Vakrandi

Ugyan ki ne álmodozott volna soha arról, hogy egy napon részt vesz a nemzetközi szinten is hatalmas elismerést kivívó Balatoni Kékszalag versenyünkön. A palackzöld tavat beborító több száz, ezerszínű vitorla megindító látványa minden halandót a hatása alá kerít, minden halandóban felébreszti a vágyat hogy ő is ott üljön a többi versenyző között valamelyik hajón és rá is olyan  csipetnyi irigységgel vegyített vágyakozással nézzenek a kívülállók ahogy ő nézi most a tovasuhanó vitorlásokat. De minden sportteljesítményben több van annál amit egy ügyesen filterezett fotó, egy dinamikus zenével aláfestett youtubos videó vagy egy tévés sportösszefoglaló vissza tud adni. Ezzel együtt szükség van még hajóra, helyismeretre meg legénységre, vagy egy csapatra ahova csatlakozhat az emberfia és ami nélkül minden verseny elképzelhetetlen: kitartásra. Ebből már sejthetitek Kedves Olvasóim, hogy mi áll a mostani beszámoló hátterében.
A csapathoz csatlakozás nem is olyan egyszerű ugyanis ezt a versenyt senki se hagyja ki emellett kopaszként bekerülni pont a szalagra az meg végképp esélytelen. Vannak éppen ajánlatok amiben jó pénzért körbevisznek a tavon de szerettem volna kivenni a részem a dolgokból és tanulni. Szó szerint a legutolsó pillanatban /kedd reggel/ bukkantam egy hirdetésre a sailingen és egy gyors bemutatkozó telefon valamint némi várakozás után biztos helyem lett egy 8mOD-n amire úgy vélem a belépőjegyemet a finnezéssel váltottam meg. Na most egy ilyen hír után maradjon nyugton az ember a munkahelyén. A szokásosnál jobban vártam a reggelt, hogy tekerhessek haza pakolni, vásárolni és lehetőleg nem kifelejteni semmit abból amire az elkövetkező három napban szükségem lesz. Szerdán négykor találkoztam Kenesén Imivel /a kapitánnyal/ és ilyen mostoha körülmények között mentünk át Füredre Big Easyvel.

A hajóállomással szembeni BYC-ben kötöttünk ki egyenesen Füred központjában ami az egyik legmenőbb és legpuccosabb hely a Balcsin. Királyság most itt lenni, a verseny miatt pezseg az egész kikötő. Agárdon kívül csupán a Fertő tavon voltam finnezni de mindenütt ismerős arcok köszönnek vissza a sportriportertől a nevezési lap átvevőjén át a vetélytársakig, néhány igazi legendáról már nem is beszélve.

A csapat többi tagja intézett ugyan szállást de bolond lennék innen bárhova menni, megalszom a szűköcske kabinban ilyen lehetőség úgyse adódik sokszor. Tizenegy után kerülök ágyba és a hajó minden ringatózásánál megnyikorduló puffer fáradt hangjára ébredek négykor a pókok lakta kajütben, de akkor is életem egyik legjobb éjszakáját tudhatom magam mögött.
Kilenckor egy remekül eltalált rajttal indultunk meg Füredről a keleti medence felé és túlzás nélkül mondhatom, hogy az első hetven hajóban benne voltunk, ami persze semmit se jelent a végeredmény szempontjából de azért jól esett. Szóval hasítunk a tó közepén majd féltávnál elfogy a szél és csalódottan nézzük, hogy akik az északi oldalt választották hogy hajtanak el, ráadásul nem is lassan. Délen ugyanez a helyzet, néhányan szívunk csak itt bent. Ha egyszer kikerülünk innen lesz mit behozni az biztos. A nehézkesen magára találó széllel fél kettőre érünk a Kenesei bójához és a déli part felől felérő számtalan hajó egyszerűen nem fér el, belső hely ide vagy oda cifra káromkodásokkal fűszerezett hatalmas kongó koppanások sorozata számolja a százezreket és valakinek a leszakadó motorja jelzi hogy mire mész az elsőbbségeddel. Mázli hogy mi a külső részen vagyunk, nagy ívben elkerüljük az egész kalamajkát és felhúzott spinakkerrel vesszük célba Siófokot, ami szép hely de annyira talán nem hogy két és fél órán keresztül sasoljuk a kórházat meg az óriáskereket. Idegölő egy nap és amíg irigykedve nézek a kiálló hajók után próbálom megérteni, hogy mi az amiért annyira odavannak a népek ezért a versenyért. Több mint nyolc órája éget a nap, lófaszt se mentünk és a langyos ásványvíz se tud egy csepp élvezetet se nyújtani ezen az ismeretlenekkel összezárt hajón.

Siófok, Siófok te csodás

Mondanám, hogy az idő ólomlábakon vánszorog de ez nem igaz, az idő úgy halad ahogy mi. Sehogy. Azt hiszem egy Kékszalag bőven elég az ember életében.
Hat óra körül nagy keservesen elérjük a Tihanyi csövet ahol több más hajóval együtt nekünk is sikerül fennakadni egy buckán. A megtett táv szempontjából épp hogy elkezdtük a versenyt és egy ujjamon meg tudom számolni hogy hány jó dolog történt az elmúlt nyolc órában. Igaz, hogy gyötrelmek árán de a tőkesúly valamelyest felhúzható így talán nem kell a téli vízszintemelkedést megvárnunk a folytatáshoz. Lefelé viszont még ennél is nehezebben mozdul, öten ugrálunk a hajón mire apránként vissza tudjuk imádkozni. Bazsalikom, micsoda egy keserves nap és rajtam kívül van még több mint ötszáz hajónyi hülye aki ezt élvezi. Fél hét mire átérünk a nyugati medencébe ahol végre valahára megkezdődik a verseny. Eleinte csak komótosan, azután egyre határozottabban fúj keletről és duzzadó hátszélvitorlával porolunk át a tavon. Még békés körülmények között megtanultam halzolni a spinakkerrel szóval Keszthely előtt, ahol kezdtek elharapózni a dolgok már profi voltam. Volt rá közel kilenc órám. A nap lassacskán búcsút intett a hegyek mögül nem is baj ha siet, holnap messiásként fogjuk várni az érkezését.

Spinakkeres lettem

A mostanáig fakó korongként vánszorgó hold átveszi a fő fényforrás szerepét gyönyörű ezüst csillámokat festve a még nyugodt hullámokra. Kapitányunk simán hatvan feletti és úgy vezeti hátszélben a hajót hogy öröm nézni, de leginkább öröm ide tartozni. A nap végére már kezdek hozzászokni, hogy ha feltűnik előttünk vagy a tó széléről középre becsatlakozik mellénk valaki lenyomjuk mint a bélyeget. Sejtelmem sincs mi a titka de marhára szeretném egyszer megtanulni. Másnap mikor a parton szóba hozom a dolgot szerényen csak annyit mond, hogy jól megy ez a hajó. Az igaz, de biztos nem magától. Nem is rossz ez a verseny, megyünk mint a gyorsvonat, a telihold a déli oldalról kísér minket, végre kitanultam a hőn áhított spi kezelését és már Badacsony is látszik. Jó kis Kékszalag. Istenem mekkora mázli hogy itt lehetek.
A sötétedéssel előjönnek a sporttársak hiányosságai, azaz a kötelező jelzőfények teljes hiánya. És annyi azért látszik hogy jobbára méregdrága hajókról van szó. Ha egyik másikon feltűnik egy vérszegény zseblámpa erőtlen fénye már a földhöz verjük a seggünket örömünkben. Gondolom napnyugta előtti befutóval számoltak a kis csacsik. : )

