja fene, duzzogva ugyan, de maradok... : )
Bő fél óra után először csak elcsípett, azután pedig rendesen beterített minket az égi áldás. Szó szerint szakadó esőben vitorláztunk a kikötőig. A társaság nagyrészét partra vitték, a kemény mag pedig a kikötőbe tolástól! a kikötésig segített a csapatnak. Feledhetetlen élmény volt és hiába is próbálta, ezen szemernyit sem tudott rontani a ránk rontó húszperces zápor. Vizes sport -ahogy a nagyok mondják...
A legénység segítőkész, közvetlen és nagyon szimpatikus volt. Minden mozdulatukból látszott hogy komoly egységet képeznek, és ha csak három órára, de azért én is részese lehettem ennek a nagyhírű csapatnak.
Két érdekességet tartogatok még a számotokra. Az egyik, hogy a decknek ugyanolyan tapadása volt száraz időben mint a szakadó esőben, a másik. hogy néha teljesen más szél fújt nyolc és húsz méteren, azaz amíg a vitorla közepe jobb oldalról kapta a szelet addig a teteje bal oldalról. Vicces látványt nyújtott negyedszélnél amikor a grósz alsó kétharmad része balra, a felső egyharmad része pedig jobbra volt kidagadva. Kérdezte is a skipperünk: -Na Urak, most mihez állítsam be a vitorlát? : )

Spártai belső, maximális élvezet

Ezek után a nyaralás legnehezebb része következett, azaz ilyen élményekkel a hátam mögött összecsomagolni, hazavezetni a naplementében, és valószínűleg egy évre elbúcsúzni attól a hatalmas, gyönyörű, fátyolos zöld színű víztől amelyben úgy eltud veszni az ember tekintete, mint a legigézőbb női szemekben...

Álmatlanság ellen

A várt kiadós izomláz elmaradt, helyette csak itt-ott fájt ez-az a rákövetkező napon. Azt hiszem ez is olyasmi lehet mint a sziklamászás, ahol is ki kell alakulnia az úgynevezett sziklamászó izomzatnak és csak onnantól élvezheti a polgár mellékhatások nélkül a dolgot, és úgy látszik kezd életképes lenni a finnezős izomzatom. : )
A vitorlázások után az élmények és a túlélés sikerének hatására mindig felfokozott állapotba kerülök, és ez az érzés estére sem akar csillapodni. Tehát mikor leülök a számítógéphez, hogy beszámoljak nektek a történtekről még javában az események hatása alatt vagyok, így fordulat elő hogy nagy izgalmamban kimarad valami a bejegyzésből. Ahogy legutóbb, mikor a finnes indulást ecseteltem elmulasztottam magát a hajóralépést valamint a hajóelhagyást megemlíteni, aminek rejtett szépsége abban mutatkozik meg hogy csak a hajó középvonalában ajánlott a deckre lépni, ellenkező esetben rövid úton a tóban találja magát a vitorlázó.
Úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt egy reklám a tévében ami az eredeti magyar téliszalámit népszerűsítette. A hirdetés többé-kevésbé abból állt, hogy más országok kutatói próbálják megfejteni illetve kielemezni a szalámi összetevőjét, vagy titkát de minden alkalommal az utolsó pillanatban valaki megdézsmálja az ellenállhatatlan csemegét. A reklám ismétlődő fő mondata pedig így hangzott: "Valami mindig közbejött."
Nos, ugyanez áll a finnezésemre is. Hazafelé autózva -mialatt a kocsiban gondosan kiterítve szárad a neoprén felszerelés- rendszeresen fogadkozok, hogy most amíg bennem van az érzés, meg a lendület, meg amíg meg nem kopik az a nagy komoly tudásom, addig gyorsan újra eljövök, és ha nem is holnap de legkésőbb a jövő héten ismét belevetem magam a kalandokba. De Ti, Kedves Olvasóim, nyilván tudjátok mi történik velem a következő héten, meg az utánakövetkezőn és persze a rákövetkező közel két hétben: valami mindig közbejön. Ezért türelmetlenül vártam az augusztus végét, mert a statisztika alapján akkorra jutok el Agárdra, de lássatok csodát: tegnap ismét finneztem!
