Pórázon vezetett hajó

Türelmetlenségbe vegyült izgalommal készültem a következő randinkra Piroskával, de nem csak az egyre erősödő szél miatt, hanem mert a találkozóra Gyuri barátom is elkísért és kíváncsian vártam, hogy sikerül-e megszeretnie ezt az imbolygó, billegő, szinte már öntörvényű hajót. Mondanom se kell, hogy a randit az erős ötös szél miatt az "Edző Bá" lefújta /hogy ilyen frappáns hasonlattal éljek/ és frissen szerzett szerelmem helyett egy yxilon jolléval mert csak kiengedni minket. Na de egy ilyennel?!?! Láttam a típust a neten, de a csúfság, amihez a bérleti díj fejében odavezetett minket, már megalázó volt. Kopott, rusnya valamikor barna színű fedélzet, ami sikeresen elkerült mindenféle felújítást legalább a nyolcvanas évek óta, viseletes kötélzet, némi fenékvíz már induláskor, szóval egyikünk se tudta, hogy miféle múltbéli rossz cselekedetünk okán kényszerítenek minket ebbe a kócerájba. De ha az ember elég Stephen Kinget olvas, nem keresi dacosan a miérteket, hanem alázatosan fejet hajtva aláveti magát a sors akaratának.
Így kezdődött az újabb házi feladat.
Azután kint a vízen bő félórai töketlenkedés után a grósz mellé az orrvitorlát is felmertük húzni. Újabb félóra után pedig alaposan lemostuk az yxilon mindkét oldalát : ) sőt simán tartottuk a tempót a trapézoló 470-esekkel /csak nem mentünk olyan élesen/ és bizony be kell vallanom: megtanultuk tisztelni ezt a viharvert hajót.
Amit eddig leírtam, csupán bevezetése volt a harmadik randevúmnak Pirossal, de az a találkozó is elmaradt.
Talán a biztosabb hajóvezetésemnek köszönhetően(?), egy másik hajóval engedtek ki az ötös széltől erősen hullámzó vízre. Az első finnezésem óta szeretnék kedvcsinálóként fotót, meg esetleg egy rövid videót készíteni az élményeimről, de amilyen szélben megmutatkozik a típus élvezhetősége, nos olyan szélben nincs egyetlen szabad kezem sem, mert valamit állandóan fognom kell- így most is kamera nélkül indultam útnak. Pedig micsoda élmény volt, Barátaim! Rendesen ki kellett ülnöm a hajót, hogy faszányosan tudjak haladni, a hullámok néha teljesen betakartak, a ventil szorgalmasan szürcsölte ki a beérkezett vizet, én pedig boldogan, nevetve uraltam a szelet és az egyre növekvő hullámokat leküzdő finnt. Szó szerint bőrig áztam, és megfejtettem a típus nagy előnyét, miszerint a vitorlázást összeköti a fürdőzéssel...
A "Vitorlázz velünk" című hatvanas évekbeli könyvben részletesen írnak a siklásról, kielemzik hogy hogyan lehet elérni, meg hogy ez minden vitorlázó álma. És ez az álom teljesült azon a szeles nyári délutánon, amikor úgy érzem véglegesen magához láncolt a típus. Igaz a siklást valahogy mindig a partközelben sikerült csak elérnem (a strandolók nagy örömére) , de az ember néha legyen egy kicsit önző. : )
Leírhatnám, mennyire felemelő amikor úgy kezd el húzni a hajó, mint amikor rálépünk a gázra az autóban, meg hogy olyan farvíz keletkezik mint egy jobb motorcsónaknál, szóval (ha van rá időd) még hátranézni is gyönyörűséges, de igazából a csak személyes átélés adja vissza ezt az élményt, amit mások sem tudnak átélhetően szavakba foglalni.
Már csak a kikötés van hátra ami abból áll, hogy hátszélben berongyolok a kikötőbe, ott félszélbe fordulok, oszt valahogy biztonságosan megközelítem a mólót. Így képzeltem el...  És így valósítottam meg: joggal tartva az erős széltől, rendesen ráengedtem a vitorlára (na ezt nem kellett volna) és bizony a finn egy-két billegés után úgy ledobott magáról, hogy a közeli pecások azóta is a hasukat fogják a nevetéstől. A lábam szerencsére leért, de az élet úgy gondolta próbára tesz, és előttem ismeretlen okból valahogy a vitorla a víz felett maradt és funkciójának eleget téve hagyta hogy kitöltse a szél, és ha nem is a szokásos módon, de vigye a hajót. Jelen esetben a bum vette át az árbóc szerepét, az árbóc pedig a vízbe kapaszkodva ugyan- a bum funkcióját látta el. És az a jó kis szél ami boldoggá tett engem és a délutánomat, az kitartóan vitte a kőrakás felé a kölcsönzött hajót...
 A visszaállítás szóba se jöhetett, hiszen mindössze pár méternyi helyem volt csak mindkét oldalon, szóval vitorla nagy nehezen be, illetve vízbe : )  hajó felállít és a kikötőkötéllel kezemben a nyakig érő vízben gyalogolva, mint hűséges kutyust vezettem ki a hajót.
De a legfontosabb: még most is, mikor ezeket a sorokat írom úgy inog alattam a szék, mintha még mindig ott ülnék azon a kis "tollfosztón" , csak a szél és a mindent beterítő hullámok hiányoznak.
Nnaaa, mikor mehetek megint....

