Jégvitorlázás márciusban? Agárdon? Na ne etess...

Az elmúlt évek tapasztalataira alapozva, túlzott optimizmussal temettük idejekorán a telet, ám ő egy profi sportoló évtizedes rutinjával, a meccs végére tartogatta az erejét. Így hát a hóval borított táj hatására könnyen karácsonyi hangulatba kerülhettünk márciusban, sőt a hirtelen érkezett fagy adott pár napot a jégvitorlázásra amiből egy fél nekem is leesett. Munka után, eléggé viseletesen vágtam neki az útnak de az időjárás előrejelzés nem sok lehetőséget adott a tökölésre, magyarán most vagy soha helyzet elé állított amiből én a mostot választottam. És igaz, hogy egyenetlen volt a szél, -milyen is lett volna- a jeget borító hó rendesen lefogta a jégszánt és néha csak rollerezve tudtam menni a gépsárkánnyal de így is pazar volt. Már amikor az autópályáról megpillantottam a fehérben pompázó tavat felkiáltottam örömömben és ez az érzés csak fokozódott a kikötőbe érve.

Jégszánok a tavon sólyák a parton, de már nem sokáig

Egy gyors köszöngetés és öltözködés után fel is pattantam a képen lévő tízes lélekvesztőre, ami valójában a nyolcas számú egyesületi tollfosztó, nyilván valami tuning következtében került rá az új vitorla. A fent említett körülmények miatt meggyűlt a bajom az első méterekkel, -meg az utolsókkal is- de mikor összeállt a kép akkor hasítottam mint állat. Eltartott egy ideig míg ezen a nehezített pályán ráéreztem a fílingre. Az odáig rendben van, hogy félszélben kell megindítani a járművet majd a sebesség emelkedésével lehet élesedni, de a gyengülésekre időben kell reagálni -vagy kellett volna- mert ahogy a hó elkezdi megfogni a korcsolyákat onnan már semmi nem ment meg a leállástól. Emiatt elég nehezen loptam a távolságot a nagypálya felé, sőt praktikus okokból toltam is a gépet egy ötven méternyit és bizony a befektetett munka nem maradt jutalom nélkül.

Hófödte csúcsok

Volt pár alkalom amikor a finn dingivel rekord idő alatt értem ki a tisztásra vagy a tó másik oldalára, de ez a pöcsköszörű azon is túltesz. Gyorsvonatként hasítottunk át az északi partra és ugyan nem mértem az időt, de éreztem, hogy új egyéni csúcs született. Természetesen mit sem érne a beszámolóm a szokásos bringás app nélkül, tehát a szavak helyett beszéljenek a számok.

46-os maximum és csak 10-es átlag, voltak holtpontok

Negyvenhattal rongyoltam azon a hepehupás jégen. Higgyétek el, beszarás volt és jóval többnek érződött. A teljesség kedvéért idebiggyesztem az időkép széladatait is.Tizenkettőig hasítottam a havat, ahogy látjátok a délutánosoknak több jutott a jóból.

Érdekes, hogy azok a gyengülések amik a jégszánból -persze a havon- kiveszik az erőt, a finn dingit simán viszik "a végtelenbe és tovább."
Igaz, hogy kézből, igaz, hogy telefonnal de készítettem egy rövidke felvételt, hogy milyen amikor pár centire a jégtől, fék nélkül negyvennel hasít az ember. Szóval most nincs más dolgotok mint hátradőlni a kényelmes fotelban, klikkelni a linkre és már rongyolhattok is az északi part felé.
https://youtu.be/VoIpngggr3c
Van ám másik cipőm is, de erre ez a legalkalmasabb. : )
Nos, -a decemberi finnezést leszámítva- ennyi fért bele a téli vitorlázásba és nem lehetek elég hálás, hogy abból a pár napból amit engedett a természet nekem is jutott másfél órányi örömködés a tavon. A jég erőteljesen olvad, a tavasz ugyanilyen tempóban közeleg tehát mostantól még intenzívebben kell készülni a szezonra, méghozzá minden fronton.
 A kerék mellett a tél másik nagy beruházása egy új kiülőnadrágban mutatkozott meg, bár valójában ez a Jézuskának jelentett többletköltséget, és csak a szállítási nehézségek miatt tolódott mostanra az ajándék érkezése. Leginkább abban különbözik egy átlag neoprén nadrágtól, hogy a comb hátsó részére merevítő lapokat tesz a gyártó ezzel kímélve hajó a kiülése közben a sporttárs lábát, emellett szériafelszerelés még a térdnél erősített anyag ami jól jön amikor a verseny hevében rárogyunk egy seklire vagy más finomságra amit a finn dingi rejteget.
Az előző, végelgyengülés kapujában lévő nadrágot néhány éve A Mestertől kaptam, és a mostani nyugdíjazásáig boldogan együtt töltött időszak teljes generállal kezdődött, majd folyamatos javítgatással telt. Az ülepén meg a merevítő lapoknál levő szakadások, tenyérnyi anyaghiányok mind arról árulkodtak, hogy a nadrág az ideje jó részét leszolgálta, de egy kitartó és lelkes vitorlázó -ez vagyok én- kezében még néhány év kalandos csapatás összejöhet a tavon. Ennek természetesen meg volt az ára. Az első felújítás után átlagban három havonta került sor a következő varrosgatásra így a "folt hátán folt" kifejezést a nadrágom teljes valójában megtestesítette.
Az anyagismeret a tantárgyak népszerűségi listáján méltatlanul bár, de nálam az utolsó helyre szorult így most a nadrággal együtt töltött évek alatt csak arra a tapasztalati úton szerzett tudásra támaszkodhattam, hogy egyszer minden anyag elkopik. Eleinte a hajómról lebontott gurtni védőborítását használtam, ezt követte valami erősnek tűnő gyöngyvászon amit egy babakocsiról mentettem. Mivel egyik se vált be hosszútávon így titkos fegyverként nyúltam a szimatszatyor azaz a klasszikus gázálarctáska egyik oldalsó zsebének hajtókájához. Esküdni mertem volna, hogy ezt a sprőd, zsákszerű anyag a golyóálló mellény ellenállóságával vetekszik, de a gépsárkány ezzel is leszámolt. Utolsó próbálkozásom a vitorlázástól szintén távol álló munkavédelmi kesztyűre esett, ennek elhasználódását a szezon vége akadályozta meg de a cérna már több ponton kezdett elszakadni. Nálam leginkább. 

Reped a csőnaci

Szóval nem halogathattam tovább, be kellett ruházni az új gatyóra.
Akkor számoljunk: sólyakocsi rendben, a kiülőnadrág vatta új, a hajó jön-megy teszi a dolgát, a vitorla még ki se volt fordítva, én öregedtem egy évet ugyan, de egész télen edzettem szóval mi kellhet még egy ígéretes szezonhoz? Ja, a vízhatlan felső, és most már tényleg megveszem! : )