Éjszakai rohanás

Tehát kénytelenek vagyunk árgus szemekkel figyelni a szembejövőket, vagyis a mély éjszakát, hogy a part vagy a világítást használó hajók fényeit mikor töri meg valami száguldó sötét fantom. Fél egy mire nem közeledünk hanem már távolodunk Badacsonytól -amihez Imi szerint nem szabad közel menni mert beszív a hegy, azaz nehéz eljönni a közeléből- és az öntudatos szél most igyekszik bepótolni délelőtti mulasztását. Utólag visszanézve a parti szélmérők négyes értéket mutattak ami reális is lehet bár nem tudom, hogy a tavat keresztben átfújó északkeleti szél a tó közepén mire képes de egyre elszántabban tol minket és amikor felnézek arra a marha nagy spinakerre hát nyomban megtelik a gatya. Főleg a pöfföknél amikor hallom ahogy a hajó orra egyre mélyebben szánt a víztömegbe és ha az előbb gyorsvonatot mondtam akkor most valami más hasonlatot kéne keresnem arra ahogy megyünk. Keresnék is de meló van. A szél ereje nem ad felmentést a halzolás alól, még szerencse hogy háborítatlan körülmények között begyakoroltam mert most vakarhatnám a fejem hogy mi a bánatos lótüdőt csináljak azzal a száz négyzetméternyi vászonnal.
Hát például azt hogy hamarosan meg kéne szabadulni tőle mert mindjárt véget ér a tó. Kapitányunk vezénylésével és csekély pánikhangulattal felkerült helyette a génua majd átmenetileg békésebb körülmények között keresni kezdtük a Keszthelyi bóját. Sajnos a nagy kutakodásban kicsit túlmentünk rajta és buktunk legalább tíz helyet de ezen egy ilyen nap után kár keseregni.
Messze még a hajnal, három óra húsz. Felélesedtünk és mostantól pontosan hét és fél órán keresztül fogunk pattogni az olykor méteres hullámokon. A körülményekre való tekintettel mindenki mentőmellénybe bújt, én is kaptam egy olyat amilyet utoljára Gyulabá hajójában láttam. Ígérje meg valaki, hogy nem ez a kacat fogja megmenteni az életem.
Mostantól hárman üljük ki a hajót aminek cseppet sem magas a pereme de arra pont elég, hogy félútra vágja a lábam és két nap után is sajogjon. A fordulások elég körülményesek lettek, nehezen mászunk át öten egyszerre  a szűköcske kokpitban ráadásul sikerült összeszedni néhány apró sérülést, horzsolást amik az ilyen nemszeretem munkáknál kétszeresen fájnak. Az alapból térdig felcsapó hullám eleinte poén de a százötvenedik után se viccesnek se élvezetesnek nem találom. Beborult, az orrunkig se látunk így lámpával pásztázom a tavat de ennél a fénynél örülök ha száz méterről kiveszem a másik hajó körvonalait, mire kiderítem hogy merre megy addig megtesz ötvenet mi meg harmincat, vagy fordítva. Ez több pánik szülte forduláshoz vezet és az egyiknél már szólni se jutott idő, csak azt vettem észre hogy a hajó váratlanul csapást vált én meg egyik pillanatról a másikra derékig vagyok az imádott Balatonban. Egyik kezemmel még idejében elkaptam a korlátmerevítőt és pár másodpercig a leeoldalon a vízben lógva élveztem ezt a páratlan hangulatot amit a Kékszalag tud nyújtani. Azután a finn dingiben elsajátított módszerrel nagy keservesen felhúztam magam megkapaszkodva mindenbe ami a kezem útjába került de ez a verseny kezd kicsit sok lenni. Mostantól már mellkasig vagyok vizes és áldom az eszem, hogy hoztam magammal tartalék cipőt meg nadrágot amit majd, ha egy napon célba érünk kéjes élvezettel öltök magamra. Ekkor még nem tudtam hogy a Big Easy tetőablaka nem zár tökéletesen így az orrára felcsapódó olykor ötcentis vízréteg beszivárog és a kajütbe pakolt ruháinkon fejti ki áldásos tevékenységét. Hála istennek hamar kivilágosodik, legalább ezt a sok hülye lopakodót nem kell figyelnünk, viszont a szél miatt kénytelenek vagyunk reffelni, legalább ötös. Elfáradtam, percenként pár másodpercre leragad a szemem és kezdenek az álom jelei mutatkozni képekkel, történésekkel, párbeszédekkel, egy boldog világgal ami nem itt van és húz magához de a józan ész mindig közbeszól, rácsap a kezemre és visszaránt: Nem szabad! Eszem valamit a hajóban de a bezártságtól rosszul leszek a szűk kabinban, kénye-kedvére dobál minket a víz időbe telik míg újra magamhoz térek odakint. Csak egyszer az életben érjek partot, esküszöm többet a Kékszalag közelébe se megyek.
Lassacskán feltűnik a cső és taktikus csapásváltásokkal újabb harcok alakulnak ki, a szél nem csökkent de a hullámok kisebbek lettek így végre élhetőbb körülmények között vitorlázunk. Megszabadulok a mentőmellénytől, felkapom a napszemcsit, iszom néhány korty tőgymeleg redbullt és talán nem is annyira drámai ez az egész. Nagyjából két óra van hátra, ez már eltelik valahogy. Főleg, hogy másfél lett belőle. Tihanytól folyamatosan kreuzolgatunk a befutóig, nem akadunk fel semmilyen homokpadon csak megyünk, kiengedjük a reffet is ennyi minden után innen már nem történhet semmi csak kerüljük meg azt a fránya bóját és elmondhatjuk hogy megcsináltuk, nem számít hányadikként. És igen, 11:09.-kor beérünk. Két perc kell hozzá hogy elhiggyük azután kitör belőlünk az öröm és felszabadul a huszonhat órányi összezártság alatt felgyülemlett feszültség. Igen, megcsináltuk! Voltak nehéz percek, gondterhelt órák de most már semmi se számít, túl vagyunk rajta ezt már senki se veheti el tőlünk. Nem álltunk ki, nem adtuk fel bármilyen csábító is lett volna több órányi szarakodás helyett a tűző napon, nem ütköztünk, nem történt semmi baj ezen az idegtépő éjjelen. Kikötés után egy sör mellett boldogan értékeljük ki a Balaton nagybetűs versenyét, látszik hogy kapitányunk elégedett és mi is azok vagyunk, pedig csak délután tudjuk meg hogy 167.-ek lettünk az 526-ból. De ez mától a mi saját sztorink, mesélhetjük a gyerekeinknek és majd az unokáinknak.
A Füredi Yacht Club kikötőjében öt fáradt, kimerült, éhes és elcsigázott vitorlázó köszön el egymástól akik holnap még nem, holnapután sem, de harmadnap már készenállnak arra hogy elkezdjék tervezni a jövőt amiből nem hiányozhat a következő évi Kékszalag sem.

Harcosok klubja

Azt ugye nem kell mondanom hogy a betervezett edzés elmaradt, -ahogy ez néha megesik- ellenben kaptunk helyette olyan versenyt, hogy jobbat ugyan kívánhattunk volna de kiadósabbat és emlékezetesebbet aligha.
Első nap: Esti mese
Szélcsenddel indult a nap így délelőtt sőt kora délután is olyan tevékenységek jutottak főszerephez mint szerelés, petang, napozás, fürdés, vendéglátóipari egység meg persze az Agárdon már hagyománnyá vált pakolás. Ahogy a tescoban a szezonális termékeket tüntetik el időről-időre, úgy nekünk most az egyesületi jégszánokat kellett elsuvasztanunk valami félreeső helyre. Felsőbb utasításra a télen hajó tartására szolgáló kötélpár egyikére pakoltunk majd húztunk fel hármat nagyjából három méter magasra és csak sejtem hogy egy munkavédelmi bejárás alkalmával hány auditor őszülne bele a látványba, ennek ellenére -vagy épp ezért- a lehető legkevesebb időt fogom a közelükben eltölteni. A strandolásnak kedvező idő hajókarbantartásra is ideális, pláne ha az oldalára húzott csíkok eltávolításáról van szó. Ezres papír a kézbe, hajó majd kormányos a vízbe és reprezentatív munkakörülmények között -nyakig a kellemes tóban- kezdődhet a csiszolás. Lassan a szél is kezdett magára találni ezért lesz ami lesz alapon útnak indultam immáron egy makulátlan oldalú hajóval.
Kisvártatva a rendezőhajó is felbukkant és a felharsanó dudaszóval kezdetét vette az Agárdi Nemzetközi Vitorláshét. Az első, nyögvenyelős futamnak a leálló szél vetett véget de estére másik kettőt be tudtuk fejezni. Amennyire lehet készültem a kettes-hármaska szélre méghozzá a tavalyi vitorlámmal amit kineveztem gyenge szelesnek. A friss beszerzésű Tuss ugyanis erős vastag anyag, a gyengécske szél nem tölti ki a vásznat rendesen és főleg a teteje úgy lóg mintha odateríttek volna valami rongyot száradni. Ez különösebben nem zavar de menni se lehet vele. Az edzéseknek és a gyakorlásnak hála kezd alakulni a vitorlázásom, vannak jó pillanatok emellett már észre veszem a rosszakat is csak jobbára későn. Ilyen volt például a második futam utolsó hátszeles szakasza amiben tök jó pozícióban voltam, kezdtem elhagyni a mellettem lévő sporit mire ő meg a tettestársa letakarták a vitorlámat amire csak későn lettem figyelmes de addigra fújhattam. A hajó csak kóválygott, a helyzetemből adódóan már nem tudtam kitérni hogy szelet fogjak. A bójánál persze lemaradtam mint a borravaló ráadásul mire a szélárnyékban küszködő hajómat életre tudtam kelteni addigra még egy mókus lehagyott. Bazsalikom! Három helyet vesztettem közvetlenül a cél előtt és ugyan páran maradtak még mögöttem de ez akkor is hatalmas szívás. Mindegy, írtunk már rosszabb papírra is.
Fél hétre végeztünk, mármint a tavon. Kikecmergés a partra, elpakolás, egy frissítő megmártózás a naplementében, egy gyors pillantás az eredményekre és már nyakunkon is az este. Sok idő nem jut a regenerálódásra pedig ha valamikor, akkor a következő napra kellett a kalória.
Második nap: Küzdősport.
Minden fórumon erős szelet ígértek ami be is igazolódott. Eleinte hármas, azután négyes ötös szélben folytak a küzdelmek és megy megy a dolog de még mindig hiányzik valami. No nem elégedetlenkedni akarok itt nektek, elmondhatatlanul örülök annak ahol most tartok. Jó darabig együtt megyek a mezőnnyel, amint látjátok szélsőséges körülmények között is elboldogulok a hajóval, jól érzem magam a többi finnes között, kezdek belerázódni a manőverekbe és boldog vagyok. Őszintén: Mi mást kívánhat az emberfia? Hát ha már így szóba került akkor egy kicsit jobb helyezést csak ahhoz a kívánság kevés, ahhoz tenni is kell valamit, és az hogy egy-egy manőver jól sikerül az bizony édeskevés ebben az erős mezőnyben.
Na de, indulás előtt egy gyors állítás az árbócon, ugyanis a csúcsának a hajófartól 672cm-re kell lennie.