Egyébként nagyon vágytam már egy eseménytelen, csendes, nyugodt, egyenletes-közepes szeles vitorlázásra, na de ennyit még a jótündértől se kérhet az emberfia és a tapasztalat egyre inkább azt mutatja, hogy az említett kívánalmak nem ebben a hajótípusban válnak valóra.
Az a jó hír fogadott Agárdon, hogy megjavították a finn dingimet és ezt még tetézte hogy nem akárkivel találkoztam a kikötőben, hanem Péterrel a hajóssulis oktatómmal, aki azon túl, hogy emlékezett rám három év és kitudja hány száz tanonc távlatából, elismerően nyugtázta hogy finnezek és még a hajómra is kíváncsi volt. Mellékesen jegyzem meg, hogy jó úton haladnak a tárgyalások Sipivel és jövőre levihetem és kellő ideig a vízen is hagyhatom Ibolyt, hogy a deszkák bedagadjanak és száraz belsővel, vitorlás hajóhoz méltón kipróbáljuk a művemet.
A mai lecke azzal kezdődött hogy a vitorlát mostantól a vízen kell felhúzni a kényelmes és biztonságos szárazföld helyett mert, idézem: "Ez is része a szakmának!" Szinte hiányzott is volna az a közel tíz percnyi gyötrelem abban a négyes-ötös szélben... No mindegy, mint tudjátok most jön az hogy irány a hajó és a kormánylapátot a helyére kell tenni, amivel nincs is semmi probléma, de a javítás alatt leszedték a kormányhosszabbítót, amit sikerül ugyan visszaimádkoznom a helyére, de kint a vízen még háromszor esett szét menet közben... A végleges megoldást a hajóban talált rövidke kötél és a jó öreg röffcsomó : ) jelentette. Értem én hogy túlélő típus, na de ennyire..?
Eléggé pöffös és forgolódó szelünk volt, mondhatom hogy szokás szerint, és a Mester felállított hármunknak /merthogy ennyien finneztünk aznap/egy háromszög alakú pályát, amit időről-időre átépített úgy, hogy fokozatosan ugyan, de egyre nehezebb volt teljesíteni. Négy órát töltöttem a pályán. Fordultam, kicsit majrézva de azért meghalzoltam abban a jó kis szélben elégszer, megszereltem a kormányhosszabbítót /ugye többször is/ és élveztem a hátszelezés számomra ellentmondásos /félelmetes ugyanakkor lelki békét árasztó/ örömeit.
Ennek eredményeképp a ház előtt alig tudtam kiszállni a kocsiból és estére még annyi erőm se maradt hogy összeszedjem és megosszam veletek a gondolataimat. Elégedetten elkanalaztam egy doboznyi jégkrémet, befeküdtem a békésen ringatózó ágyba és a néhány perc múlva bekövetkező elalvásig idilli hangulatban idéztem fel magamban a kimerítő, ugyanakkor rendkívül élvezetes napot. Így jelentett ez az este a nejemnek is nyugalmat, mert a kimerítő finnezésnek köszönhetően mindössze néhány bágyadt puszira futotta tőlem, szóval még a kósza gondolata se merült fel annak hogy molesztáljam... : )

Újra Piroskával

Élvezetes finnezés ide, tanulságos vitorlázás oda, ez a szörnyeteg /kék hajó/ rendesen odatett a másnapomnak. Olyan izomlázam lett, hogy ihaj, pedig teljesen indokolatlannak éreztem mégpedig a következők miatt. Egyrészt az általatok ismert edzéstervemet módosítottam annyiban, hogy a boxzsákolást egy lassan gyógyuló könyöksérülés miatt véglegesen kivettem a listáról és helyette más, saját testsúllyal végzett gyakorlatokat csinálok, valamint a futást és az ugrókötelezést is leváltottam egy klasszisokkal élvezetesebb lábedzéssel, de lássuk a részleteket.