Elég a tökölésből, kezdjük meg a szezont

Egy ideje már érlelődik bennem ez az évzáró-óévösszefoglaló bejegyzés, de egyrészt csak érlelődik, másrészt meg semmilyen apropója nem akadt a dolognak, önmagában meg nem éreztem akkora durranásnak azt a pár sort amiből megáll a történet. De most, hogy vettem két kereket a sólyakocsira, minden adott egy ütős sztorihoz. : )
Kezdem azzal, hogy remek évet tudhatok magam mögött és szerencsés vagyok amiért nem csak a vitorlázásra vonatkozik, de persze ez nem jogosít fel arra hogy eltérjek a lényegtől. A szokásos év eleji bénázások után hagyományosan nehezen találtam a helyem a finn dingiben és objektíven megpróbálva visszagondolni, jócskán az év második felére rázódtam bele a dolgokba. Onnantól kezdődött az én szezonom amikor elkezdtem erőltetni az erős szeles edzéseket az elmaradhatatlan borulásokkal, ezért ebben az évben is ezt az irányvonalat próbálom követni, ha lehet borulás nélkül. Bár, azt úgysem lehet. 
A 2017 összegzéséhez tartozik, hogy a jégvitorlázást beleszámítva harminckilenc napot voltam vízen, /illetve jégen/ ami szintén hozzásegített a bajnokságon való jó szerepléshez -persze itt nem az eredményre, hanem a verseny teljesítésére gondolok- tehát idén is legalább ennyi napot kéne hozni, de inkább többet. /Tudom, az egy híján negyven nap versenyzői szemmel elég vérszegény de higgyétek el, örülök hogy egyáltalán ennyit összelapátoltam./ Őszintén szólva a helyezések terén nagy reményeim nincsenek ugyanis ebben az OB egyik összecsapása is megerősített. Most semmi komoly beszámolót ne várjatok, annyi történt mindössze, hogy kezdtem beérni egyik állandó riválisomat, -aki versenyen kívül edzőpartner és barát is egyben- ahogy kell tisztességesen kiülöm a hajót, összes kötél, gurtni, kormány, kormányos, vitorla minden kutyafüle szakszerűen beállítva, szépen, méterről-méterre lopom a távolságot, mellé érek és akkor mutatkozik csak meg, hogy a cimborám élesebben megy nálam. Lehet hogy csak fél fokkal, de élesebben. És ez bőven elég volt ahhoz hogy ne tudjak elporolni fölötte hanem el kellett engednem és leejtenem. Mondanom se kell, hogy ez a fél vagy bármennyi fok különbség a bójához érve neki már vastagon métereket jelentett és az árnyalatnyit nagyobb sebességemmel képtelen voltam kompenzálni. Tudomásul kell venni hogy technikai sport és Alfonso szavait idézve: "Minden az Anyegin múlik."
Elmélázok néha az árakon amikor látom hogy egy használt versenyképes árbóc többe kerül mint nekem az egész cucc tokkal-vonóval, arról nem is beszélve hogy egy elismert katamarános spori a hirdetésében kapásból nyolc évnél fiatalabb finnt keres versenyzésre. Így nyernek új értelmet Edző Bá szavai miszerint a hajóm "belépő kategória."
Mert bizony számít. De csak a helyezésben, az élvezeti érték szerencsére nem pénztárcafüggő. Ugyanolyan jókat lehet menni egy öregecske gépsárkánnyal, általában ellenfelet is találunk bárhol járunk a mezőnyben arról nem is beszélve, hogy egyelőre tanulnivaló is akad bőven. Egy árnyalatnyit nagyképű megnyilvánulásnak érzem ezért csak pironkodva merem leírni, hogy az alapokkal szerintem megvagyok, így ezt az évet az elszánt, kitartó versenyzésnek, további apró fortélyok elsajátításának és a Balaton leigázásának szentelem. Aztán majd májusban meglátjuk ki igáz le kicsodát.
Most pedig jöjjön a történet a kerékről ami a fiatal lányok szívét lángra lobbantja, a hölgyek szemébe könnyet csal, a harcedzett öreg vitorlázókból pedig méltó elismerést vált ki.
Eszemben sincs a generációmat sújtó "régen minden jobb volt" szövegre támaszkodni, mert egyrészt nem volt minden az másrészt meg próbáljunk a múlt helyett a jelenben élni, de nyomasztó hogy a gumiiparral így leszámoltak az évtizedek. Nagypapám a nyolcvanas évek végéig egy kisalföldi faluban volt autó, motor és kerékpárszerelő. Az évek múlásával a tevékenységi körből lassacskán kikerült az autó, majd idővel a motorkerékpár legvégül pedig maga a szerelés. A Papa lassan harminc éve Szent Péter kapujában várja a roskatag biciklivel érkezőket de amíg velünk volt az összes szomszéd falura, sőt a közeli városokra is kierjedt ügyfélkörrel rendelkezett ami részben fő profiljának, a gumisütésnek volt köszönhető.
Mivel az emlékeimet valamelyest megkoptatta az idő így a vulkanizálás részletes ismertetése legnagyobb fájdalmatokra elmarad, viszont egy rövidke összefoglalótól nem menekültök.
Gáztűzhelyen átforrósított vaslapokra, két homokkal töltött tömlőre, egy présgépre és évtizedes tapasztalatra volt szükség a művelethez ami nem merült ki a defektes belsők javításában, hanem bármilyen hihetetlen, a gumicsizmák foltozására is kiterjedt. Mert régen minden jobb volt. Vagy ha mégsem, legalább a gumik és a gumicsizmák gumiból készültek. A sólyakocsim kerekét üldöző állandó defektek számtalanszor eszembe juttatták nagyapám műhelyét aminek nyári, szabadtéri részét mennyei otelló futotta be, így adva árnyékot és felfrissülést az ősz hajú mesternek valamint a szüntelenül láb alatt zsibongó unokáknak.
Mert a defekt az jön. De nem ám a futófelületen összeszedett csavar vagy a szelepnél fellépő terhelés hatására. Nem. Hanem a "gumi" oldalán, sunyi kis repedések tucatjaiban ölt alakot és engedi szabadjára a levegőt, ő nem kíván részt vállalni az efféle fogva tartásban. Persze ahelyett hogy tisztességesen egyszerre menne szarrá az egész, aljas módon csak egy helyen ereszt így táplálva bennünk a reményt, hogy a javítás után minden jóra fordul. És megragasztod majd röpke egy hónap múlva foltozhatod a mellette lévő lyukat ha van kedved efféle szélmalomharchoz. Ha nincs, akkor új belsőt veszel ami kis szerencsével két teljes hónapig bírja. És nem a javítással van a baj hanem a hiábavaló javítással meg azzal, hogy a defekt mindig a legrosszabbkor jön. Mondjuk olyat még senkitől se hallottam hogy jókor jött volna, ez is igaz. És most meguntam. Elég volt, vége, lezárom ezt a sötét korszakot búcsút intve ennek a hitvány ipari mellékterméknek melynek minden egyes darabja a gumi szó megcsúfolása, mert jelenleg a legjobb állapotú belsőm egy ránézésre is múlt századi agyonfoltozott darab, ugyanis ez bírja a legjobban.
Így aztán beruháztam két tömör kerékre. Legalább olcsó volt? Marhára nem. Vajon behozza az árát a régi kerékkel szemben? Talán, mire nyugdíjba megyek. És igaz hogy egyik kérdésre se sikerült egyértelmű igennel válaszolni, de a saját magam meggyőzéséhez ez is elég volt mert annál semmi se drágább ha szenved az ember. Ráadásul valamiért betegesen vonzódom a sárga színhez szóval képtelen voltam az olcsóbb szürkét választani.

Múlt és jövő? Nem, ez a jelen

 Mondanom se kell, hogy a régi és az új kerék tengelyátmérője nem egyezik, így a kocsi tengelyére egy perselyt kellett esztergáltatnom danamidból. Akinek valaha szüksége volt erre az anyagra az tudja milyen nehéz beszerezni, meg azt is milyen drága. Szerencsémre atyámtól kaptam egy mutatós tömböt amiből "csak" ki kellett vágnom az alkatrésznek valót és ez rávilágított arra, hogy van ami a beszerzésnél is nehezebb. A flex és a körfűrész megolvasztja, a vasfűrész megszorul és egy idő után át sem éri, a fűrészlap magában meg elhajlik. Ja, a dekopírfűrésztől is megolvad és így tovább. A teljes itthoni palettából csak a fűnyírót, a hegesztőtrafót és a favágáshoz használatos keretes fűrészt nem próbáltam és végül is ez utóbbi hozta meg a kívánt eredményt. Igaz az utolsó centimétereket nem érte el, de azt meg kivégeztem a fúróval.