Az enyémben volt plusz tizenhat centi előre -na ezért nem mentem olyan jól- és ezt most Béla sporival korrigáltuk. Én meg nem értettem hogy miért olyan nehéz ledekkelni a bumot, viszont mostanáig olyan remekül elfértem alatta. : )
A versenykiírás szerint a napi foglalatosságot három futamban limitálták ami összevágott azzal amit az anyatermészet is jóváhagyott.
Jókat mentünk, szokás szerint voltak jó helyeim amik egy idő után már nem voltak olyan jók de legalább van szél és nem unjuk magunkat halálra a perzselő hőségben. A harmadik futam felénél kezdődtek az izgalmak bár előjeleket már a másodikban is észre lehetett venni. Haragoszöld víz, foltokban -kisebb focilabda pálya területen- sokat erősödő és forduló szél tudatta velünk hogy hamarosan itt valami történni fog. Az egyik ilyen ponton meg is merítettem a hajót vízzel amit csak nagy keservesen tudtam kiszívatni a ventillel mert a váratlanul érkezett plusz hatvan-hetven kiló alatt alig akart megindulni a gépsárkány. Az időigényes mericskéléssel meg se próbálkoztam, így is buktam legalább két helyet a "trükkös Agárdi szél" jóvoltából. Tehát ott tartottunk hogy valami közeleg és utólag a sokszor bírált rendezők megérdemelnek egy piros pontot ugyanis a harmadik futamot feltűnően rövid szünet után indították hogy még inni is alig jutott ideje a mezőnynek. Nyilván látták a közeledő drámát és a lehetőségekhez képest próbálták minél kevesebb szereplő részvételével végignézni a színdarabot. A második futam felénél tartunk, a többség hátszélben, néhányan még raumban és előrelátón meghalzolok mert a szél ugyan most se gyenge de a nádasnál már rendkívül aggasztó a látvány. Mondjuk fölöslegesen, mert a bója előtti szélfordulás nem támogatta a remekül kivitelezett akciómat és beleegyezésem nélkül visszacsapta a bumot. Hát legyen, megcsinálom újra, de annyi kedvem volt hozzá mint fogorvoshoz menni.
Hibapont nélkül sikerült az ötös szél lágy simogatásai ellenére pedig ez csak termékminta volt a jóból, az igazi adagot csak ezután kaptuk. Mindenki hátszélben és túlzás nélkül mondhatom, hogy felbukkant bf7 az erősebb fajtából és segítő szándékkal végigtolt minket a tavon. Ha most azt mondom, hogy minden olyan gyorsan történt akkor higgyétek is el mert tényleg minden olyan gyorsan történt. Egyszer csak megindult a hajó, de mint a gyorsvonat -csak azon mondjuk van fék- és vitt be a szél a mezőnybe. Amivel normál esetben nincs semmi baj csak a felborult hajók, a felborult hajókat kerülgető hajók mind akadályként jelentkeztek ráadásul ilyenkor a széliránynak se mondhat nemet az ember. Voltak meleg pillanatok, mondanám de innentől a kikötésig az egész egy végtelennek tűnő meleg pillanat volt. Ebbe a pillanatba belefért a következő  bójavétel ami normál körülmények között nem állja meg a helyét de ezek nem voltak normál körülmények. A pár méterre előttem lévő hajó már fordult, pontosabban fogalmazva nekem derékszögben állt, Edző Bá megadta a belső helyet de nyilván ő is fordult és az a két három méter ami volt köztünk most egy szempillantás alatt elfogyott én meg rongyoltam a jelenleg két keresztben álló hajó felé. Bármilyen gyorsan fordulok elkerülhetetlen hogy valamelyiket utolérjem hacsak nem adok egy tockost a bójának. Ami -mondjuk úgy- csak félhivatalos, de egy valamiben biztos lehetek. A bója nem fog reklamálni, nem fog ferde szemmel nézni rám, nem fog megharagudni, nem fogja később a szemere vetni a dolgot és nem maradnak benne sérelmek. A háborús állapotokban talán fel se tűnik az apró szabálytalanság bár el kell ismernem, volt némi nyereségvágy a dologban. Szerettem volna nyerni két hajót.
Ebbe a pillanatba belefért egy kíméletlen, minden maradék erőt felemésztő negyedszeles rész és a legfontosabb cél: bevinni a hajót. Ebbe a pillanatba bele kellett volna férnie még egy halzolásnak is de az olykor a hatos szélben is kétesélyes. A mezőnyt amúgy is alaposan szétzilálta a meglepetésszerűen lecsapó front, biztosnak tűnik az előnyöm a többiekkel szemben de nem is ez a legfontosabb. Végig kell menni a pályán a lehető legkevesebb kockázattal, már ha hetes szélben egy fix vitorlafelületű jolléban ülve létezik olyan, hogy kevés kockázat. Fogok is halzolni, de majd ha a bányán lesz ablak addig pedig beérem a jól bevált szamárfordulóval.
És ebbe a pillanatba belefért a befutó utáni gyötrelmes negyedszeles vitorlázás a tó túloldalától egészen az egyesületig ami egyetlen könnyebbséget tartogatott csupán, azt hogy nem hátszélben kellett megtenni. A nehéz percek a kikötőben értek véget ahol segítő kezek és természet anyánk jótéteménye várt minden harcosra akiket már a biztonságot nyújtó szárazföldön ért a tavat és partot egyaránt végigtakarító kilences szél.
Harmadik nap. Harc a végsőkig.
Forgolódó négyes ötös szél, összeakadások a bójánál, ellesett apró fortélyok jellemezték a napi penzumot amiből a harmadik futamra vagyok a legbüszkébb. Gyenge rajt után a jó oldal választásnak is köszönhetően a harmadik kanyarban olyan jól feljöttem, hogy még a saját erőből összehozott félig felborult hajó visszaállításával, irányba hozásával és a hirtelen jött pánik feldolgozásával is megőriztem a helyem. Az feltétlenül ide tartozik, hogy a negyedszeles részen tettem szert az előnyre ami azért elég melós volt főleg az eddigi hét futam után, de mondjam azt, hogy nagyon akartam ezt a helyezést? Igen, így történt. Akkor viszont szégyellhetem a pofámat amikor nem voltam ennyire elhivatott, de utólag már csak egy dolgot tehet az ember, emelt fővel beismeri a hibáját.
Negyedik nap: Igazolatlan hiányzás. A kedvező szélviszonyoknak hála mindössze egyetlen futam maradt vasárnapra és mintegy jutalmul a kitartóan ledolgozott három napért, nagyvonalúan engedélyeztem magamnak egy szabadnapot ami sok egyéb mellett kitűnően alkalmas arra, hogy az ember összeszedje a gondolatait. Először is elfáradtam. Annyira nem mint szoktam tehát van fejlődés, erőnlét terén mindenképp. : ) Versenyszituációkban is egyre több hibát kiküszöbölök, de ezek a leleményes sporttársak még mindig meglepnek új dolgokkal. Az erős szeles edzéseknek most szó szerint életmentő szerepe volt, nincs mese amíg ilyen meleg a tó és a feltételek adottak addig bizony csinálni kell. Igazából csiszolni való még mindig bőven akad a technikán de az alapok mostanra kezdenek összeállni. Pár métert kéne még összekaparni valahonnan a negyedszeles szakaszokból de ez már színtiszta taktika lesz jól időzített fordulókkal, megtervezett oldalválasztással, körültekintőbb vitorlázással és több figyelemmel már ami a szelet illeti. Vajon miért érzem én azt, hogy most jön a neheze?