Egy tavaly novemberi túlköltekezés miatt -tízéves megismerkedési évforduló+aranylánc+fél havi fizetésem megy a levesbe : ) elkezdtem bringával bejárni a munkahelyre. Ez beosztástól függően tizenhét vagy huszonhárom kilométer. Eleinte kicsit döcögősen ment a dolog -bár a fájdalmas emelkedők és a szembeszeles részek kegyetlenségét is enyhítette a gyengéd női szeretet- de idővel úgy megtetszett, hogy mostanra mindenhova kerékpárral megyek. Ez havi szinten négy-ötszáz km.-t tesz ki, ami egy komoly versenyzőnek nem tétel, de nekem hétköznapi embernek bőven elégséges, emellett számtalan előnyei közé vitathatatlanul beletartozik hogy elegendő idő jut a gyengébbik nem szemmel tartására : )
Viszont úgy látom, hogy súlyzózhatok meg bringázhatok én ész nélkül, ez a finn dingi hajótípus mindig rátalál és megkínozza azokat az izmokat amikre egy normál életvitelnél nem, vagy csak alig-alig van szükségem. Habár valamelyik nap elvittem a kisebbik lányomat egy Yxilonos túrára és utána is mindenem fájt szóval lehetséges, hogy az évek jóformán észrevétlen, de annál könyörtelenebb múlása okolható a gyötrelmeimért. : )
Ilyen előzmények után készültem az újabb bevetésre, és tegnap este mikor megnyitom a hajóosztály oldalát mit kell látnom? http://finnclass.hu/agard-helyi-szelroham/   A főoldalon szinte vezércikként, tolakodva ront rám a hír miszerint egy tábla lemezt lefújt a nagyerejű szél a tetőről és /átmenetileg/ használhatatlanná tette kedvenc, sokat dédelgetett hajómat. Mármint amit bérelni szoktam...
Így találkoztam újra az első finn-dingimmel, de a randevúra árnyékot vetett az erős délkeleti szél, és nem csak azért mert ilyenkor a legnehezebb elhagyni a kikötőt. Tudom, emlékszem arra amit a múltkor írtam, azaz minden szélirány mellet ki tudok hajózni, de a DK-inél a következő a helyzet: adott egy kb. húsz méterszer tizenöt méteres gondosan körbebetonozott vízfelület ahonnan egy nagyjából három méter széles kijárat van, és csak ebből a "ketrecből" lehet biztonsággal elindulni mert a többi helyen a sporteszközt ráfújja a szél a mólóra, így okozva kellemetlen perceket a kormányosnak, és mély sérüléseket a hajónak.
Le sem írom hogy mennyit töketlenkedtem az indulással de igazság szerint nem csak én voltam a ludas. Tehát hogy néz ki az elindulás ezzel a túlélő típussal? Hajó szélirányba vitorla fel, rögzít. Sólyakocsival a hajót vízretesz, utána a kikötőkötéllel kikötöd a hajót, sólyakocsit ki a partra. Beszállás a kikötött hajóba, svertet leenged, kormánylapátot helyére tesz, vissza a mólóra, hajót elköt, kormányos villámgyorsan beugrik és elégedett mosollyal elindul. Erre mi történik? A mólóralépéskor elszakadt a kikötőkötél és a hajó legalább egy méterre eltávolodott... Itt nem lehet tökölni mert pillanatok alatt a betonon köt ki a hajó, szóval már készültem a vízbeugrásra és onnan bemászok, mikor egyetlen pillanatra megállt Piros. -Gyere ide. Mondtam igazából nem is tudom miért, és azt se hogy mire számítottam, erre mi történik? Igen, az amire gondoltok, a hajó elindult felém és pont annyira megközelített hogy be tudjak ugrani. Alig akartam elhinni... Nyilván a szél változtatott irányt és nem az én hívószavamnak volt ilyen misztikus hatása, de számít ez? A győztesnek nem kell magyarázkodnia. : )
Így kerültem pillanatok alatt a strandolók és a vitorlások figyelmének középpontjába, hogy aztán aggódó tekintetük kíséretében végre célba vehessem a nyílt vizet. Zárójelben annyit azért hozzáfűznék, hogy nem csak ők aggódtak... : )
A vitorlázás maga -leszámítva a kezdeti nehézségeket és a forgolódó, néha felborítani szándékozó szelet- szokás szerint rendkívül élvezetes volt. Kezdek belejönni a hátszelezésbe, legalábbis annyira, hogy nem tojom össze magam minden egyes billenésnél, de hogy rezzenéstelen arccal tekerjem le a kupakot a vizespalackról az még várat magára. : )
Kikötésnél természetesen újra irány a betonkaloda, de hátszélben berongyolva túl nagy a sebességem, szóval csináltam valami fordulás félét, újra ki a tóra azután újra a betondzsungel és másodikra sikerült partot érnem.