Másfél óra aktív kikapcsolódás

A hajóépítést idéző nosztalgikus pillanatok után két hét szünet következett amíg ifjú fegyverműves cimborám elkészült az esztergálással de nektek ezt nem kell kivárnotok, folytatódhat a történet az összerakással.
A tengellyel nem voltam maradéktalanul megelégedve mivel az alumíniumot jócskán elkoptatták az évtizedek, de itt már nincs mit tenni, illetve amit van azt majd a persely megteszi. 

Megfogyva bár, de törve nem

Így a használható részeknél 0,2 mm-rel szűkebbre csináltattam és a hatás fokozása érdekében bekentem csavarrögzítővel, ez is tart valamit remélhetőleg bár sokat elárul az illesztésről, hogy csak a kétkilós kalapáccsal tudtam a helyére noszogatni.

Tuning felni, peres gumival

Mit is mondhatnék, bitang jól néz ki úgyhogy jöhet ugyanez a másik oldalon. Abból az elgondolásból, hogy ne terheljem a tömörgumit!!! egyelőre felbakolva hagytam a fogatot. Alighanem kezdek kicsit begyepesedni.
A téli kényszerpihenő nem csak szerelésről és javítgatásokról szól, adtam a kultúrának is amikor az ínséges időszak átvészelésére beruháztam a Fanándi könyvre.

Egyszemélyes névmás

Még nem értem a végére így a véleményem /ha számít az valamit/ legfeljebb csak ötven százalékos lehet, ám az általam olvasott kritikával ellentétben nekem kifejezetten tetszik, hogy a történet, úgymint az önéletrajz és a Vendée Globe hajónaplója két szálon fut, kellően lendületessé és változatossá téve a cselekményt. Ugyanitt azt is javasolták, hogy pénzt ne feltétlenül adjunk érte, amivel mondjuk vitatkoznék mindenesetre abban megegyezhetünk, hogy nincs azzal semmi baj ha az ember egy hajón magára marad a gondolataival. Sokakra ráférne. 

Száz perc a töltőn

Nincs mit szépíteni a dolgon, vége van. Békés öregkorban megnyugvást lelő írók, önként halálba ballagó költők karcolták papírra számtalanszor a lelombozó elmúlást amit az ezerszínű ősz vált ki az emberből, ráadásul oly szívbemarkolóan, hogy emellett a magamfajta lelkes amatőrök próbálkozása olcsó és erőtlen próbálkozásba fullad. De egyszerűen képtelenség szó nélkül elmenni amellett, hogy egy év megint elment mellettünk.
Siratjuk a hosszú nappalokat, az enyhe, holdvilágos nyár estéket, a rövidnadrágot de még inkább a rövidke szoknyákat mert az erdőt festménnyé, majd élettelen festménnyé változtató évszak alattomosan besettenkedett a hétköznapjainkba, néhány pillanat múlva pedig észrevétlenül befordult a sarkon itt hagyva minket kiszolgáltatottan a télnek, kezdjünk vele amit akarunk.
Nyilván, ahogy nektek úgy nekem is a vitorlázás fog hiányozni a legjobban ezért a hajószállítást halogatom, húzva az időt hátha az utóbbi évek tapasztalata alapján beesik egy-két napsütéses nap és az ilyenkor barátinak számító tíz fokból tavaszt varázsol. De a nagy várakozás nem hozta meg a gyümölcsét mert azon a pár használható napon is dolgoztam, így értékelődtek fel az egyébként is feledhetetlen órák amit idén a finnemmel tölthettem.
Titkon, egy legeslegutolsó alkalomban reménykedve lapoztam át decemberre a novembert, igaz a november eleji két vitorlázással a hátam mögött nem reklamálhatok, de nem úgy jöttem el Agárdról hogy elköszöntem volna a tótól. Tehát az öncélú örömszerzésen túl, a lelkem megnyugtatása érdekében is szükségem volt egy búcsúkörre. November utolsó napjaiban tettem is egy kísérletet az ilyenkor igencsak barátinak számító kettes szélben de az oszlani nem szándékozó gomolygó köd nem támogatta a küldetésemet. Néhány éve hasonló körülmények között vontattam át egy motorost -persze motorcsónakkal- a szomszéd kikötőbe és az emlékek még élénken bennem élnek. Erre mondják, hogy lófaszt se látni. Csupán a kompasz segített a tájékozódásban és a sűrű tejfölből előbukkanó horgászladik láttán volt egy kis meglepi pedig gondolhatjátok hogy nem volt sietős az utam. A kikötőt is alig találtam meg, visszafelé meg ugyanaz a sztori, ugyanazokkal a horgászokkal. Utálunk ködben autót vezetni, csakhogy az úttest a felfestésekkel, táblákkal meg oszlopokkal lényegesen több támpontot ad mint a tó és a rá nehezedő, átláthatatlan súlyos fehér massza.
Tehát bennem volt a félsz de nem is annyira az eltévedéstől. A kettes széltől se kell tartani különösebben de ha valamit elbaltázok odakint nincs az az isten, hogy a partról vagy akárhonnan bárki is észrevenne, így kénytelen-kelletlen dolgavégezetlenül távoztam. De ne higgyétek, hogy ennyiben hagytam a dolgot, mert bizony december hetedikén tavaszt megszégyenítő napsütés és kettes-hármas közti nyugati szél formájában rám mosolygott a szerencse. Így délben már teljes gázzal hasítottam a vizet és lehet hogy kicsit túlzón hangzik de magam is alig akartam elhinni amikor tisztességesen ki kellett ülni a hajót. Amikor meg nem, akkor is leírhatatlan volt. Csak ültem a decken, néztem ki a fejemből, hallgattam a víz dallamtalan ám békés csobogását és eközben egyre csak termelődött a dopamin. Ebből is látszik milyen kisigényű az ember. Hat fok, napsütés, tó, hajó és olyan szél amit -szégyenszemre- nyáron csak fintorogva fogadunk, télen bőven elég a boldogsághoz. A tó magányában eltöltött bő másfél óra első percétől éreztem ahogy töltődik a lelkem és szokás szerint nem akaródzott kimenni. Pedig a nyugati szélnek hála hosszában mehettem végig a tavon egy teljes meg egy háromnegyed kört megtéve de mikor a kikötésre került a sor mindig találtam valami olcsó kifogást ami miatt nem bírtam célba venni a mólót. Csak még egy legeslegutolsó kicsi kanyart, mert... Végül persze papírforma szerint a tél győzedelmeskedett. Kreuzban kezdtem fázni a szél miatt, a két fokos! víz felől érezhetően húzott a hideg, lefagyott az orrom és a háromnegyedes nadrágnak köszönhetően a lábszáram is. De higgyétek el, megérte. Talán az év egyik legjobb vitorlázásán vagyok túl -bár gyanítom egyikről sem tudnám az ellenkezőjét állítani- és ez most úgy kellett mint tanyára a villany. Nem téli rekorddöntögetés vagy hivalkodás vezérelt, csupán jól akartam érezni magam és sikerült mint mindig, amikor tudunk egymásra időt szakítani a finn dingivel.
Ráadásul mintha megtanultam volna fordulni. Tudom, tudom, leírtam már egy párszor de most komolyan mondom. Ha hiszitek, ha nem sikerült negyedszélből negyedszélbe fordulnom és nem ám csak úgy hébe-hóba hanem szinte mindig. Szakítottam a hagyományosan félszélbe fordítás-majré-szélbeálláson alapuló technikámmal és kicsit lassabban ugyan, de átgondoltan hajtottam végre a manővert. Gondolhatjátok, hogy alig akartam elhinni de az ötödik-hatodik hibátlan csapásváltás után rá kellett jönnöm, nincs mese a tehetség utat tört magának. Szóval lehet még ebből valami. Különben is, a Detre fivérek valamelyike -aki meg tudja különböztetni őket annak fizetek egy sört- mondta egy interjúban, hogy a vitorlázásban csak az első tíz év a nehéz és jövőre bizony ennek a fele borítékolható lesz.