Egy percem a finn dingiben

Ismét belefutottam egy -nevezzük szerény- tíz fős létszámú eseménydús versenybe, de előtte néhány mondat arról, hogy három év töketlenkedés után hogyan ismerkedtem meg a fordulással. Nos teljesen véletlenül. Az történt ugyanis hogy az egyik, velem egy szinten lévő kolléga felfogadott egy profi edzőt maga mellé és egyik lelkes olvasómmal magam is csatlakoztam a sokat ígérő foglalkozáshoz. A nap első felében pöffök, szélcsíkok volt a tananyag hol máshol mint a tisztáson, késő délután pedig a fordulás volt napirenden. Nem állítok olyat, hogy milyen marha jól megy de mostantól legalább tudom mit kell gyakorolnom. Az egyik láb hátrébb, a másikkal áttoljuk magunkat, a kormányhosszabbító lefelé mutat és ennyi. Hiába sasoltam évekig a netet ugyanis lövésem se volt hogy mit kéne néznem. Csak azt láttam hogy a filmen szereplő finnes faszányosan átlép a hajó túloldalára és megy tovább mint a gyorsvonat. Három éve kínlódok ezzel a manőverrel és voltak ugyan jó pillanataim de a rossz beidegződések miatt itt a szerencse is közrejátszott egészen mostanáig amikor végre elmagyarázta, megmutatta valaki. Fizetős program volt ugyan de komolyan mondom az elfecsérelt évekhez képest ez csak aprópénz, és igaz hogy ebből a fajta edzésből nem engedhetek meg magamnak heti két alkalmat de amikor belefér biztos beiktatok egy-egy napot, a gyakorlást meg önállóan is lehet csinálni.
Nem csoda ha ezek után az elszántságtól felspanolva, tele tettvággyal és lelkesedéssel néztem a hétvégi verseny elé ahol a tanultakat kamatoztatva most aztán odapirítok a mezőnynek és egy két spori kivételével a sok balek csak lógó orral kullog utánam. : )
Azt azért sejthetitek, hogy nem egészen így történt de higgyétek el, én mindent megtettem amit a lehetőségek engedtek, de azok nem engedtek sokat. Ötös szélben várt ránk szeretettel a rendezőség és nem kellett aggódni a rajt lekésése miatt. Gyakoroltam is kicsit, hogy belerázódjak a dolgokba de a háborús állapotok a tisztáson ezt nem támogatták. A verseny alatt több kérdés is felmerült bennem, például ki a bánat találta ki, hogy ilyen időben vitorlázzunk, hogy választhattam szabad akaratomból a finn dingit és mi a lóf.. izé, kutyafülét keresek itt egyáltalán? Itthon a széladatokat nézve már átértékeltem a napot és nemzeti hősként tekintettem magamra a hatos pöffök miatt és azt most ne elemezzük hogy az ötvennégy km/órás befújás hányas a bf skálán. Amennyire lehetett kiültem a hajót de úgy kellett lógni, hogy azt éreztem mintha a felső combizmom ki akarna szakadni a helyéről. Emellett folyamatosan beterített a víz. Annyi azért nem mint a múltkor de hűen visszaadta a menő sportkamerás felvételeket azzal a különbséggel itt életszerűbb mint otthon a fotelban. Legalább nem hideg ha esetleg borulásra kerülne a sor, ami bizony nagyon érik mert az agresszív szél a hátszélbe fordított hajóval, kormányosával egyre kegyetlenebbül bánik és néhányan már beáztatták a vitorlájukat. Nem vagyok teljesen ura a helyzetnek, néha csak csodával határos módon sikerül egyensúlyban tartanom az egyre ijesztőbben billegő gépsárkányt és az élet már csak ilyen, nem mindig teljesíti a kívánságainkat, még akkor se ha olyan apróságról van szó mint egy borulás megúszása. Pedig ez már a második futam és a szó legszorosabb értelmében ki vagyok merülve dacára a rendszeres erőnléti edzéseknek. El is határozom hogy nekem mára ennyi bőven elég, érjek csak át a célvonalon és bottal üthetik a nyomomat. Nem mindig érzem magam biztonságban, nem érzem hogy én vezetném a hajót, sokkal inkább ő és a szél karonfogva terelgetnek kényük kedvük szerint főleg a hátszeles szakaszokon, amiből már csak ez az egy van hátra. A bójáig el is jutok de azt a halzolást simán kihagyhattam volna, főleg hogy másnap a parton tudtam meg, hogy sokszor többen is a szamárfordulót választották, de hát kinek van ideje ezt nézegetni amikor az ember a életéért küzd. Na mindegy, hipp-hopp a tóban találtam magam -mínusz egy palack víz- és némileg megcsappant lelkesedéssel ugyan de célba vettem a befutót, talán sikerül a szintidőn belül maradni, mert üzemanyag az volt bőven. A szél jottányit se csillapodott és ennyi hősködés főleg egy átdogozott éjszaka után nekem vastagon elég, ideje olajra lépni.
Mondanom se kell hogy percek alatt a kikötőben találtam magam és ott is volt egy olyan halzolásom amit csak szűk baráti körben merek elmesélni de ez a borulás ugyanúgy hozzátartozott ehhez a naphoz mint a reggeli csésze tea. Itt már nem erőltettem a visszaállítást annál is inkább mert közvetlenül a móló mellett történt az akció és a hajót csak centiméterek választották el a finom kis vascsövektől, a szél pedig továbbra is ellenem dolgozott. Maradt a kézi vontatás majd biztonságos távolságra érve az olyan allergén anyagoktól mint vas és beton, a visszaállítás. És mivel három a magyar igazság ezért a nap zárásaként önszántamból is megmártóztam a tóban. Kicsit átgondoltam a napot, kicsit átgondoltam a holnapit is amit a széljelző cseréjével, pontosabban fogalmazva pótlásával kezdek -ugyanis az árbócom már nyomokban se tartalmazza a tökélyre fejlesztett bicikliküllő-fácántoll kombinációt- arra jutottam, van még mit tanulni az ilyen erős szeles menetben de arra gondolni se mertem, hogy van ami ennél is borzasztóbb.
Az pedig nem más mint a másnapi szélcsend. Egy óra várakozás után jó másfeles szélben elrajtoltunk, közel egy órányi kínlódás alatt majdnem megtettünk egy kört majd a rendezőség kegyelemből hazaengedett. Innentől jön a mezőny kedvenc része, egy elbaltázott hiábavaló nap után nulla szélben elaraszolni a kikötőig. De a pakliban ez is benne van.
Isteni szerencse folytán egy nap otthonlét után ismét a tó felé vehettem az irányt. Pedig a szél erőben, forgásban és lökésekben is a szombati állapotokat idézte és nektek elárulhatom, a hétvégi fáradtságtól nem éreztem leküzdhetetlen vágyat egy újabb harcos naphoz, de ha van az emberben olyan, hogy józan ész akkor az győzedelmeskedett. Addig kell ütni a vasat, mondják és igazuk van.
Lövésem sincs hány borulás van kiosztva éves szinten egy finn dingire vagy egy kormányosra, de a tavalyi lemaradásomat kezdem behozni és nem is tudom, talán erre az esztendőre is kezd meglenni a limit ugyanis ezen a napon sikerült még hármat összeszednem. Részeredményt azért fel tudok mutatni, mostantól annyira hat meg mint a régi kenó reklám szereplőjét a korpa. "A hajam korpásodott. Azután vettem egy kenót és nyertem. A hajam még mindig korpás, de már egyáltalán nem érdekel." 
Mindenesetre ott lehet a kutya elásva, hogy minél többet kell a határon vitorlázni, ezáltal rutinszerűvé váljanak a mozdulatok szélsőséges viszonyok között is, sőt akkor leginkább. Csak ehhez elengedhetetlen az élhető víz hőmérséklet és legalább még egy fő jelenléte.
A másik, részben szomorú felismerés, hogy milyen előnyben lehetnek azok akik ezt gyerekkoruk óta rendszeresen nyomják számtalan infóval a szürkeállományban de ezt inkább hagyjuk, nem őket kell legyőzni.                                        Fotó: Pallus

A jövő hét négynapos versenyt tartogat a harcokban megedződött kishajósok számára amiből igyekszem minél többön ott lenni, előtte valamikor nem ártana egy edzés szóval húzós időszak következik, de legalább gyűlnek a kilométerek, gyűlnek az órák és gyűlnek a tapasztalatok. Különben is, a heti egy alkalom nem csak finnezésből kevés. : )
https://www.youtube.com/watch?v=PnjiS_W8ji4&t=3s
És végre készült rólam egy percnyi felvétel ami igaz, hogy telefonos de a grafikonon és begyűjtött adatokon túl remélem hű képet ad a sebességről, a vízközeliségről, a siklásról és arról hogy milyen élmény vár mindenkire akiért eljön a finn dingi.

Számos probléma

Azzal kezdem, hogy az árbócra ragasztott műanyag kötélvezető "sín" remekül dolgozik. Az emlékezetes borulás se mozdította ki a kötelet a helyéről emellett a nem mindennapi nyolcas szél se talált fogást rajta így -ebből a szempontból- nyugodtan telnek a vízen töltött órák. Mondjuk nem magamtól volt ennyi sütnivalóm, Edző Bá javasolta aztán a Fertő tavon láttam egyet élőben és onnantól tudtam hogy pontosan mire is van szükségem.
A legutóbbi bejegyzés óta volt néhány jó köröm a tavon de a hajóval kapcsolatos felhalmozódott tennivalók indokolttá tették több idő eltöltését a kikötőben ezért csodával határos módon egy teljes napot tüsténkedtem illetve vitorláztam Agárdon. A munkahely részéről ez rendben is volt, magamtól -vagyis a ház körüli teendők mellől- kellet elkéredzkednem amit egy gondosan rendbe rakott kerttel kiérdemelve jóvá is hagytam.
Fél nyolckor már boldogan ültem az autóban és végre nyugodt kilencvenes tempóval mehettem, nem kellett parkettán nyomnom mint általában amikor minden másodperc számít. A tervet már előző nap elkészítettem, délelőtt vitorlázás majd ebéd és egy kis relax a kocsiban, szerelés, majd ismét irány a tó. Még a legjobb tervvel se jut messzire az ember szél nélkül, de nem véletlenül esett a választás erre a péntekre. Egész napra bf hármat-négyet ígértek és a kikötőben kolompoló, olykor fütyülő kötelek ezt meg is erősítették, sőt túl is szárnyalták. De vitorlázás előtt még egy gyors kerékcsere a sólyakocsin mert az egyik defektet kapott, mázli hogy a műhelyben mindig várakozik menetkészen néhány pótkerék, pont ezekre az alkalmakra így egyet tartós használatra kölcsönvettem, a sajátot majd itthon elrendezem.
Akkor vágjunk neki egy jó kis két és fél óra kapaszkodásnak az északi szélben a tisztáson, persze nem eseménymentesen. A legegyszerűbb ha a felbukkanó Gárdony személyszállító motorosra fogom az egészet. Negyedszélben sergetek már az északi partnál és bőszen kombinálok a csapásváltásokkal hogy ne menjek szembe a kb száz méterre közeledő hajóval. Talán feleslegesen aggódom, a két-három évvel ezelőtti töketlenkedéseim során is úriember módjára kitértek, félretéve az elsőbbséggel járó előjogokat de egyrészt tartsuk tiszteletben a szabályokat, másrészt őrizzük meg a jó viszonyt, nem utolsó sorban pedig csak elférünk valahogy ketten az üres tavon. Tehát nagy erőkkel figyelem a mostanra mögém érő kirándulókkal teli hajót amikor a szél egyik pillanatról a másikra két másodpercre kihagy. Miután a ph értékem helyreállt elneveztem negatív pöffnek, de mi történt e rövidke idő alatt? Szóval lógok a dingi oldalán és igen, hamarosan fordulhatok amikor azt veszem észre, hogy háttal beborulok a tóba, a hajó meg dől fölém. Mit finomkodjak, elég szar ebből a perspektívából látni a gépsárkányt. Mellkasig vagyok a vízben és körülbelül ekkor telhetett le a első másodperc. A kormánylapát hol máshol mint a levegőben, ezt ne is erőltessük ellenben a gurtniba akasztott lábaimat és a sottkötelet is ajánlott lenne kiszabadítani ha nem kívánok negyedoldalas cikk lenni valamelyik bulvár magazinban, mert talán még menthető ez a jelen pillanatban kilátástalannak tűnő helyzet. Menthető is volt bár több szerencsém volt mint eszem. Nagyjából ekkor telt le a második másodperc és a szél egy kegyelempöffel visszaállított minket abba a helyzetbe ahogy általában a képeken láthatjuk a vitorlásokat. Nem is kérdéses, hogy rögtönzött bemutatóm általános derültséget okozott az utasok között de ilyen ez a szolgáltatóipar, mindent a turistákért. A déli kikötésig csináltam még néhány hasonló manővert, sőt a délután se telt szürkén de ezt a produkciót nem sikerült felülmúlnom. Mondjuk nem bántam különösebben.
Ebédszünet után a szerelés kapott főszerepet. Kezdésnek a svert felhúzókötelét nyugdíjaztam no nem a színvilág miatt bár az is megérne néhány gondolatot. : )