Eléggé elfáradtam és sejtettem hogy holnap milyen izomlázzal kell szembenéznem, ráadásul bicajjal tekerek be a gyárba, szóval semmi kímélő üzemmód, úgyhogy igazán megérdemlek egy kis jutalmat.
Így történt hogy idén először, saját elhatározásból fürödtem a Velencei tóban.

Bestia

Közel egy hónap után ismét vízre szálltam méghozzá nem is hétköznapi körülmények között -bár ezidáig egyetlen finnezésemet se tudnám hétköznapinak nevezni. A mostani apropója, hogy egy kétnapos verseny közepébe csöppentem bele, persze nem szó szerint mivel annak jelenleg több akadálya is van. Érdekességképpen annyit, hogy kizárólag ötven felettiek részére indították, és a kedvenc hajómat kibérelte egy hetvenkét éves! sporttárs. Se rajta, se a többieken nem látszott a valós életkor így két dologra gondolhatunk: vagy jótékony füllentéssel többnek vallják magukat csak azért hogy részt vehessenek a versenyen, vagy a szabadban, a jó levegőn vitorlázással eltöltött évtizedek tették őket fiatalabbá illetve fiatalossá. És ez a valószínűbb. : )
Ennek okán annyiban érintett a dolog, hogy megkaptam mumusomat, a kék hajót. Mint tudjátok eddig két alkalommal ültem meg a paripát és mind a kétszer a tóban fejeztem be a vitorlázást, ráadásul másodszorra nagyon zord körülmények között. Nyünyögtem kicsit de másik hajó híján kénytelen voltam elfogadni az ajánlatot. Különben is: egy napon le kell győzni a félelmeinket!
Hááát megpróbáltam... És képzeljétek, sikerült! Igaz nem minden akadály nélkül, de igen megültem ezt a zabolázatlan jószágot, pedig Ősumáksága mindent elkövetett hogy borsot törjön az orrom alá.
Akkor kezdjük a széllel. Erős négyesnek mondanám /édes Istenem, az iskolában hogy örültem volna ennek : ) / szóval teljesen vállalható a dolog, de időnként rendesen felerősödik, nyilván azért hogy ne érezzem annyira nyeregben magam. Megvárom amíg a versenyzők elhagyják a kikötőt, segítek ahol szükséges és most jövünk mi: én és a majré.
A kikötőből való kiállással nincs semmi gond, és talán egy napon maga a kikötés is ilyen olajozottan megy majd. A napi penzum mondhatom hogy a szokásos: negyedszél-negyedszél-hátszél.
A gondok akkor kezdődtek amikor a sotkötelet a klemmbe akartam akasztani. Ez egy nagyon vastag kötél és alig fér el a neki kiszabott helyen, úgyhogy néha két kézzel kellett beerőszakolnom a helyére, csak akkor meg senki se fogta a kormányt. Jogosan merül fel bennetek a kérdés, hogy eddig miért nem vettem észre? Nos mikor először kaptam meg az említett hajót, akkor még nem mertem a helyére tenni a kötelet, egész idő alatt kézben tartottam, még örültem is hogy milyen vastag, /hát ez elég kétértelműre sikeredett/ és nem vagy csak alig akart kicsúszni a kezemből. A március végi rapid edzésemen pedig jóformán lélegzethez se jutottam máris a tóban találtam magam, utána meg még kevésbé jutottam lélegzethez. : )
A vízijármű kettes számú merénylete a nagy mennyiségű, ismeretlen helyről beáramló víz volt. Emiatt végig nyitott ventillel kellett robognom és nem volt helye a megállásnak vagy akár a lassú haladásnak sem. Bár a ventilt eleinte mindkét esetben becsuktam, de ezzel mindössze annyit értem el hogy csak egy helyen -valahol a hajófenéken- jött be a víz. Ott pedig jött szorgalmasan. Ebből következett hogy haladni kell mint a cápa, nincs mese.