Szerelem csütörtök

Így örömittasan, túlcsordulva a boldogságtól szétszedtem a hajót, felküzdöttem egy utánfutóra amin nem fért el, majd felgyötörtem egy másikra és ömlengő elégedettséggel zárva a szezont kéz a kézben hazaindultunk. Mondjuk a forgalmit magammal vihettem volna, de ne legyünk telhetetlenek. Az egyesületi utánfutónál az is nagy szó ha a féklámpa működik.
Itthon a csónakház telítettsége miatt alapos kiszárítás, több réteg ponyvázás és fóliázás után a terasz előtt jutott hely a gépsárkánynak ami legnagyobb meglepetésemre több mint marha jó. Elég bármiért kimennem az udvarra vagy csak kinéznem az ablakon és már láthatom is életem egyik nagy szerelmét. Persze nem sokáig. Ahogy leköszön a február már itt se vagyunk.

A félelem bére, azaz elismerés a köbön

Október hetedikén reggel a rádió kiváló kirándulóidő ígéretével buzdította hallgatóit a szabadba és magam is engedtem a hívó szónak bár engem korántsem a rádió, hanem az idei utolsó ranglistaverseny az Építők Kupa csalogatott a természetbe. Viharos szelet ígértek de a versenyrendezőket se az előrejelző oldalak fenyegető színes nyilacskái, se a tisztáson fújó hatos szél nem tántoríthatja el attól, hogy itt ma három futamnyi aktív kikapcsolódásban részesítse azokat a vakmerő vitorlázókat akik minden racionalitásnak hátat fordítva elhagyták a kikötőt. A kalózok köszönik szépen, ők nem kérnek ebből az időből és néhány finnes spori is a parton maradt, hallgatva arra amit a józan ész és az egészséges félelemérzet diktál. És mivel szavakkal korántsem biztos, hogy vissza tudom adni ennek a gyilkos napnak a történéseit jöjjön már most a grafikon.

Nana, 55 km/óra lakott területen?!

Nem sokkal kilenc után indultunk és idén többször is előfordult, hogy gyorsan kiértem a tisztásra de ez a mai minden eddigi rekordot megdöntött. Valamikor, talán olyan hatos közeli szélre írtam már, hogy ott lehet a határ finnezés terén, de ezt most felülbírálom, a határ itt van és nem kizárt hogy át is léptünk rajta. 
 A bajnokságtól azzal az ígérettel búcsúztam, hogy első dolgom lesz vízhatlan felsőt venni amiből se a vízhatlan, se a felső, se a vásárlás nem valósult meg. Ennek minden hátrányával szembesültem nagyjából az indulás utáni másfél percben. A neoprén ruhát ekkorra áztatta át teljesen a felcsapódó víz, ami egy fotón vagy filmen rohadt vagányul mutatna de testközelből átélve nem ez jutott eszembe először. Akkor mostantól vizes sport bár a grafikont elnézve gondolhatjátok, hogy nem ez nyugtalanított leginkább. A széllökéseknél talán csak a tarajos fehér hullámok voltak ijesztőbbek bár nem tudtam és nem is akartam eldönteni hogy melyik félemlít meg jobban. Bemelegítésnek tettem két harmatos próbát a fordulásra azután abban maradtam magammal, hogy nem ez az a pillanat amikor ezt erőltetni kell. Majd a rajt után. Talán addigra történik valami csoda, legyengül a szél esetleg váratlanul megtanulok vitorlázni vagy ha egyik sem akkor hirtelen elönt a bátorság. Aha, és szépen lassan végigcsordogál a lábszáramon.
De semmi. Csak fúj megállíthatatlanul. Alapból ötös fölött van és a mezőnnyel egy emberként csapunk a levegőbe amikor a hetes pöff helyett csak hatos érkezik. Egy miatyánkra még futja az időből azután lesz ami lesz elindítanak minket. A helyezés most az ami a legkevésbé érdekel, körbe kéne menni a hajóval valahogy, még ha kiülőnadrágok potyognak is az égből.
Lövésem sem sincs hogy úszom meg borulás nélkül ezt a napot de egy órát se kell várnom a válaszra: sehogy. Olyan szél van, hogy a hajót nem kiülni hanem kifeküdni kell ha nem a vitorlával akarjuk karcolni a vizet és most először érzem annak az öt kilónak a hiányát amit nyár óta leadtam. A befújások olykor még a legtapasztaltabbak hajóját is megfektetik, hiába na, ez van amikor a huszonhét csomós szél és a tíz négyzetméter vászon összefutnak egy kis csevejre a tisztáson. Talán a fordulásaim tükrözik legjobban a túlélésért folytatott harcomat. Az amúgy is robotzsarus mozdulatok most még jobban lelassulnak ahogy a vízen pattogó hajót és magamat próbálom egyensúlyban tartani. Ehhez jön még a forgalom. Normál körülmények között is észnél kell lenni ha nem akarok belefutni egy rögtönzött fordulásba vagy nem szeretném ugyanerre kényszeríteni valamelyik harcost de most különösen. Főleg mikor hátszélben rongyolok a hétköznapinak nem mondható pöfföktől kísérve az élmezőny meg már visszafelé jön jobb csapáson, útjogosan. Mondjuk ott sok lehetőséget nem kínál az élet, bőven elég tartani az irányt úgy, hogy a hajó legyen alul. Ezzel szerencsére a többiek is tisztában vannak így -adott esetben- úriember módjára reklamálás helyett egy apró, korrigáló kormánymozdulattal is beérik. Jól is jön minden kis segítség mert az első két futamban jobbára a finn dingi Csabizott, nem pedig a Csabi finn dingizett.
Sok más jó tulajdonságom mellett fő erényem a szerénység, amit mi sem bizonyít jobban mint hogy ezalatt a két futam alatt beértem egyetlen halzolással. : )
A mai napra rendelt borulás az első menet befutója előtt talált meg és hiába szándékoztam büszkén beszámolni arról, hogy az új széljelző megtörte az átkot és beüzemelése óta messzire kerül ez a kellemetlen malőr, a dicsőség csak eddig tartott. Ez lett volna a második hátszeles perdülésem amit a trükkös Agárdi szél kényszerített ki. Megtettem amit lehet, mégis arra eszméltem hogy ledob magáról a gépsárkány. Szerencsémre nem estem a tóba, ami nem is az elázás -hiszen azon már indulás óta túl voltam- hanem a nehézkes visszamászás miatt volt áldásos, szóval egy gyors séta a bumon az árbócig, ott pár másodperc erőgyűjtés, ugrás az uszonyra majd rövid várakozás, hogy az iszapba fúródott árbóc velem együtt újra lélegzethez jusson. Vissza a hajóba és a száraz lábbal borulás a folyamatos "beázás" miatt eleve nem volt kivitelezhető, azért nem panaszkodhatok. Már csak ezzel a kádnyi vízzel kéne kezdeni valamit és akár beérhetek szintidőn belül.
A szél erején kívül a trükkösségével is meggyűlt a bajunk.

Trükköm, trükköm

Életem első Kékszalagja több szempontból is emlékezetes marad. Kapitányunkat, a hatvanas öregurat se a szélcsend, se a négyes szél -ami a Balcsin egy nagyhajó teljes vitorlázatánál azért odatesz- nem tudta kizökketeni, a legénység többi tagja viszont -ahogy néhány éve magam is- pár éves hajósjogsival a zsebében kisujjában érezte a szakmát és a szélfordulóknál megrökönyödve, egymást túlharsogva kiáltottak fel hogy: Fordult a szél! Már megint! TÍZ fokot! Én nagyjából a másodiknál kezdtem ásítozni. Nem akarom fényezni magunkat, de a Velencei-tavon az ilyen szélfordulónál a következő történik, persze szigorúan versenyen kívül. A kormányos sodor egy cigarettát, rágyújt majd mialatt egykedvűen eregeti a füstkarikákat komótosan átlapozza a tőzsdei híreket. Közben nyit egy pozíciót, posztol egy képet az instán amin az emlékezetes szélforduló látható majd belekortyol az energiaitalba, nehogy elnyomja az álom a nagy izgalmak közepette. Ez van, mindenhol mások a viszonyok és szerencsésnek tartom magam hogy Agárdra evett a fene.
Szóval, ahogy látjátok elég tág értékek között mozgott a grafikon, nem csoda hogy a harmadik futam után vert seregként ért partot a társaság ahol újabb meglepetések vártak.
Persze a "bringás" statisztika idén se maradhatott el. Vízálló telefon, vízálló táskában rögzítve egy cseppet sem vízálló hajóhoz.