Kötélhúzás

Találtam néhány veszélyesen meglazult csavart, letekeredett anyát amik alátámasztják, hogy a hajót nem csak gyötörni hanem gondozni is kell hiszen minden percben rá vagyunk utalva.

Eztán jöhetett a nap fénypontja, a fúrás. A Mester felhívta a figyelmemet, hogy az uszonyszekrény oldalán lévő csigasort kívánatos lenne feljebb szerelni, ezáltal előkészíteni a helyet egy amolyan terelőlemeznek ami megakadályozza hogy a bejövő víz akadálytalanul zúduljon a hajóorrba. 

Csiga-biga gyere ki

Ugyanis előbb-utóbb elérkezik a Balatoni versenyzés ideje ahol másfajta hullámzást kell túlélni és ugye ott se mindig kettes szél fúj. A lecsavarozás még egész könnyen ment annak ellenére, hogy sehonnan se lehet hozzáférni de a fúrás igazi gyötrelem volt.
Másfél óra alatt lejátszanak egy izgalmas focimeccset vagy megnézhetünk egy remek filmet a moziban, ennyi idő alatt egy jót vitorlázhatunk, kocsival eljuthatunk Budapestről a festői szépségű Tihanyba de akár fúrhatunk egy ötös lyukat a svertkasznira is. Én ez utóbbit választottam úgy, hogy öt centivel emeltem meg az említett csigákat, így megspóroltam egy újabb furatot, egy újabb másfél órás szenvedést és talán néhány újabb ősz hajszálat is. Az a helyzet ugyanis, hogy a cockpit felől nem fértem hozzá az akkus fúróval, a decken lévő szerelőablakon keresztül pedig hiába értem el félig fekve és teljesen kinyújtózva a célterületet, egyszerűen nem láttam  milyen szögben tartom a fúrót és nem éreztem indíttatást hogy vaktában tésztaszűrőt csináljak az uszonyszekrényből. Most vergődhetnék nektek, hogy mekkora szívás volt ez a meló /persze az volt/ de igazából hálát adok az égnek hogy a műhelyben talált kézifúrókkal sikerült egyáltalán önállóan megoldani a dolgot. Milliméterről milliméterre, mondanám de inkább tized milliméterről tized milliméterre haladtam mivel az egyetlen helyről ahol hozzáfértem nem lehetett semmi erőt kifejteni, arra viszont jó volt hogy másnapra szétszakadjon a vállam és a könyökhajlatom.

Átütő siker

Az összeszerelés már csak sétagalopp volt a terelővel pedig mostantól bármikor foglalkozhatok.
Még a tél folyamán közzétették az egyesületi oldalon a foglalt és szabad vitorlaszámokat így elérkezettnek láttam az időt lecsapni valami menő darabra. Egy hajó se fog jobban menni egy hosszas töprengés után kiválasztott számtól, de az ember tegyen meg mindent a siker érdekében és mivel az ilyen súlyú dolgokat nem szabad elkapkodni ezért kezemben a kinyomtatott háromoldalas listával nekiültem kikeresni a nyerőt, hiszen a választás lehet hogy egy életre szól.
Na nézzük, a négyes például marhára tetszik de már lecsaptak rá, pont úgy ahogy a tizenkilencesnek is van gazdája. A tizennégyes jó lenne de ahhoz meg Béla ragaszkodik vadul, emellett úgy látom más is született hatvankilencben, így az is kilőve. A tizennyolcas felszabadult ugyan de Misibátyó azért vált meg tőle mert többször összekeverték a nyolcvanegyessel. Ebbe a hibába én is beleestem, az ember hirtelen ránéz az átlátszó vitorlára és nem is gondolja végig melyik sorban, melyik oldalról kéne olvasni a számot csak azt veszi észre egy idő után, hogy nem stimmel a kormányos. De egyáltalán nem biztos hogy egy versenyrendezőnek lesz erre ideje, vagy egyáltalán figyelni fogja. Akkor ez is felejtős. Na mindegy, talán ha a két lánygyerek születési évét próbálnám összeboronálni valahogy az se lenne rossz. Ahaaa... de úgy már háromjegyű lesz az meg nem indít be különösebben szóval más megoldás után kell nézni. Mennyi szabadon választható, csábító darab már csak valami kapcsolatot kéne keresni köztünk, de nem könnyű megtalálni a gombhoz a kabátot. Gondoltam naivan. 
Nem telt el úgy nap hogy legalább pár percre gondterhelten rá ne pillantsak a lapokra és azután kilátástalannak ítélve a helyzetet visszategyem a konyhai irattartóba. Így teltek tanácstalanul a hetek és elárulom, hogy éreztem némi sürgetést a dologban hiszen mi van ha rátalálok az igazira, de addigra valaki más kezébe kerül. 
Hoppá, van itt egy olyan hogy huszonhármas, nézzük mit tud?  Elsőre semmi kötődést nem találok de attól még jó lehet. Prímszám, a két számjegy külön külön -sőt az összegük is az. A huszonhármas út a szépséges Mátrában hasítja ketté az erdőt, fiatalkoromban sokat jártam a huszonhármas busszal sőt villamossal, valamikor biztos volt ilyen méretű szandálom, és ezzel a címmel film is készült. Ennél többet is össze lehetne kaparni egy ideológia legyártásához de hülyeségből ez is bőven elég.
Mert úgy nyilván nem történhetett a dolog, hogy az egyik töprengős estén a nejem a listára pillantva tágra nyílt szemekkel a szemembe nézett és némi hatásszünet után mintegy mellékesen, ám annál jelentőségteljesebben ennyit mondott: "huszonharmadikán születtem."
Ebben a tekintetben benne volt minden a megismerkedésünktől kezdve. A feledhetetlen Füredi fröccsözések, a nézeteltérések amik inkább összekovácsoltak mint széthúztak minket, a mérhetetlen munka amit egy jól működő kapcsolatba kell tennie az embernek, virágcsokrok, ékszerek, az ajándékba kapott első finnezés és minden együtt töltött és még eltöltendő boldog óra. Mit is mondhatnék, nem először tett ártalmatlanná ez a hívogató szempár, nem először vesztem el ebben a buja tekintetben, nem először ragadott magával a benne lévő örvény és nem először hebegtem öntudatlanul, hogy: -Igen Drágám.
De persze így ugye nem történhetett. : )
Innentől kezdve nem volt pöcsölés, megrendeltem és a mai szorgos délutánon felragasztottam a számokat. A már jól ismert kefés módszert alkalmaztam annyi módosítással hogy felrakás előtt kicsit napoztattam a felületet az ideális ragasztási hőmérséklet érdekében.