Matula bácsi

Egy rövidke gondolat erejéig visszatérve Ibolyra, a próbaút ugye a nagy mennyiségű bejövő víz miatt hiúsult meg, és ugyan nem tudjátok, de néhányan kimosolyogták a hajómat. Nem volt ez olyan szemtől-szembeni kinevetés, ezért is fogalmaztam másként, mindenesetre a kétkedők egy kicsit saját diadaluknak tekintették az én kudarcomat. Tőlük sokkal fontosabb információ egy Siófoki fa kalóz vízretétele aminél személyesen jelen lehettem, és a megszállott fahajósok tudomására szeretném hozni a látottakat, szolgáljon ez mindannyiunknak tanulságul, és ne kenődjünk el az első percekben.
Tehát az említett kalózt még a hajóépítő műhelyben volt szerencsém megcsodálni. Vastagon negyven fölött lehetett és gondos gazdájának köszönhetően ebből harmincötöt, vagy még többet nyugodtan letagadhatott volna. Az egész hajó fából készült. A cockpit az utolsó aprócska sarokig gyönyörűen fehérre kikenve, a fedélzet és persze az egész hajó egybefüggő üvegsimaságú lakkal borítva, ami természetesen látni engedte a fa utánozhatatlan szépségű erezetével együtt az évtizedek alatt szerzett apró sérüléseket is. Mégsem úgy nézett ki, mint amit frissen újítottak fel, hanem úgy mint amit frissen építettek. Ahogy végigsimítottam a decket mintha valami végtelen simaságú tükörjégen húztam volna az ujjaimat, és közben egy kis egészséges irigység is szikrát fogott bennem. Képtelenség volt betelni a szépségével, de igazából most jön a lényeg: nos amikor bedaruzták, Barátaim ugyanannyi víz állt benne mint az én Ibolyomban... Azóta természetesen kiszivattyúzták, és a hajó nyár eleje óta /száraz belsővel/ vízen van ugyanabban a Siófoki kikötőben.
Tehát egyetlen fahajós se csüggedjen!
Nos a "rövidke gondolat" : ) után néhány szó a finnezésről.
A második randim /Piroskával/ lényegesen jobban sikerült. Felcsillant a szemem mikor megláttam kivillanó vonalait a ponyva alól, egyedül öltöztethettem fel, és így másodszorra bensőségesebb, meghittebb volt a légkör de természetesen csak kint a vízen, hiszen ott voltunk igazán kettesben. A kikötőből való kijutás intim perceit, az elmaradhatatlan kötőszavak : ) kíséretében Sipi egy cseppet megbolygatta, bár nem tudom miért kell ekkora ügyet csinálni abból, hogy a betonozott móló, vagy épp a parti kövek felé visz minket a szél... : )
Kb. három és fél órát töltöttünk kint, csapattuk is Peti barátommal amennyire a szél engedte, és gyakoroltunk egy kis bójázást is, szóval a kellemesen elmúló délutánra csak a kikötés vetett egy cseppnyi árnyékot.
Illetve csak megpróbált.
Tehát ideje indulni, úgyhogy irány a kikötő, minden faszányos, látom hogy a tulaj ott sertepertél a parton, teszek egy kört, illetve teszünk, -biztos nem vett észre, forduljunk még egyet- mondom, azután fordulunk, figyelünk, várunk, és újra fordulunk, figyelünk, várunk, de semmi segítség nem érkezik. -Biztos nem vett észre- mondom újfent gyanútlanul, nincs más hátra, megpróbálok kikötni a múltkor tanultakat szem előtt tartva.
Sikerült, na!
Kikötöttem a hajót aztán Peti barátomnak is segédkeztem, és mire mindkét finn és mindkét kormányos biztonságban volt, Sipi kényelmesen odasétálva megjegyezte: -Egész jól kikötöttél....
Én balek akkor értettem meg.  ...Egyszer már elmesélte hogy kell partot érni... nem tett mást, csak figyelte megértettem-e? Pont ahogy a Tüskevár Matula bácsija, aki csak egyszer magyaráz el mindent, aztán nem vitatatja a tizenéves szünidős rokongyerek bölcs : ) meglátásait, hanem ráhagyja. És nem röhigcsél öntelten, nem mosolyog lekezelően, /ahogy manapság szokás/ csupán a szeme csillog huncutul, egy keményen ledolgozott élet tapasztalatával.
És amíg ennyi a tudásunk, addig abból a csillogásból meg kell tanulnunk olvasni...