Harmincöt kilométer, néha több

Nem olyan menő mintha csomóban számolna, ahogy egy rendes hajós alkalmazáshoz illik de a lényeg így is leolvasható. Huszonhárom km/h max sebesség nem rossz egy ilyen tollfosztótól. És tőlem se. Se tavaly, se az év elején, de még a nyári gyakorlások után se mertem álmodni arról, hogy ilyen szélben vitorlázni fogok, arról meg pláne nem, hogy lesznek pillanatok amikor még élvezem is. De az élet mindig, mindnyájunknak tartogat meglepetéseket és ide tartozik a kikötés utáni kézfogás és gratuláció A Mestertől. Az egyesületben uralkodó spártai körülményekhez és az Agárdi rideg tartáshoz szokott lelkem még napok múlva se tudta feldolgozni Edző Bá "Büszke vagyok rád, Csaba!" mondatát. Persze másnap kint a pályán leüvöltötte a hajam, de akkor is, amit a finnezésben el lehet érni azt elértem ezen az októberi szombaton. 
147 brake a snookerben, egyedül vitorlázva megkerülni a földet, a világ legerősebb emberének lenni, freskót festeni a Sixtus-kápolna mennyezetére, feltalálni a Rubik-kockát, Edző Bá elismerését kivívni mind-mind egy sportkarrier, vagy egy életút non plus ultra-ja. Mindegyik teljesítmény kimagasló, végérvényes és visszavonhatatlan, ráadásul a híre generációról generációra száll így öregbítve az alkotók illetve az érintettek hírnevét.
A vasárnapi vérszegény : ) négyes szél és a mindössze húszcsomós befújások ellenére már induláskor emlékezetessé tettem a napot, pedig minden esély meg volt rá hogy végre száraz, meleg ruhában vitorlázzak. Igazából az egész nap kimenetele kétesélyes volt, az összes előrejelzésre rácáfolt a sima víztükör és a szezont mozdulatlanul búcsúztató, kedvetlenül lógó zászlók. Amikor pedig dél körül úgy tűnt, hogy csendes őszi esőbe fullad a mai verseny egyszer csak feltámadt a szél és lehetőséget se adott a linkelésre. Nyugatról fújt, így nem láttam akadályát hogy az "északi" sólyán tegyem le a hajót -úgy értem, amikor északi szél fúj, akkor tesszük le ott- hiszen a mólóval párhuzamosan pont szélbe fog állni a gépsárkány, simán felszerelem és indulok is. A vitorla felhúzásáig nem is volt baj, a gondok utána kezdődtek. Először a szél délire váltott így ráfújta a hajót a mólóra. Ekkor elkötöttem a sporteszközt, kivettem a kormányt a hajóból és épp beillesztettem volna a helyére amikor átfordult északnyugatira. Hogy tisztában legyetek a részletekkel annyit mindenképp meg kell említenem, hogy a tó vízszintje közel fél méterrel alacsonyabb a kívánatosnál ezért a kormányt -mint általában- térdelve nem tudom a helyére tenni ugyanis csak a mólón hasalva érem el a hajót. Tehát ott fekszem a betonon, szorítom a kormányt amikor váratlanul a "trükkös Agárdi szél" -amit akkor más, ide nem illő jelzőkkel illettem- kezdte elfújni a mólótól a finn dingit. Villámgyorsan felpattantam, de néha a villám se lehet elég gyors. A másodperc törtrészéig néztem csak a távolodó hajó után, mégis olyan hosszúnak tűnt az az idő. Egyszerűen nem hittem a szememnek az agyam meg csak járt valami megoldás után kutakodva, ami a hajóra való ugrásban csúcsosodott ki. Hogy mennyire volt ez jó ötlet? Így utólag semennyire, de hát mise után okosabb a gyülekezet. Az alacsony vízállásnak köszönhetően csak mellkasig merültem el a tizenkét fokos tóban, azzal a kezemmel amelyikben nem volt kormány elkaptam a hajót, néhány "ejha" és "nahát" felkiáltás közepette átvezettem a Sirály mólójához ahol végre minden a helyére került és -ha ezek után lehet ilyet mondani- gond nélkül elfoglaltam a kapitánynak kijáró helyet. Kisergettem a tisztásra és nem hittem, hogy valaha ilyet mondok de a tegnapiak fényében ez csak egy átlagos, két futamos nap volt egyszer ilyen, egyszer olyan eredménnyel. Remélem nem unjátok még a pólós képeimet, ha mégis, megígérem hogy erre az évre ez az utolsó de egyrészt rohadtul menő másrészt meg annyi küzdelem van benne, hogy muszáj egy kicsit játszanom az eszemet.

Örök ereklye

A huszonhat fős mezőnyből a tizenötödik helyet csíptem meg ami az én szintemen kimagaslónak számít. Persze nem lettem hirtelen ekkora májer, de azért van benne két elfogadható befutó meg a szombati helytállásom amikor nem mindenki tudta teljesíteni a három futamot. Bár az igazi elismerés számokban nem kifejezhető és hiába is keresnénk az eredménylistán.

Vizes OB

Igen, túléltem a bajnokságot és választ kaptam néhány kérdésre de minden ilyen nagymérvű összecsapás újabb kérdéseket szül. Egy árnyalattal jobb lettem tavaly óta, emellett magabiztosabb és ez is valami. Három napon keresztül fagyoskodtam Agárdon, kétszer megmerítettem a hajót így adva el a jó helyemet, volt hogy béna voltam volt hogy nem, hatos szélben halzoltam, volt hogy saját stratégiámnak köszönhetően jó pozícióból két perc alatt lettem utolsó, de valami miatt de ezt a hétvégét minden résztvevő sokáig emlegetni fogja. Ez pedig a rendkívüli szél, hideg, eső és két ilyen napon megtartott nyolc futam. Eredetileg öt naposra írták ki a versenyt de ebből az ötödik /a hétfő/ amolyan tartaléknapként szerepelt arra az esetre ha vasárnapig nem sikerülne a minimális négy futamot megtartani ami a bajnoksághoz szükséges. Végül az egészet lezavartuk két nap alatt.
Persze nem csak gyötrelmek vártak ránk. Az előnevezők igényelhettek rajtszámos pólót amit hülye lettem volna kihagyni.