Mindegy, csak görbüljön

Ennyi hősiesen elvégzett feladat után akár egy Kiváló Dolgozó kitüntetést is megérdemelnék de egy kis vitorlázást mindenképpen. Főleg hogy még a szerelés alatt felajánlotta Medve spori egy közös edzés lehetőségét csakhogy a klubház mögül kiérve -itt történtek a nagy szerelések- érezni hogy a délelőtti szél igazi úriember módjára a délután érkezőket se hagyja unatkozni, sőt valamennyit még rá is pakol csak hogy érezzük a törődést. Ööö... izé... hát nem is tudom, végülis én délelőtt már vitorláztam. Na mindegy, nem járatom le magam, ennél erősebb már biztosan nem lesz. Aha, biztosan.
A tisztáson találkoztunk és kezdtük meg a három körös gyakorlást, de ezt szó szerint parttól partig. A kreuz szakaszt szokás szerint kemény harcokkal tarkítva tettük meg de nem baj, igaz hogy nyom rendesen a szél de visszafelé majd nyugiba elücsörgök. Aha, biztosan. Nem lassan megyünk hátszélben mikor a spori meghalzol, nyilván valami szélforduló miatt. Aztán ötven méter múlva megint, nyilván egy újabb szélforduló miatt, aztán ötven méter múlva megint és így tovább a déli partig mindezt húsz csomós befújásoknál. Istenem, ez rosszabb mint A Mester! : ) Persze semmi sem kötelező, ülhettem volna a hajóban egy csapáson mint egy tök, de marha hálás vagyok, hogy egy menő foglalkozik velem tehát csinálom amit ő egészen Gárdonyig. Itt felajánlotta még egy kör lehetőségét amire a tisztesség csak egyfajta választ ismert. Ugyanolyan harcok oda, még cifrább harcok vissza és nem csinálok belőle titkot, a második kanyar vége felé már csak az táplálta bennem a reményt, hogy neve ellenére a Medve is csak ember, biztos ő is elfárad valamikor és az a valamikor talán most lesz. Nem most tévedtem először az életemben és a vegyes érzelmeket kiváltó kérdésre, azaz: -Még egy kör? a Szegény embert az amish húzza film Kirstie Alley-je jutott eszembe. Valami nagy boldogság éri a takarításmániás amish háziasszonyt és az átmenetileg náluk meghúzódó, kényeskedő nagyvárosi úrinőtől -ez Kirstie- örömtől sugárzó arccal megkérdezi: -Nem súroljuk fel a konyhát? És mivel az elkényeztetettség nem jár feltétlenül udvariatlansággal ezért a vendég hangjában némi lemondással, beleegyezőn így válaszol: -Lehetne?
Végül a harmadik kanyart is túléltem és el kell fogadnom hogy vannak dolgok amik sehogy máshogy nem maradnak meg illetve nem csiszolódnak az emberben csak ilyen spártai módszerrel. Kora estébe hajlott mostanra a délelőtt indult vitorlázás és alig akartam elhinni hogy mi minden fér bele egy teljes napba a kikötőben. Felspanolva, tele lelkesedéssel és egy eredményes nap sikereivel csomagoltam el a gépsárkányt és indulás előtt szokás szerint vetettem egy pillantást a tóra. Van néhány dolog aminek nem tudok ellenállni, ilyen a csoki, a fagyi, a csokifagyi és az összes naplemente. És ha nekem megtetszik valami akkor ti sem menekültök. 

Halálos iramban

Amint látjátok történt némi változás de ez kizárólag a címre terjed ki, az oldal jellege -függetlenül attól, hogy ez mennyire örömteli számotokra : ) változatlan marad. Az ok pedig a már régen bekövetkezett hajóépítés, illetve a hajóépítős bejegyzések feletti vitorlázós írások teljes hatalomátvétele, némi magyarázattal.
Szóval kiválasztottam a finn-dingit, de az is lehet hogy inkább ő talált rám az én nagy útkeresésem közben hiszen ahogy kedvenc írómtól olvastam: "Hiába áltatjuk magunkat, milyen önállóak vagyunk legtöbb cselekedetünket mások határozzák meg" tehát eljött, kiválasztott, kemény munkával kiharcolta hogy megbarátkozzak vele sőt utána egy életre szóló szerelem szövődjön köztünk.
Vitorlázás terén változásokra nem számítok, eltekintve néhány nagyhajós menettől maradok a finnben, az ok pedig pofonegyszerű. Mert jó. Bővebben: marha jó. Ennél is bővebben: mert ez a legjobb, hiszen az élet minden területén kénytelenek vagyunk alkalmazkodni, legyen az munkahely /főleg/, társas kapcsolatok, közlekedés, valamilyen hivatal, bank, áruház és minden olyan hely, élethelyzet - sőt akár hajó is- ahol egynél többen vagyunk. És ehhez az alkalmazkodáshoz nem minden esetben van kedvünk, hiszen egy nagy tekintélyű, rendkívüli tehetséggel bíró, szimpatikus /de lóbbképű : ) / embert aki esetlegesen példaképünk is lehet szívesebben elfogadunk vezetőnek, társnak mint akit csak úgy odacsapnak az ember nyakára, és nem csak az én észrevételem hogy ez utóbbiból van több. Viszont az egyszemélyes hajónál ennek a lehetőségét már a tervezőasztalon kiküszöbölték. Persze futamok között vagy edzésen jobbára hátszelezéskor itt is javában folynak az elemzések, /ki, hol, hogyan, miért, sőt leginkább miért nem/ de a Harcosok Klubjából Jack szavaival élve csak "barát adagot" kapunk egymásból és a mondandó befejeztével mindenki a saját útját járja. A magunk urai vagyunk az összes eredményes vagy elbaltázott döntésünkkel együtt és úgy látszik erre a függetlenségre nem csak bennem merült fel az igény, hiszen egy sima április elsejei versenyen negyven induló volt, nem pedig hét-nyolc hajó kergette egymást a tavon jobbára előre leosztott lapokkal.
Egyetlen gondolat erejéig visszatérve a bevezetőre van aki adja a pofonokat és van aki kapja, van aki előz és van akit megelőznek, van aki irányít és van akit irányítanak, van akinek sikerül vitorlást építenie a kertben és van akinek nem. A természetes kiválasztódás nem ért véget az állatvilágban, még a civilizáció sem állhatta útját így az élet közülünk is szelektál, pont úgy ahogy mi választjuk ki és tesszük külön szemetesbe a pet palackot. Tehát ha hajóépítő nem de vitorlázó azért lehet az emberből dacára annak, hogy nem olyan könnyű elfoglaltság mint amilyennek a partról nézve tűnik.
A fent említett negyven fős évindító versenyt immár hagyományosan gyengén kezdtem és a nap végére bebizonyítottam hogy ennél is van lejjebb. Az élmezőnyt most hagyjuk, azok úgyis mindig elöl vannak de a célként kitűzött középmezőny megítélésem szerint erősödött valamennyit, ezzel párhuzamosan a gyengébbek -értem ez alatt az én szintemen lévőket- egy része felzárkózott hozzájuk a másik része pedig sumák módon abbahagyta e nemes sportot. Én is fejlődtem a tavaly év elejéhez képest na de az év végéhez viszonyítva csupán árnyéka vagyok önmagamnak. Mondjuk a télen egy métert se mentem a finnel de az április elsejei összecsapásra márciusi viszonylatban kiemelkedő, négy edzést tudhattam magam mögött és a nagy napon akadtak ugyan jó pillanataim de egy versenyhez több kell néhány pillanatnál. Saját repertoáromból a már jó ideje, alaposan kidolgozott két verziót vonultattam fel: elbaltázott rajt, erőlködés a zavart szélben, lemaradás, beérkezés a sor végén. Vagy: egész jó rajt, két körön keresztül tartom a középmezőny végét magam mögött négy-öt sporival, az utolsó negyedszeles szakaszon az előny elolvad, beérkezés a sor végén. A végeredmény ugyanaz de a második változatban több lehetőséget látok a fejlődést illetően, bár a többieket elnézve még mindig nem tudok rájönni mitől mennek jobban amikor szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent faszányosan csinálok.
A valóságban persze biztosan nem így van, fordulásoknál, szélfordulóknál, apró beállítási fortélyoknál, vérszegény rajtoknál maradnak ott méterek amik halmozódnak és a harmadik kör végére összeállnak egy jól érzékelhető, a végeredmény szempontjából pedig sajnos jól értékelhető távolsággá. Nincs mese, meg kell tanulni vitorlázni, méghozzá versenyen, és bármilyen ellentmondásos átmenetileg félretéve az eredménycentrikusságot, nem is beszélve az egyéb tervekről. 
Lehet, hogy kicsit gázul hangzik, de a siker érdekében a következő versenyemre tartva az autóban személyiségfejlesztő tréninget tartottam magamnak és igyekeztem tudatosítani a kitűzött célt azaz nem rágörcsölni az eredményre, lehetőleg figyelmen kívül hagyni a többieket és "csak úgy" a képességeimhez mérten böcsülettel végigvitorlázni a versenyt és jól érezni magam. Én is alig akartam elhinni, de sikerült bár akadtak nehezítő körülmények.
Az egyesület klubházát felújítják emiatt a hajók és a zuhanyzó kivételével mindennek a helye napról napra változik és nagyszabású expedíciót kell szervezni az összes mozdítható dolog felkutatására. Mint kiderült a vitorlámmal sincs ez másképp, a -mostanra romokban heverő- földszinti szobából ahol eredetileg tároltam egy ismeretlen jótevő az emeleten helyezte biztonságba, csak mire odáig jutottam a keresésben szépen eltelt fél óra, ehhez hozzáadva a szerelést meg a beöltözést pont elég volt a rajt lekéséséhez. De megmondom nektek őszintén nagy ívben teszek rá, azért jöttem hogy jól érezzem magam, így sportszerűen a mezőny végéhez csatlakoztam mert a többiekkel csapatni jóval élvezetesebb mint várakozni rájuk a rendezőhajónál. És az utolsó helyhez kitartóan ragaszkodva, szinte sablonosan telt a szürkeségbe burkolózó szombat egészen az emlékezetes negyedik futamig. Ekkor előztem le ugyanis egyik lelkes olvasómat emellett a futam végére olyan cifra szél kerekedett hogy egyfolytában csak egy bizonyos bé betűs szót tudtam ismételni és mondanom se kell, hogy nem a bazsalikom volt az.
A kreuz bójától ötven méterre kezdődtek a kalandok, onnan már lehetett látni valamit abból ami érkezni fog de ez csupán annyi mint amikor a turistaúton elindulsz Mályinkáról Bánkútra. Hangulatos erdei ösvényen vezet az utad és az erdő takarásától még csak sejtésed sincs milyen kínok várnak rád mikor eléred az alsó hangon is negyvenöt fokos emelkedőt. Szóval a nyugati szél minden előzmény nélkül felerősödött, ezzel együtt északira váltott és a legnagyszerűbb mutatvány az egyik hátszélbe forduló kollégának köszönhető akinek a hajóját egy spontán halzolás után lefektette a szél. Mondanom se kell hogy a visszaállítás másodperceken belül megtörtént -van az a szint ahol ez így megy- és a vitorla felszedte vizet a szél egyetlen pillanat alatt ezer vakító ezüstgolyóként lőtte ki a grafitszürkén tükröződő vászonból. Pazar volt de sok idő nem maradt a festői látványban gyönyörködni hiszen erre a találkozóra hamarosan én is hivatalos voltam. Remélem nem unjátok még a grafikonos képeket, de egyrészt rólunk sajnos nem készült felvétel, másrészt meg ezek tényleg kimagasló értékek és törekszem rá hogy az oldal továbbra is hiteles maradjon.