Nagyfiúknak való...

Ez a baleset még május közepén történt. Mivel kilátás sem volt arra hogy a beroggyant kabintetőt és a meghajlott árbócot rövid úton kijavítják, ezért más vitorlázási lehetőséget kellett keresnem. Lehetőleg olyat ami viszonylag közel van és nem utolsó sorban, a hajó egyedül is vezethető. Persze egy kalózzal meg egy B-25-össel is elevickél az ember szólóban, de elsősorban tanulni szeretnék, s csak utána élményeket gyűjteni.
Így került a képbe a Velencei tó és ott az eredeti : )  finn-dingi bérlésének a lehetősége, ráadásul kedvező feltételekkel. Annyit tudtam róla, hogy egységes olimpiai osztály, 1952-körül tervezték, tíz négyzetméter vitorla, egyszemélyes verda szóval mintha a Jóisten is nekem teremtette volna. /a négy és fél órai vitorlázás első percében kiderült, hogy ennél sokkal komolyabb a dolog...
Észrevételeim még a parton: ezer kötél a vitorla és egyéb dolgok állításához, nincs dirk és a bum meglepően alacsonyan van.

A bérbeadó /Péter/ rövid elméleti oktatása végén vízre eresztettük a "Pirosat", és beszállás után kezdődtek észrevételeim a vízen: hát először is vitorlával kellett kiállni a kikötőből, ezt nehezítette a hajó dülöngélése, a vantni és az azon lévő széljelző hiánya valamint a magamra utaltság, hiszen senki sem volt mellettem aki megmondta volna, hogy hogyan kell irányítanom a hajót. És a bum nagyon alacsonyan van! Mostanra megtanultam, hogy egy "finnesnek" mindez természetes, de aki "csak" egy jogsival és csekély tapasztalattal választja ezt a típust, annak mindenképp figyelmébe ajánlom a címben szereplő mondatot, amit a tulaj mondott.

Ez bizony nagyfiúknak való...   -Ez...?? Ugyan!..
Aztán a harmadik óra után már olyan is előfordult, hogy egyenesen tudtam vele menni... Szóval kemény volt, na! Kimerülve, óriási tisztelettel néztem vissza a hajóra a biztonságot jelentő partról. Úgy éreztem magam mint akit megvertek, de tisztában voltam vele: ha valahol megtanulok vitorlázni, az itt lesz... és a Piroskával.

Az első bevetés

Egy teljes napi mancsaft tapasztalattal a hátam mögött lehetőségem volt életem első versenyén részt venni, de egy "idegen" hajón. Teljes tudatlanságban indultam Siófokra és mivel biztosra vettem, hogy jolléval megyünk -ami ugye borulhat- minden értéktárgyamat a Nejemnél hagytam, a parton. /ezért nem tudtam nektek fotózni/
Erre megállunk egy Nautic 370-nél!!! Azt se tudtam hova nézzek meglepetésemben. Ilyen árbócot még nem láttam, meg ez a rengeteg kötél, a kabinban elférne egy ping pong asztal, oldalanként két csörlő, ráadásul backstéges szóval minden csapásváltásnál még azt is ki kell akasztani, úgyhogy nem is volt baj hogy a többiek értenek valamit a dologhoz... : )
Az én feladatom az volt, hogy forduláskor kiengedtem a génuasottot és rohantam előre elkerülni a vitorla korlátba akadását, magyarul át kellett segítenem a korláton, nehogy csináljunk egy tízezer forintos kárt : )) a hajóban, valamint ki kelet ülnöm a luv oldalra. Összesen ennyit mertek rám bízni, és ez elsőre elegendő is volt.
Így testközelből láthattam, hogy zajlik egy rajt,