Csütörtök: főzés, sztorizgatás de leginkább fázás.
Kellemetlenül csípős viharos széllel, esővel és szokatlan hideggel fogadott minket a bajnokság első napja amiről csak a naptár bizonyította hitelt érdemlően, hogy november helyett szeptember huszonegyet írunk. A mérések húsz és harmincöt csomó közötti értékeket mutattak ami inkább a szörfösöknek kedvez, de a tavat elnézve nem volt nagy tolongás náluk se.
A verseny rendezője az a Beliczay Marci aki a néhány évvel ezelőtti emlékezetes március huszonharmadikai borulásomnál kimentett és nem mellékesen teljesítette finn dingivel a Kékszalagot. Szóval a mi versenyünket sem erőltette, empatikus hozzáállásával nem kívánta a finnes flotta felét leamortizálni a megnyitó utáni első húsz percben, de már most biztosított minket a másnapi négy futamról és elszánt tekintetéből sugárzott, hogy holnaptól ha csak fél csomóval gyengül a szél, de legalábbis nem esik (ennyire) akkor bizony nem lesz kegyelem.
Péntek: nincs kegyelem
A hőmérséklet nem változott a tegnapihoz képest és vele együtt a hőérzet sem. Négyes alapszél ötös-hatos és hatos feletti ráfújásokkal volt az előrejelzésekben és pontosan ezt kaptuk. Amit megérdemlünk. A tavalyihoz hasonló up&down pályára tíz órára várták szeretettel az ötvennyolc! indulót, így a nagy létszám miatt kilenckor be is pattantam a gépsárkányba elkerülve a sólyánál várható tolongást. Ráérősen ballagtam a tisztásra -ha egyáltalán lehet így haladni húsz csomó közeli szélben- ezért csak harmincöt percet kellett várnom a nádas mögé húzódva. Összeszedtem a gondolataimat, lélekben felkészültem /legalábbis akkor azt hittem/ a nagybetűs versenyünkre, bemelegítettem egy kis tornával amit egy dülöngélő tollfosztó lehetővé tesz és háromnegyedkor nyakamba vettem a tisztást. Átvettem a kötelező fordulókat és őszintén bevallom nektek a bf hatos széllel birkózva nem tudtam felidézni, hogy pontosan mikor és mit szerettem meg a finnezésben. De ezt akkor nem is kérdezte senki.    Fotó: Hunsail

Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék... ja, de hiszen ott voltam

Négy kőkemény futamot szánt nekünk az ég erre a napra és a kőkemény jelző még nyomokban sem tükrözi azt ami várt ránk. Igaz, hogy az év erős szeles gyakorlások jegyében telt de húszcsomós szélben ennyit kint lenni egyhuzamban még nem volt szerencsém, bár ide talán nem ez a legtalálóbb jelző.
Ráadásul az edzésen megvan annak a lehetősége aminek a versenyen nincs, azaz a fordulást nyugodt lélekkel elnapolhatom ha fáradok, a halzolással meg várok fél percet amíg békésnek számító négyesre gyengül a szél és a menetirány sincs kőbe vésve. Most viszont? Ha a bójához érve hatos szél fogad ott nem sok választása marad az embernek és ugyanez a helyzet a fordulással amit egyszerűen muszáj lépten-nyomon csinálni az útjog és a tiszta szél miatt meg ha nem akarok lemenni a pályáról. Az erre a napra rendelt hajófektetésemet már az első futamban megcsináltam, rögtön az első negyedszeles szakasz végén. Nem borultam fel, ahogy majd szombaton fogok csak simán kiszedtem százötven litert a tóból. Persze álltam mint a szög, a plusz súly miatt alig indult meg alattam a hajó és akkor is csak vánszorgott. Mikor végre erőre kapott akkor se úgy reagált a kormánymozdulatra ahogy általában ennek köszönhetően lekoccoltam az egyik sporttársat. És még csak tíz perce tart a bajnokság. Persze mindenki lehagy, két sporit leszámítva. Ők  majd a következő körben fognak amikor ugyanitt kihagyom az egyik bóját és tíz méter után visszafordulok hogy ne érvénytelenítsék a futamomat. Áááá... nem hiszem el!
De nem csak bénázásról szólt a nap. A harmadik futamom kimondottan jól sikerült, mentem mint a gyorsvonat és hat harcostársat utasítottam magam mögé, már csak arra kéne rájönni hogy mit csináltam itt másképp. Persze nagy bölcsen azt hittem kapisgálom a dolgot és a negyedik futamra olyan saját taktikát dolgoztam ki, hogy a középmezőnyből két perc alatt az utolsó helyre tornáztam le magam közvetlenül a rajt után. Ez van ha a hülyeség akaraterővel párosul. Innen vért izzadva ugyan de két helyet sikerült visszaszereznem és saját nyomorúságomról egy vicc jutott eszembe amiben a vadász nem találja el a medvét, erre a medve khmm.. izé... szexuálisan megmolesztálja a vadászt. Ez így megy néhány napig, mire a medve megkérdezi: mond, tulajdonképpen minek jársz te az erdőbe, vadászni vagy szopni?
Szombat: nincs kegyelem ma se
Hajszálra ugyanaz a menetrend mint előző nap csak a trükkös agárdi szél jobban forgolódott, ennek köszönhetően ugyanott ahol tegnap fel is borított. Mikor láttam az elkerülhetetlent kiakasztottam a sottkötelet, elsétáltam a bumon az árbócig, ott erőt gyűjtöttem majd mintaszerűen a svertre lépve visszaállítottam a hajót úgy, hogy csak a cipőm lett vizes. Messzemenőleg meg voltam elégedve a mutatvánnyal ahogy a mellettem elhajózó sporttársak is. Ez szintén a bója előtt történt és itt már nem volt értelme irányt változtatni hogy bő szélben kiszívassam a vizet a hajóból inkább kínlódtam egy kicsit kreuzban hátha nem vesztek annyi helyet. A dolog fájdalmas része, hogy innen már csak a hátszeles rész és a befutó volt hátra tehát a többieknek nem sok esélyük lett volna leelőzni, így ma is eladtam pár helyet és bizony nem valaki más hibájából.                      Fotó: Hunsail

Béke, nyugalom, harmónia, napsütés, rezzenéstelen arc. Látszólag

A beszámoló részleteihez hozzátartozik, hogy a pénteki nap után az átázott és összeizzadt ruháim és cipőm nem száradtak meg maradéktalanul így a hűvöskés szombat reggelen a hideg, nyirkos cuccba voltam kénytelen felöltözni. Erre jöttek a felcsapódó hullámok és a harmadik futam amikor irodalmi nyelvhasználattal élve mondhatnám hogy eleredt az eső vagy megnyíltak az ég csatornái, esetleg elkapott az égi áldás de az igazat megvallva szarrá áztunk. Jó ideje fontolgatom egy vízhatlan felső vásárlását és ez a nap megadta a végső lökést, főleg mert annyira átáztam, átfáztam hogy a negyedik futamot ki is hagytam emiatt. Marha szar érzés volt, vacogtam, remegtem és nem is voltam teljesen önmagam ura. Hoznom kellett egy döntést amit innen a meleg szobából a kényelmes kanapén ülve, vacsora után könnyű felülbírálni de akkor ott ezt láttam jónak. A többség persze maradt de voltak akik hamarabb kiszálltak, olyanok is akik ma hajóba se ültek és olyan is akadt akinek egy törött árbócba került a hétvége.

Vasárnap: eredményhirdetés
A verseny szombaton délután véget is ért. Vasárnap értékelhető szél híján nem hajtották ki a népet amit akár sajnálhattak is páran, de higgyétek el, a lelki segélyvonal forró drótját nem terhelte túl a magába fordult zokogó finnesek szűnni nem akaró hívása.
Annak ellenére, hogy még mindig csak a tanulóéveimet töltöm a finn dingiben elmondhatom, ez volt életem eddigi legjobb versenye. Igaz, mostohának tűnhetnek a körülmények de volt szél, a nap éppen süthetett volna többet ellenben amikor volt időm és energiám körülnézni akkor a vízen tükröződő grafitszürke égbolt és a rohanó felhők nem mindennapi látvánnyal ajándékoztak meg. Kimentünk, tettük a dolgunkat amihez a természet minden segítséget megadott. Nem kellett órákig kínlódni a szélcsendben, meg futamokat befejezés előtt abbahagyni a szélforduló miatt csak menni, de azt keményen.
Az ötvennyolc indulót számláló bajnokságon a negyvenötödik helyet csíptem meg ami reális és
messze a legjobb eredményem egy olyan versenyen ahol az utolsó helyet se adták oda puszira.