Ezt tetézte az olykor megerősödő és forgolódó szél a következő tréfájával. Szokás szerint a kikötő előtti részen csapatok, északi szélben és mikor úgy kétszáz méterre megközelítem a nádszigetet a szél olyan szinten felerősödik, hogy hiába lógok kint a kilencvennégy kilómmal a finn-dingiből, úgy megdönt hogy a hajó oldalán megyek és kezd a túloldalon is berongyolni a víz. Kiérve a "veszélyes zónából" : ) pedig ide-oda fordulgat, hogy elveszítsem a nagy nehezen megszerzett sebességemet valamint hogy össze-vissza billegtesse a hátszélbe fordult finnt és rémült kormányosát. És akárhányszor mentem arra, mindig ugyanezt tapasztaltam. Szóval elég emberes volt na, de érdekesség hogy egy ekkora tavon is mint a Velencei, előfordulhatnak ilyen szintű különbségek.
Szó mi szó, kerek egy óra szenvedés után ráhangolódtam a hajóra és kezdett élvezetes lenni a dolog, úgyhogy még egy bő órai gyakorlás után engedélyeztem magamnak egy jutalomkört, értelemszerűen gondosan elkerülve a félreeső, elhagyatott helyeket. : )
Hogy sikerült-e délutánra megszeretnem a kék hajót? Azt azért nem mondanám, de kezdek ott tartani hogy nem félek tőle. Sőt, jobb lesz ha Ő kezd el félni tőlem! : )

Kiegészítés a tanévzáróhoz

Egyetlen gondolat erejéig visszatérve az éves összefoglalómra ma már megmosolyogtat a gondolat hogy versenyezni szerettem volna az akkori nulla tudásommal, ami igaz hogy sokat gyarapodott az elmúlt évben, ennek ellenére azt veszem észre magamon, hogy minél többet tanulok annál kevesebbet tudok. Érthetőbben fogalmazva, ahogy egyre inkább kezdek belerázódni a dolgokba úgy veszem észre, hogy milyen csekély tudással ültem a finn-dingibe és ami még ennél is fontosabb: az azóta megszerzett tudásomon még mennyi gyarapítani való van.
Persze nyilván el fogok tudni vezetni egy nagyhajót, /ahogy ez két évvel ezelőtt sem jelentett gondot/ de van valami, ami nem hagy nyugodni ennél a típusnál. Elkerülve a mostanság laposra koptatott kihívás szót inkább úgy fogalmazok hogy egyrészt szeretném kiismerni ezt a több mint hatvan éve töretlen népszerűségnek örvendő hajótípust, másrészt meg nagyon megszerettem ezt a fajta vízközeli vitorlázást, még ha esetenként ez a vízközeliség több annál amit komfortosnak tartok. : )
És az is szembeötlik, hogy már nem csak úgy találomra jövök-megyek a tavon hanem tudatosan a szél figyelembevételével választom ki a menetirányt.
És most következzen egy kis kitérő, mert hogyan - hogyan nem a vitorlázásról a lövészet jutott eszembe, mégpedig annak is a kezdő szakasza. Tapasztalatból mondom, hogy az első /tanulgatós/ időkben meglepően jó köregységet képes lőni a polgár, ellenben /igaz csak átmenetileg/ mindez a "tudás" egykettőre szerte foszlik, mihelyt az emberfia elkezdi komolyan belevetni magát a dolgokba. Hát igen, a kezdőnek minden egyes lövés örömet szerez ami nem követel emberéletet : )  ennek köszönhetően felszabadultan és az izgalmak ellenére kiegyensúlyozottan lő, de mikor a haladó szakaszba kerül, ott már tudatosan szeretne jól szerepelni és ha egyetlen lövés nem sikerül, akkor oda a lelki béke és vele együtt a várt eredmény. 