és azt is hogy a verseny az egy kemény meccs. Mindenki halál komolyan veszi, van olyan hajó ahol el sem szabad mozdulni onnan, ahová állították az embert... Mindegy, mindent a tanulásért. És az élvezetért, merthogy nagyon meg lehet szeretni, főleg ilyen jó pozícióból és ilyen hajóval. Mikor a rajtnál behúztuk a vitorlákat tisztára olyan volt, mint amikor a gázra lépünk az autóban, úgy elkezdett sergetni a "gép". És az első bójánál már másodikként fordultunk.

A reffelt grósz ellenére egyre jobban megközelítettük a vezető hajót, és a második forduló után már csak méterek választottak el minket egymástól, de sajnos egy elhibázott manőver miatt szélbe álltunk, és a korrigálás ideje alatt "megszerzett" száz méteres hátrányt csak nyolcvanra tudtuk csökkenteni a célig. Tehát másodikként futottunk be, ami persze nem hivatalos, hiszen a végleges eredményt a yardstick szám alapján állapítják meg. Mindenesetre feledhetetlen élmény volt!!
És hiszitek vagy sem, utólag tudtam meg hogy a hajó amin voltam, nem más mint az Infiniti... Hát ez nem semmi!!! És még egy kép, amin nem csak a szépen kitöltött vitorlák látszanak, hanem én is /a jobb oldalon/.

A hétvége szomorú apropója, hogy a versenyhajónk egy másik futamon komoly balesetet szenvedett, szerencsére személyi sérülés nélkül, de egy időre biztos hogy a Balcsinak nélkülöznie kell tizenötösünket. És bizony nekünk is...

Baljós árnyak

 A csapatmegbeszélés alapján tavasszal terveztük a versenyhajónk csiszolását, gélezését és vízre tételét, de a váratlanul érkezett március 15.-i tél minden tervünket felborította, és gyanítom nem csak a miénket. A következő alkalommal a szakadó eső állta útját a munkálatoknak.
De ugye mindig van egy következő alkalom, szóval felpattantam a robogómra /nem arra amivel Füredre mentem/ és hipp-hopp azon vettem észre magam, hogy csiszológép a kezemben, porvédő maszk az arcomon, oszt csiszatolom a jollét. És egy arany igazság: a hajó sokkal nagyobb alulról mint felülről... : )
Nagyjából tíz órai munka után elégedetten és fáradtan ülve a mocira, semmi más vágyam lévén a mielőbbi hazaérésnél, az autópálya első két kilométere után a robogóm egyszerűen leállt.
Skipperem segítségével sikerült visszajuttatni gépet a Siófoki bázisra, oszt az Asszony meg értem gyütt...
És vajon mi történik amikor egy hét múlva a hajó gélezésére indulok, meg  persze hogy a motort hazahozzam???? A kocsin beragad az egyik hátsófék... Nagy nehezen, de hazajutottam. Ezek után kész csoda hogy néhány hét múlva sikerült egy edzést összehozni. Ötös-hatos délnyugati szélben, döghullámokon pattogva egy óra tizenöt perc alatt értünk Siófokról Füredre, szóval tempó és kapaszkodás is volt rendesen. Kicsinek tűnt a tizenötös három ember számára, és ekkora szélben minden elhibázott mozdulat végzetes lehet, így már első alkalommal világossá vált hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Na de az első majrézás után feladni..? Á dehogy..!