Lapzárta után.
A versenyről készült teljes képsorozatot megkaptuk és szerencsére rólam is készült egy olyan ami amellett, hogy marha menő talán visszaadja a viszonyokat.  Fotó: Hunsail

Hullámok hercege

Gondolatszonáta negyedmérföldre

Napokkal az OB előtt már a gyomorremegés és szájszárazság tünetei jelentkeztek ha csak egy pillanatra is belegondoltam az év versenyébe, így képzelhetitek milyen izgalommal vágtam a centit a bajnokságig ahol végre lehull a lepel a tanultakról, szemtől szemben állva saját magammal de inkább az eredményeimmel kiderül mire jutottam az elmúlt esztendő alatt, mert ugye csak jobb lenne előrébb végezni a tavalyinál, különben mi a francnak jár az ember a tóra ha a fejlődés az istennek se akar megmutatkozni. Mondjuk azért mert finnezni marha jó csak emellett mindannyian vágyunk rá hogy elérjünk valamit, és nem csak a vitorlázásban. Bakancslistát készítünk a fényévekre lévő vágyainkról benne egzotikus utazással, egzotikus nőkkel, hatalmas hajókkal, alacsony sportkocsikkal, csillogó motorokkal és számtalan olyan dologgal aminek a birtoklása, elérése átmenetileg egyet jelent számunkra a boldogsággal. Átmenetileg. Mert amint elértük, kisvártatva a vágyaink legtitkosabb zugának egy piciny kis fiókjában, egy apróra összehajtogatott papírlapra lassacskán összeáll egy újabb lista másik nővel, másik autóval, másik utazással, másik rossebbtudjamivel ugyanis egy hangyányi telhetetlenség mindnyájunkban van. És most tegyétek a szívetekre a kezeteket: készítettetek már listát arról amit elértetek, megszereztetek vagy csak egyszerűen a tietek? Vagy velem együtt ti is halál természetesnek vesztek mindent amit birtokoltok pedig van ami nem mindenkinek az.
Kétségbeesve körözünk a teszkó parkolójában a bejárathoz legközelebbi helyért miközben valaki akinek kerekesszékhez van kötve az élete bármit odaadna hogy sétálhasson. És ugyanez érvényes egy szép kertre, egy nappalira, a szerelemre, a barátságra sőt a megszerzett tudásra is.
Hol máshol mint a finn dingiben születnek ezek a gondolatok a hatos befújásokkal tarkított négyes-ötös szélben, kint a tisztáson egyedül, de mégsem magányosan.
Az egész a nyári, erős szeles gyakorlásokkal kezdődött ugyanis szép lassan belebátorodtam ezekbe a zordon körülményekbe. Nem csinálok belőle titkot, többször előfordult hogy a biztonságos, látványos és felettébb élvezetes félszelezést választottam/választottuk a kötelező tananyag helyett hiszen kint a nagypályán segítség nélkül játszani az eszünket az említett viszonyok között nem egy életbiztosítás. Azután ahogy a szabadtüdős merüléssel alábukó búvárok merészkednek egyre mélyebbre, egyre hosszabban a tenger magával ragadó, de cseppet sem veszélytelen mélységeibe úgy merészkedtem én is egyre bátrabban a tisztásra így törve be és hódítva meg méterről méterre a tavat de talán inkább a szelet. A mostanában használatos receptúra a következő: közel egy óra negyedszeles, hátszeles gyakorlás halzolásokkal a kikötő előtti részen bemelegítésként, szem előtt tartva azt a lényeges körülményt hogy az oktatóhajók itt gyakoroltatják a vízből mentést, tehát ha valami megoldhatatlan helyzet adódik akkor se vagyok magamra utalva. Ezt követi egy kis félszeles örömködés. Eközben jobbára arra jutok, hogy miért ne kreuzolhatnék át az északi oldalra hiszen nincs semmilyen kormányrendelet ami kötelezővé tenné a húsz méterenkénti halzolást visszafelé, szóval jövök majd raumban aztán lesz valami. A kis tollfosztó persze megy mint a távirat és bizony néha a gatya is megtelik de igazából mi történhet azon kívül, hogy felborulok? A felcsapódó víz ugyan nyomokban sem idézi fel a hűtlen nyár emlékeit de még teljesen elviselhető és a neoprén ruha is az én csapataimat erősíti. Hátszélben a svertet fel se húzom hiszen nem vagyok versenyben senkivel és a stabilitás most fontosabb mint a sebesség, sőt ha úgy adódik visszaállítani is könnyebb lesz a gépsárkányt. Szóval ilyen állapotban és beállításokkal tartok vissza a déli partra és szedek össze annyi bátorságot hogy az olykor négyesre csillapodó szélben csináljak néhány "hátszeles perdülést." Zárójelben megjegyzem, hogy ezeket a partizánakciókat kizárólag északi szélre időzítem. Ez is fordul harminc fokokat és úgy fekteti le a hajót mintha ott se lennék a kilencven kilómmal, de ez még mindig semmi ahhoz amit a déli szél művel Agárdon. Szóval igazi megkönnyebbülés túl lenni a pánikhangulattól sem mentes hátszeles szakaszon de egy kicsit fel is bátorodtam saját sikeremen meg az a helyzet, hogy marhára tetszett a dolog, szóval: Még egy kör? Igen még egy. És mialatt beterítettek és dobáltak a palackzöld tó fehéren fodrozódó hullámai lassacskán kezdett kitisztulni a fejem. A félelmem alábbhagyott és úgy éreztem magam mint a gyorsulási versenyes filmek főszereplői akik nem mulasztják el epizódonként megemlíteni, hogy "abban a pillanatban a külvilág megszűnik számomra és csak én vagyok meg a negyedmérföld."
Szóvak így sergettem a saját negyedmérföldemen amikor tudatosult bennem hogy milyen szerencsés is vagyok valójában. Az összes elmúlt és elkövetkező versenyeredménytől függetlenül mekkora szó már, hogy túl a negyvennyolcon néhány gyötrelmes év munkájával sikerült betörnöm ezt a zabolátlan jószágot. A versenyzés pedig csak hab a tortán. Hol találunk még egy olyan sportot amibe életkortól függetlenül bele lehet vágni, együtt lehet versenyezni a többi korosztállyal, kemény fizikai munkát igényel ami kimerít de ugyanakkor fel is tölt, folyamatosan lehet tanulni valamit ráadásul a partról vagy más hajóról nézve még marha menő is ahogy a siklásban rongyoló finn dingi nyomában csak a motorcsónakot megszégyenítő farhullám és a porzó vízpermet marad. És erre jön még a Magyar Bajnokság amin idén már nem is kérdéses a részvételem. Hát nem fantasztikus?! Az ország élmezőnye, bajnokok, olimpikonok, neves külföldi versenyzők, rutinos nagyhajósok akik élvezetből választották a finn dingit és magamfajta veterán tanoncok mérik össze tudásukat, ki-ki a vele egy szinten lévő ellenfelével. Kész kánaán. Szerencse és boldogságfaktor a köbön. Az előzetes felmérések szerint hatvan hajóval lehet számolni, szóval fel kell kötni a gatyát de úgy érzem minden tőlem telhetőt megtettem amit egy munkahely és egy szinte sohat véget nem érő házfelújítás megenged. Igaz az utóbbi időben csak szóló edzésekre volt lehetőségem aminek nagy előnye, hogy az ember saját ritmusában tudja gyakorolni a manővereket, hátránya viszont, hogy vetélytárs híján szentül hiszek egy nem is létező tudásban ami mérhetetlen magabiztosságot kölcsönöz. Ez általában az első összecsapásig tart, de hátha ez az aktív év hoz valamit a konyhára ami az eredményeimen is meglátszik.
Így hát arra jutottam, hogy igen, legyenek vágyaink amik elérésért minden követ megmozgatunk de egy percre se feledkezzünk meg örülni mindennek ami a mienk és ne szégyelljük megköszönni annak akitől kaptuk vagy lehetővé tette hogy a megszerezzük. Ezen gondolatok felszabadító súlya alatt telt a második kör, amit mondanom se kell, hogy egy harmadik követett. Zárásként még jampiztam egy oda-vissza félszelet a szörfösöktől hemzsegő déli parton, halzoltam egy elfogadhatót a kikötőben azután egész hazaúton törtem a fejem, hogy ennyi érzést és filozófiát hogy tudott valaki beleépíteni egy hajóba.