Ez mindössze annyiban kapcsolódik a vitorlázáshoz, hogy egyszerűen nem fér a felembe hogy emlékeim szerint miért finneztem oly önfeledten tavaly nyáron, és miért érzem úgy, hogy ez a szezon az ügyetlenkedések időszaka? Ámbátor lehet hogy illene beleolvasni a múlt évi bejegyzésekbe, pontosan mennyire is voltam akkor önfeledt... : )
A legutóbbi vitorlázást csak két-három mondatban ismertettem, de ne is reménykedjetek abban hogy megkíméllek benneteket a részletektől.
Ahogy szeretem, már dél előtt a kikötőben vagyok és amint az előrejelzésben írták ez bizony erős ötös szél hatos befúvásokkal, pontosan ahogy az idei első vitorlázásom alkalmával, mikor is a majré és a borulás főszereplése mellett én csak ügyetlenül statisztáltam. Tartom magam a márciusi fogadalmamhoz miszerint ilyen időben nem erőltetem a vízre szállást, ebből kifolyólag inkább hasznossá teszem magam. Hajóponyvázás, ladikátúsztatás és néhány kisebb szerelési munka után megérkezik a légmozgás várva várt enyhülése, bár átöltözés közben az emeleti ablakréseken befütyülő szél elbizonytalanít.
De a parton bizony nincs helye a pöcsölésnek. Komolyan mondom, tök ügyesen elindulok /már megint : ) / és kint a vízen is jól boldogulok. Tartom az irányt, a fordulásokat is elfogadhatóan csinálom bár néha a kormány kiesik a kezemből... -Nem baj ezen ma csiszolok egy cseppet, de most irány a kikötő előtti rész, hiszen ott vár kitartó oktatóm: A Mester. Odaértem és innentől van egy kis képszakadás. Talán halzoltam vagy csak szerettem volna, netán spontán halzoltam...? Ha megfeszítenek se tudom mi történt. Azt vettem észre amit már tudtok, azaz az árbóc vízszintesen, ennek következtében a hajó egyik fele az árbóc vonaláig víz alatt, közben a bum büszkén ágaskodik az ég felé és fogja be a szelet. Ismerős a szituáció és tennem kell valamit, méghozzá azonnal hiszen ez az egész rövidebb idő alatt történt mint amíg leírtam. Ösztönösen ráálltam a víz alatt lévő deck belső oldalára és felsőtestemmel nekivetődtem a másik -normál helyzetben jobb- oldalának és a hajó újra úszott. A gyors vitorlaállítás közben se tudtam nem észrevenni a kokpitba merített nagy mennyiségű vizet, annál is inkább mivel rendesen visszafogta a finnt. Annyira persze nem hogy ne tudjak elindulni, de komolyan aggasztott, hogy a hajó orra úgy túrta a vizet mint mikor egy tengeralattjárót látunk merülés közben. Próbáltam kinyitni a ventilt, amihez ugye nekem is előrébb kellett mennem szóval a merülés egyre jobban fenyegetett. A nyitás persze nem sikerült, én meg azt hittem igen és bokáig érő vízben vitorlázva vártam a csodát, ami persze elmaradt. Azután valahogy megint odamerészkedtem, sikeresen kinyitottam és végre felhangzott a várva várt szürcsölő hang, ahogy a sebesség hatására a tó vize megnyugtatóan csordogált vissza eredeti helyére.
A többit pedig már tudjátok, és mostanra azt is hogy kora este egy fáradt de elégedett vitorlázó autózott hazafelé, zsebében a baráti bizonyítvánnyal és az egyesület éves belépőjével.