Hetvenen túl

Tehát bf7 és 8 voltak a délután nyerőszámai és most igazán éreztem a finnben eltöltött órák létjogosultságát. Nem mondom hogy nem volt tele a gatya, de amikor hetvennel nekifeszül a szél a tíz négyzetméter vitorlának akkor a félelem marha nagy luxus. Tehát rongyolás a befutóig azután rongyolás a kikötőbe. A kis tollfosztók csak úgy pattognak a hirtelen jött hullámokon és minden egyes találkozáskor legalább egy vödör víz kerül a hajóba. Istenem, micsoda szerencse hogy nyitva a ventil mert a hajófenéken matatás hiányozna most a legkevésbé. Persze a víz nem csak úgy jön be, hanem előtte lelkiismeretesen beteríti a kormányost, érezzük csak természet anyánk törődését. A neoprén ruha a második fröccsig tartja az állásait, onnantól akár egy szál gatyában is ülhetnék. A nagy sebességnél felcsapódó nyolcfokos vízcseppek pillanatok alatt lehűtenek és mint tucatnyi borotvapenge vágnak az arcomba kétséget sem hagyva afelől hogy pillanatnyilag ki az aki diktál, és ki az akinek diktálnak. Egyedül a fehér kabala sapkám maradt száraz de az is csak azért mert az emeleti öltözőben hagytam.
A tisztás túloldaláról hogy máshogy mint siklásban vágtattunk végig a tavon és innen a szobából, a gép mellett ülve nagy bátran úgy gondolom, hogy akár tarthatott volna tovább is ez a percek alatt elillanó csoda de igazság szerint akkor, annyi pont elég volt. Három után, a parton értek véget a kalandok és ahogy a grafikon is mutatja fölösleges lett volna tovább kintmaradni. : )
Levezetésképpen hétfőn harmadmagammal kimentünk a tóra, hogy egy békés hármas szélben rádolgozzunk kicsit a megviselt izmokra és töltést adjunk a léleknek. Napsütést, két óra nyugalmat a nagypályán és az önmagát meghazudtoló, azaz alig fordulgató barátságos déli szelet kaptuk jutalmul az anyatermészettől a szombati helytállásért. Annyi mindent kipróbáltam már de ezt amit a vitorlázás tud nyújtani nem kaptam meg semmi mástól. Csoda, ha egy ilyen délután végén beülsz az autóba, Apollo Brown basszusától remeg az ajtókárpit, nem a lebukó nap miatt hanem az érzés kedéért felcsapod a napszemcsit és szentül meg vagy róla győződve, hogy te vagy az élet császára? Nem, mert ilyenkor tényleg az vagy.

Márciusi események

Nyarat idéző időben, kíméletes szélben, olykor szélcsendben indítottam az évet de a szezonkezdő töketlenkedéshez ez tökéletesen megfelelt. Aztán lassacskán összejött egy jó kettes-sőt hármas alja ami ideális volt arra, hogy a tavaly félbemaradt tanulmányaimat ott folytassam ahol abbahagytam, azaz a fordulásnál. Még az első évben mondta Edző Bá -gondolom mikor meglátta a bennem szunnyadó és azóta sem felébredő tehetséget- hogy van az egésznek egy ritmusa, ami mondjuk nálam is megvolt csak amíg ő bruttó egy másodperc alatt váltott csapást addig nálam ez a ritmus úgy hangzott hogy tik-tak-tik-tak-tik-tak és igen összejött, már csak a hajót kéne megindítani valahogy. Ebből mára azért sikerült lefaragnom valamicskét, sőt a tavalyi gigantikus hibát is kezdem kiküszöbölni, úgyhogy idén még nem állítottam forduláskor félszélbe a hajót de a második edzés alkalmával elnézve az előttem -hol máshol- fordulgató sporikat ráébredtem, akad mit finomítani a dolgon. És ez mindenre igaz, csak hát ott van az a kupac kötél, a széljelző, a széljelző szálak a vitorlán, a "trükkös" Agárdi szél, a mezőny takarása, útjog, bóják, az a néhány harcostárs akivel vérre menő csatákat vív az ember és A Mester franciás kifinomultsággal megfogalmazott útmutatásairól még nem is beszéltem. Ezekre kivétel nélkül oda kell figyelni ahhoz hogy megpróbáljak lépést tartani a többiekkel, ami -legyünk őszinték- nem minden esetben sikerül.
Nem emlékszem pontosan a mondatra de a Kung Fu Panda első részében Oogway mester valami olyasmivel próbál hatni a nyugtalankodó Shifura, hogy ha az ember nagyon szeretné elkerülni a végzetét előfordul hogy szembe találkozik vele az úton.
Pontosan így jártam a vatta új vitorlámmal amit annyira féltettem, így az első két vízre szállásra az öregecskével vágtam neki, hogy ha a kiesett hónapok miatti ügyetlenkedésem során esetleg ledob a hajó mégse keletkezzen kár a méz áruban. És mi történik a harmadik bevetésen? Mind a vitorla, mind a gazdája közeli ismeretségbe kerül a tóval. Igazából már útközben gyanús volt a kocsit oldalba lökő szél ereje de az ember olyan, ha kifogásra vagy magyarázatra van szüksége pillanatok alatt kreál magának ahogy én is, hiszen egyáltalán nem biztos hogy Agárdon ilyen harcos és különben is, tuti csillapodni fog. Végül így lett hiszen nem fújt egyfolytában hatos, több alkalommal is egészen bf5-ig gyengült. Máskor meg jött néhány lökés a hatosra. 
De a hétvégi verseny előtt érdemes lenne menet közben ránézni az új vászonra, be is kéne állítani hozzá a köteleket hiszen a szemek nem biztos hogy milliméterre ott vannak ahol a régin, meg még kötél és csigacsere is volt, meg marha jó lenne egyet repeszteni szóval nincs kifogás, hiába fütyülnek a kikötői hajók drótkötelei én megyek. Csak előbb összeszedek egy kis bátorságot valahonnan, mert ennyit nem hoztam magammal.
Két kollégával vágtunk neki a kalandoknak és az inkább erősödő mint gyengülő szélben ezt máshogy nem is szabad hiszen a víz tizenkét fokos bár higgyétek el, lényegesen hidegebbnek érződik. A baleset a tisztáson történt túl jónéhány halzoláson bármennyire nem kívántam most ezt a manővert, de az élet nem kívánságműsor. Szóval elértük a tó északi partját és túlzás nélkül mondom, hogy hátszélben repesztünk mint állat mikor az egyébként is pöffös szél fordul néhány fokot. Na nem sokat csak annyit hogy legyen alapja egy spontán halzolástól tartani ezért inkább önként csinálom meg az akciót. Nem mondanám hogy tananyagba illően de azért elmegy, az irány is jó, sebességet se vesztettem bár az a gyanúm hogy ez akkor, abban a helyzetben egyébként se lett volna lehetséges. : ) Az új csapással nincs semmi baj legalább egy percig amikor a szél visszafordul eredeti irányába, tehát tetszik-nem tetszik nekem is reagálnom kell a változásra mi mással mint a jó kis "hátszeles perdüléssel". És akkorra minden együtt volt a fürdéshez: ismét fordult a szél, rá is erősödött a bf6-ra, én meg remek ütemben túlengedtem a bumot és onnantól megvoltak számlálva a hajóban töltött másodpercek. Volt még egy hamvában holt kísérletem a kormánnyal de az épp hátraforduló sporik aggódó tekintete nem hagyott kétséget afelől hogy mi fog következni.
A tavaly előtt március 23.-i emlékezetes borulásomat másoltam le és a meteorológiai adatok alapján akkor kb. négy fokkal volt hidegebb a víz, most mégsem éreztem különbséget. Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a felhúzott svert kötelét kiakasszam, így abban az esetben ha eljutok a hajó visszaállításáig ez valamit segíthet a küldetésben. Visszagondolva maximum tizenöt másodpercet vehetett igénybe a hajó megkerülése, azaz eljutni a félállásban megrekedt uszonyig de a hideg víznek köszönhető megnehezedett légzés miatt egy örökkévalóságnak tűnt. Az árbóc leszúrt, a szél persze rátolta a hajót én meg a reménytelen helyzetben az uszonyba kapaszkodva vártam hogy történjen valami. A hajót ebből a helyzetből képtelenség visszaállítani, a víz marha hideg és elég erőt sem érzek magamban, hogy a jelen szélviszonyok mellett akár egy fokot is tudnék fordítani a gépsárkányon, de ahol nagy a szükség ott közel a segítség. Legalábbis közeledik két finn dingis személyében. Összehangolt munkával a kikötőkötelemmel egyikük rutinból elfordítja a hajót, a másik összeszedi a vízben úszkáló cuccaimat mintha egész életükben ezt csinálták volna. A visszabillentés még most se sikerül a tó fenekét uraló árbócmarasztaló iszap miatt szóval más megoldást kell találnom annál is inkább mert érzésem szerint a kívánatosnál több időt töltöttem a tóban, másrészt meg az egész helyzet kezd kellemetlenül érinteni. Nyilvánvaló hogy két segítőm /Misibátyó és Medve/ nem hagynak magamra és ami csak egy ilyen helyzetben lehetséges mindent el fognak követni értem de úgy érzem idáig is eleget tettek, itt az ideje hogy én is csináljak valamit. De mit? A homokórán megállíthatatlanul futnak lefelé a szemek és a vízben vacogva a kilátástalannál egy fokkal jobb helyzetben minden egyes perc minimum a duplájának számít így visszakecmergek a deck felőli oldalra és jobb ötlet híján a bumon felmászok az árbóctőig. Nem hat rátok a meglepetés erejével ha elárulom, hogy a hajó minden eleme síkos a víztől és legalább júniusig nem kívánkozom vissza a tóba -akkor is más körülmények között- szóval csúszkálva, foggal körömmel kapaszkodva, még az árbócra is lábujjal ráfogva centiről centire jó vitorlázóhoz méltón lopom a távolságot egészen az árbóctőig ahonnan egyetlen lehetőségként a svertre kéne ráállni de az istennek se értem hogy miért tették olyan messzire. Mindegy, sikerül. Eleinte semmi változás majd elkezd engedni az iszap, már függőlegesen áll a hajó néhány pillanat és átugorhatok cockpitbe de ahogy megpillantom a leekocsi vezetősínjét tudom hogy a mai bemászásom se lesz ingyen, minimum egy legyalázott sípcsontomba fog kerülni. Az már csak hab a tortán amikor az átcsapódó bum olyan igazi embereset csap a fejemre, hogy napok múlva is sajog de ez már jó jel hiszen a hajóban vagyok. Ahogy kell félszélben lobogtatott vitorlával rendeztem a soraimat és most már a sporik akik eddig egy métert se tágítottak mellőlem mehetnek a dolgukra. Erőt gyűjtöttem a biztonságos hazaútra és északi szél lévén siklásban rongyoltam végig a tavon. A kikötőben még várt rám egy jó kis halzolás de ez már gond nélkül ment, eleget fizettem a mai menetért.
Mondanom se kell, hogy velem együtt a széljelzőm is megsínylette ezt az emlékezetes szerda délutánt így az első adandó alkalommal lecseréltem, naná hogy árbóckivétel nélkül.