Befektetések hosszú távra

Bármennyire is kimerítő volt a Kékszalag, a Balatontól búcsút venni minden esetben fájdalmasan érint akkor is ha ez a búcsú remélhetőleg nem végleges. Halmozott elvonási tünetekkel teltek a hetek egyre csak azon morfondírozva, hogy miként juthatok el újra, talán éppen a finn dingivel. Egy napon biztosan : ) de az nem idén lesz ugyanis egy rosszul sikerült időzítésnek köszönhetően az ez évi utolsó Balatoni verseny -már ami nem haladja meg a képességeimet- pont egybeesett egy nagyobb mérvű otthoni felújítással és akármennyire megnyomtam a melót, nem sikerült határidőre befejeznem. Így nem maradt más minthogy olyan szánalmas, gyerekeknél használatos sablonmondatokkal vigasztaljam magam, mint: ott lesz az a tó még jövőre is.
Mondanom se kell, hogy az erős szeles borulások továbbra is napirenden vannak ami visszatérő kellemetlenséget jelent, ugyanis az árbóc leszúrása után a széljelző funkcióját veszti, vagy eltűnik. És az idei szezont elnézve -amikor szinte minden halzolásra jut egy borulás- úgy döntöttem beruházok egy profi, árbóctőre rögzíthető széljelzőre mert a hazai fácánállomány nem tud lépést tartani a megnövekedett igényekkel.

Na, ez ragadjon bele az iszapba! Vagyis izé... inkább mégse 

Az első méterek nem kápráztattak el különösebben, kicsit mintha érzékenyebb lenne a másiknál de lehet hogy csak a "toll" rész rövidsége teszi, emellett megszokásból szüntelenül felfelé nézek de nem baj, a szálakat amúgy is figyelni kell. A klasszik darab jobban a szívemhez nőtt, de Stephen King szavaival élve: "nem könnyű az élet, ha nem alkalmazkodunk" hiszen széljelző nélkül - mondjuk egy elbaltázott manőver után- se könnyű az élet, főleg a "trükkös Agárdi szélben."
És még mi történt! Így az év vége felé közeledve sikerült beállítanom a vitorlámat, legalábbis az első élet feszítő szemet végre teljesen be tudtam húzni az árbócig. A tavalyi vásárlás óta keresem a megoldást amire apró csigákkal, vékony kötelekkel, a kötélen lévő csomók trükkös elhelyezésével próbáltam rátalálni. Nem mintha valami marha nagy probléma jelentkezett volna a hajón csak ott elöl volt egy pici gyűrődött hasa a vitorlának amit az istennek se tudtam eltüntetni. A fő probléma abból adódott, hogy a legkisebb csigának is van egy hossza /ez most olyan magamfajta bölcsesség volt/ ehhez jön még a csigát rögzítő kötél ami a legszorosabb csomó ellenére is enged valamennyit és máris jelentkezett öt centi plusz, de nem ott ahol a nőket ez elkápráztatná. Ám mostantól az ilyen jellegű gondoknak vége, köszönhetően a Ronstan kötélvezetőjének.

Teherbírás: egy finn dingi meg egy zsák cement. Kétszer

A piros oldalon csúszhat a kötél, a vékonyabb szembe a fix kötés kerüljön, háromszáz! kilót bír és csak az arányok miatt mondom, hogy hármas kötelet láthattok a képen.
És a végeredmény? Siker a köbön! A vitorla alsó élében lévő trimmelőzsinór igazításával plusz az új csigával úgy kisimítottam a ráncokat mint a könyörtelenül múló évek ellen küzdő celebek arcát a botox.
Mondjuk ez se jött össze elsőre, elég sokat pöcsöltem, kötögettem, állítgattam hol máshol mint kint a vízen hiszen a végkifejlet csak menet közben mutatkozik meg igazán. És elnézve munkám gyümölcsét elönt a lelkesedés, hogy mostantól megyek mint a gyorsvonat és legalább három helyet hoz nekem ez a kis finomhangolás. Ha ugyan nem többet, mert az tuti hogy élesebb is leszek és a... Na, ideje befejezni öregem, semmi nem fog történni ha itt ömlengesz, irány gyakorolni.
Ilyen téren sajnos az augusztus eleje kimaradt egyrészt a felújítás, másrészt a rendkívüli meleg és az ezt hozó gyengécske de annál forróbb szél miatt. És az ember önkéntelenül is elgondolkozik ezen a melegen. Gyerekkoromban a harminc fok számított akkora szenzációnak mint most a negyven és minden esély meg van rá, hogy öt-hat év múlva ez is szokványos lesz. Klímázunk a szobában, autóban, bevásárlóközpontokban hogy elfogadható körülményeket teremtsünk magunknak amivel újabb hőt termelünk így hozva létre egy olyan ördögi körforgást amiből képtelenség szabadulni. Még ha nagyvonalúan egészen a második ipari forradalomig vezetjük vissza a melegedés okát, akkor is mindössze száz év alatt sikerült megásnunk a sírját az egyetlen élhető bolygónak a környéken amit a természet az örökkévalóságnak alkotott. De hát ehhez értünk mi, emberek.
Visszatérve a vitorlázáshoz beruháztam egy új kormányhosszabbítóra is mert igaz, hogy a mostani is ellátja a feladatát csak súlyproblémákkal küzd. Illetve nem is ő küzd hanem én. Azt eddig is tudtam, hogy hátszélben zord körülmények között hátra kell ülni a hajóban, de arról csak a nyári edzések során világosítottak fel hogy olyankor a kormányhosszabbító tövét kell fogni. A jó kis alu hosszabbítóm megtoldva és kibélelve az üvegszálas pecabottal nem mondható ideálisnak. Az említett viszonyok közt szakszerűen fogva, a száztíz centire lévő súlypont miatt képtelenség a tövénél megtartani pont akkor amikor a legnagyobb szükség lenne rá, tehát ez, fogalmazhatok úgy hogy halaszthatatlan. Ráadásul a bajnokságig hozzá kéne szokni a méz áruhoz mert arra már rájöttem, hogy verseny előtt közvetlenül cserélni vagy felszerelni valami újdonságot nem nagy ötlet.

Kutyafáját, jó kis cucc

Alig több, mint két hét van a nagy megmérettetésig amire idén hazai pályán, Agárdon kerül sor. Lelkileg már készülök és a gyakorlásokba is belelendültem az utóbbi időben, amikor kivétel nélkül erős szeles napokra esett a választásom. Jobb nem elszokni a majrétól mert sokszor a lélekjelenlét-tapasztalat páros dönt el mindent. Az év eleji célkitűzésemet amiben két spori lehagyásának adtam reményteli hangot, úgy ahogy van el is felejthetem vagy a kor szellemének megfelelően egyszerűen letagadom, mert idén még megszorongatnom se sikerült őket. Esetleg más, gyengébb harcosok után kéne néznem -így mentve hangyapöcsnyit a szitun- de ez nehezebb mint egy nap fagyi nélkül.
Tehát mi marad a magamfajta szenior gyakornoknak?
Kitartóan, tisztes helytállással végignyomni az öt napot összeszedve mindent ami a szürkeállomány legmélyén valaha is volt, elégetve a fizikai erőtartalékok utolsó utáni morzsáit amitől a fájdalom az izmokon és az inakon át sokszor egészen a csontig hatol. Bízni a szerencsés oldalválasztásban és hogy ragadt rám valami a gyakorlások során, a faszányosan beállított vitorláról meg a pehelysúlyú kormányhosszabbítóról már nem is beszélve. Kérdések, kérdések, kérdések és felfokozott izgalmi állapot egészen addig a pillanatig amíg a dudaszó ketté nem hasítja a szeptemberi csendet és meg nem indul legalább negyven hajó, hogy mindegyik kormányosa megkapja a maga kérdésére a maga válaszát.