A 2013/2014 tanév egyéni nautikai elemzése illetve értékelése : )

Kereken egy évvel ezelőtt vetettem magam a finnes kalandokba, és soha nem fogom elfelejteni az első próbálkozásomat. Meleg nyári nap, a szél akár a mesében: hol volt, hol nem volt... Egyedül az előző bejegyzésben említett hetvenes sporttárs van a vízen a fél évszázados fahajójával. A jelenléte egyébként rengeteget segített, mert a hajóval való ismerkedés közben és a nagy szélkeresésben legalább láttam hogy milyen irányba kéne haladnom. Persze csak akkor, amikor megmozdult a levegő. Az Öregúr tapasztalatból megnyugtat, hogyha elmegy az a felhő a fejünk felől akkor szél is lesz, én meg csak csalódottan vakarom a fejem a tó közepén, hogy a szülinapomra mégis inkább a thai masszázst kellet volna választanom a kecsegtető, ámbár mostanra kétséges élvezeti értékű finnezés helyett.
Nem számoltam hogy hányszor voltam vízen, /a blogból nyilván kiderül/ de ez ahhoz kevés volt hogy megtanuljak finnezni ahhoz viszont elég, hogy bármilyen szélirányban ki tudjak állni a kikötőből, és vissza is tudjak jönni. Vitorlával.
Ahhoz kevés volt hogy egy közös hajózás alkalmával megzavarjam az élen haladókat, ahhoz viszont elég, hogy elfogadható távolságon belül maradjak a többiekkel.
Ahhoz kevés volt hogy a kikötő elhagyása közbeni izgalmakban ne száradjon ki a szám, ahhoz viszont elég, hogy hátszélben is ki merjek ülni a hajó oldalára.
Ahhoz kevés volt hogy könnyedén elkerüljek bármiféle borulást, ahhoz viszont elég, hogy kezdjek beletanulni a vitorla beállításába még erős és erősen változó szélviszonyok között is.
Egyébiránt csak most tudatosult bennem, hogy az elmúlt egy év során nem is ültem "nagyhajóban" pedig /így hirtelen/ komolyan elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon a koszon kívül ragadt-e rám valami amit használhatnék egy huszonvalahány lábas hajó vezetésekor.
Szóval a felsoroltak figyelembevételével már egész jó osztályzatban gondolkodtam, a bökkenő csak az hogy a jegyet soha nem a tanuló adja magának, hanem az oktatója. Az oktatómnak pedig ma egy egész órán keresztül csak púp voltam a hátán a vízszintesbe állított árbócommal!! /a borulást ennek ellenére sikerült megúsznom : ) / a tóból átmenetileg a hajóba importált kb. százötven liter vízzel, az ügyetlenkedésemnek köszönhetően ki nem nyíló ventillel és az időnként kezemből kieső kormánnyal, így aztán tanév vége ide, nyári szünet oda, nem is álmodhattam kitűnő bizonyítványról.
Az említett óra leteltével a Mester kivitte a hajóját a partra én meg kétségek közt őrlődve /nagyon helyesen/ a vízen maradás mellett döntöttem. Végre egy viszonylag egyenletes északi szél, jó négyes erősségű, az elmaradhatatlan ötös pöffökkel tehát bolond lennék nem maradni még bő két órát és a kikötő és a nádsziget közti részen, nem gyakorolni a fordulást, a "hátszeles perdülést" ahogy Gyulabá mondaná, meg úgy általában magát az életben maradást ezen a kis tollfosztón.
Ha ebbe a bekezdésbe azt írom, hogy micsoda faszányos gyerek voltam és minden zökkenőmentesen zajlott, akkor bizony az én hűséges olvasótáborom /amely jobb napokon akár huszonkilenc főt is számlálhat : ) / rögtön gyanút fog és hitelét veszíti az egész oldal, szóval ahogy megszokhattátok tőlem, marad az őszinteség. Ami jelen esetben annyit takar hogy nem követtem el nagy hibákat, de inkább úgy pontosítanék hogy nem vétettem komolyabb ön és közveszélyes cselekményt, bár a mai délutánon a "köz" szó alatt egy fő bójára kikötött horgászt és két oktatóhajót kell értenetek...
Eléggé elfáradva, kellemes hármas szélben rongyoltam be a kikötőbe, ahol is a partot érést követően a következő /szerintem nagyon jó/ osztályzatot kaptam:
"Innen a partról néha egészen úgy tűnt mintha tudnál vitorlázni."