Az útvonal újratervezése

A hajót ideiglenesen félretéve és sablonosan fogalmazva más vizekre evezve, kell egy kis kitérőt tennem a bloggal kapcsolatban. Építés ugye nem történt az elmúlt hónapokban, viszont tapasztalatszerzés, új kapcsolatok létesítése és egyre közelebbi ismeretség magával a vitorlázással, annál inkább. /és a sok újonnan szerzett ismeret csak úgy hemzseg okos kis buksimban : ) szóval elnézést az esetleges kicsapongásokért, és a dramaturgiailag kesze-kusza újrakezdésért./ Ezek a frissen megszerzett információk egy gyakorlott vitorlást nyilván megmosolyogtatnak /ettől függetlenül lehet hogy szívesen olvassák/ de úgy gondolom hogy egy friss jogsis kapitánynak akár érdekes is lehet. Hiszen a suliban szerzett ismeret kizárólag arra elég, hogy ne tévedjünk el egy átlagos túrahajón, és ezt semmiképp sem bántó megjegyzésnek szántam. Hogyan is lehetne elég egy hét arra, hogy finom vitorlabeállításokat, spéci manővereket és a versenyzők által évekig gyakorolt, sokszor titkosan kezelt trükköket tanítsanak meg nekünk a HSZ, valamint a vízből mentés mellett. Itt az elsődleges cél a sikeres jogsiszerzés, azután nyilvánvalóan elindul az ember valamerre.
Szép emlékekkel hazatérve ugyan, de lassacskán a feledés homályába vész az osztálytársak és az oktatók arca, a suli, és magára a vitorlázásra is hamarosan csak a valamelyik fiók mélyéről előkerülő jogosítvány emlékezteti a kapitányt.
Vagy pedig nem bír megülni a fenekén a jóember, hajót vesz és felújít, vagy bérel és próbálja csiszolni a megszerzett tudást, tudva azt hogy az útnak, amin elindult még csak az elején jár, de nem mások fényképeiről szeretné nézegetni a haragos hullámokat, a fedélzetre csapódó vízpermetet és a hajó mellett szinte karnyújtásnyira ellibbenő sirályokat.
Szóval elsődlegesen a második csoportra gondolva készül a következő pár bejegyzés, de egy percre kanyarodjunk is vissza Ibolyhoz. Ugye a fenéknél hagytam abba. Nos a javítása megtörtént, szinte az egész alját telibehúztam epoxival, valamint az oldalakat is kijavítottam. Ennél előrébb egyelőre nem jutok mert a csónakház bejárata elé jó érzékkel veteményest csináltam, valamint a kitaposott, kiégett, forgáccsal borított füvet nem kevés melóval helyrehoztam és biztos, hogy a hátralévő apróbb munkákért nem fogom ismét tönkretenni a kertet.
De mi köze egymáshoz ennek a sok zagyvaságnak, Csabikám?!
Nos: ősztől tavaszig folyamatosan kikötőt kerestem a finn-ugor dinginek és mint tudjátok nem találtam. A Balcsi keleti medencéjében gondolkodtam első sorban, de egyszerűen nem állnak szóba az emberrel még száznegyvenezerért se. Csak kettőnegyvenért. És persze mindenhova csak nagyhajót tudnál vinni, mert a parton már nincs több hely... Sebaj, fogtok Ti még könyörögni Ibolyért!! : )
Szóval így került ideiglenesen háttérbe az építés, és előtérbe a mancsaftkodás.

Hol van má' a hajó?

Mér késik, mi van má'...? Kérdezhetitek Monster Szabi szavaival, és bizony fejet hajtok az igazság előtt: elhanyagoltalak benneteket és a hajót is...
Remélem elnyerem bocsánatotokat ha betekintést nyertek a részletekbe. Szóval ősszel a 15-ös fórumon azt olvastam, hogy az egyik hajóra legénységet keresnek és jelentkeztem. Két okból is. 1; egy gyakorlott skipper mellett rengeteget tanulhat az ember, 2; addig is vitorlázok, 3; tavaly július 7.-én Peti barátommal kibéreltünk egy tizenötöst és erős négyes-ötös szélben egy harmincas cirkáló, és "Béla Úr" kivételével minden hajót lehagytunk.
Tegyétek a szívetekre a kezeteket, azért ez jó érzés...
Tehát ebből a két okból : ) jelentkeztem mancsaftnak, illetve akad még egy, a hajóm.
Szóval a tél előtt kitakarítottam a disznóólat, amit évek óta lomtárként használtunk és képekről Ti is ismertek. Ezt kineveztem csónakháznak úgyhogy ide került a hajó a fagyos hónapok idejére, valamint addig amíg befejezem. És el is jutottam a kényes témához. A fenékre egy uszonyfélét kell szerelnem, hogy az a kormánylapátra terelje a vizet, (ez kész is van) és le kell lakkoznom, vagy bevonni az egészet epoxival, attól függően, hogy parti vagy vízi tárolóhelyet találok. /ha parti, akkor csak az epoxi jöhet szóba, ha vízi akkor elegendő a lakk, mert néhány nap után úgyis bedagad a fa./ Nos hiszitek vagy sem, nem sikerült kikötőt találnom.
Helyesbítek, megfizethető kikötőt találnom...