Csak tudnám mitől görbült el

Szokás szerint ez a vitorlázás is tele volt tanulsággal, de valamivel többel mint általában. Először is hatos szél környékén nem érdemes elbóklászni a kikötőtől, ez mondjuk nem újdonság, de ha mégis akkor csakis olyan hajósokkal menjünk akik nem tojnak be ha helyzet van. És ugyanez kell hogy ránk is vonatkozzon mert bénázás nélkül, egy sima műszaki hiba vagy elszabadult kötél bárkinél okozhat hasonló gikszert és bizony többet kell tennünk annál, minthogy hajóban ülve osztjuk az észt.
Minden szempontból marha jó napot tudhatok magam mögött még így a borulással együtt hiszen ebből is rengeteget tanultam és inkább derüljön fény az ember hiányosságaira minthogy hamis álmokban ringassuk magunkat. Emellett rám fért már egy jó kis vitorlázás mert ezt az érzést semmi nem pótolhatja. Az esetleges apró családi súrlódásoktól az idióta autósokon keresztül egészen a munkahelyig minden és mindenki más megvilágításba kerül egy ilyen pazar nap után.
Mondanom se kell, hogy a megpróbáltatások korántsem értek véget a kikötéssel. A vízen oly segítőkész finnes barátaim partot érve a legkülönfélébb elmés megjegyzések kíséretében elemezték ki a történteket. Jó megfigyelőkhöz méltón a sottkötelem hosszától kezdve az elbaltázott manőver kivitelezéséig semmi sem kerülte el a figyelmüket és minden apró részletet buzgó iróniával analizáltak, kétség kívül építő szándékkal. : )

A szokásos bótsós szezonindító helyett

Napról napra közelebb kerülünk a nyári időszámításhoz, ezzel együtt a szezonhoz így ideje, hogy elkezdjem megvalósítani a télre tervezett feladatokat. Mivel egy részük tovább tolódik ezért nem is untatlak benneteket az el nem készült munkák felsorolásával, de az árbóc hézagolása nem várhat tovább. Ugyanis egy cseppet kotyog a műanyag gyűrűben amiben körbeforog és a kikötőben azt mondták, hogy így nem jó mert kreuzban izé.. na mindegy, nem igazán sikerült megértenem de hiszek a nálam okosabbaknak és különben is, egy csomó dolognál ártalmas a kotyogás és ez alól az árbóc sem lehet kivétel. Az internetnek hála ugyanolyan könnyedén tudtam a kör kerületét kiszámolni mint általánosban, innentől csak a rozsdamentes lemez felkutatása, a minden részletre kiterjedő tervezés és a méretre vágás várt rám. 0,5-ös anyagot használtam amiről nem tudni megfelelő lesz-e, de jó eséllyel el fog férni az 1mm, ha pedig kevés akkor legyártok egy vastagabbat. 

Mi a hézag?

Mellesleg az egész munkával meggyűlt a bajom mert a hézagoló lapokat meg az árbócot körülölelő elemet két műanyag takarólemez biztosítja a kiesés ellen amelyek közül elég ugyan az egyiket lecsavarozni de ha a rozsdamentes csavar beletörik a hajótestbe az elég lehangoló. Nem mondanám hogy könnyen, de sikerült kifúrni és egy kevés anyagot adott hozzá a hajó is azért új csavar majdnem ugyanott van mint elődje.
Az idei tavasz arasznyi átmenettel lépett ki a télből és mire a munkában eddig eljutottam már leszerveztem a hajószállítást a keddi napra. Amivel semmi baj nem volt csak ahhoz ki kell hozni a finnt a csónakházból amihez el kell tüntetni az előtte felhalmozott tűzifát és nem ártana a gépsárkányon is dolgozni egy cseppet hiszen hétfő reggel van.
Tehát délelőtt bemelegítettem a favágással azután előszedtem a paripát és a nap hátralevő részében kihoztam magamból amit csak lehetett. Egy élversenyző mögé felállított válogatott szakemberekből álló csapat tempóját, rutinját, rátermettségét, elhivatottságát megszégyenítve összedobtam egy műanyag kütyüt az uszonyhoz, egy másik műanyag kütyüt az árbóchoz, kicseréltem a már említett kormányhosszabbítót és a jóféle javítóanyaggal kijavítottam a kormánylapátot és helyenként a hajótestet. Fontos lett volna még a több helyen töredezett sőt valahol át is szakadt takaróponyvával kezdeni valamit mert a vitorlavásárlás miatt biztosan nem fogok egy újra beruházni, de eléggé kifutottam az időből úgyhogy a ponyvámnak nincs sok választása, néhány hetet még ki kell bírnia így ahogy van.
A betervezett hajószállítást sikeresen végrehajtottam, igaz Edző-Bá jelenlétének köszönhetően a kikötői látogatásomat nem úsztam meg jégszán pakolás és egy kiadós zugvogel szerelés nélkül, de azért a finn dingire is jutott idő. : ) Kétkomponensű ragasztóval felragasztottam az árbócra a bizonyos kütyüt, felraktam egy új széljelzőt, betettem az árbócot, egy cseppet nehézkesen ugyan de azért bekötöttem a köteleket, felraktam az öregecske vitorlámat, csigákat cseréltem és szerintem mindent megtettem annak érdekében hogy kicsiny hajóm menetkész állapotban várja az első bevetést.

Vezetői ambíciók

És most néhány szó erről a látszólag jelentéktelen, ám rendkívül fontos szerepet betöltő és hosszas keresgélés, anyagválogatás után elkészített bizbaszról. Adva van ugye egy felhúzott vitorla. A felhúzókötél végét lent egy árbóchoz rögzített dupla gumikötél feszíti így próbálom a elkerülni a felhúzó zavaró lifegését, de négyes széltől ez már kevés és a szél folyamatosan a vitorlához csapkodja a megfeszített kötelet. Pont amikor egyébként is tele a gatya akkor jön az a húha kötél és a folyamatos nyugtalanító csapkodásával a végletekig fokozza a néha amúgy sem kicsi pánikhangulatot. Az újabb árbócokon ezt elkerülendő a kötélelvezetés már belülre került de ez rajtam nem sokat segít. Az elkészítésnél fontos szempont volt a méret, ha túl kicsi akkor nem tartja meg a kötelet, ha nagy akkor rendre bele fog akadni a védőhuzatba és szállításkor is sérülhet, amire mondjuk így is meg van az esély. Az anyag kiválasztása is komoly körültekintést igényelt. Rideg, kemény műanyag szóba sem jöhetett tehát ha nem is nagyon, de azért rugalmas műanyagra volt szükségem hiszen a lágyabb anyag jobban alkalmazkodik a körülményekhez és remélhetőleg a felhúzókötelet se dörzsöli ki.
Itt tartok most. Technikailag szerintem készen állok az évre de ahogy eddig minden szezon kezdetén úgy most is fontosnak tartom, hogy ahogy az élet más területén így a vitorlázásban is ki kell tűzni egy elérendő célt. A hajónak és a hajósnak is késő van már ahhoz hogy megközelítsük az élmezőnyt, az új vitorlához pedig -ahogy annak idején a hajóhoz- tudást nem adtak tehát csodákat ne várjon az ember de remélem az elmúlt három esztendőben rakódott le annyi, hogy két kiszemelt sporttársat beérjek és a tavalyinál izgalmasabbá tegyem az évet. És mi lesz ha nem sikerül? Semmi. Legrosszabb esetben boldogan végigvitorlázom a szezont és marha jól érzem magam.