Kiküldött tudósítónk jelenti

Feszült figyelemmel vártam a február közepét, no nem csak a hajókiállítás, hanem a reménykeltő előrejelzések miatt is. Hetek óta ígérgetnek erős fagyot, és a márciusi finnezés előtt talán lesz még lehetőségem arra hogy ismét összeféljem magam egy jégvitorlás tenyérnyi fedélzetén. Lassan kifelé megyünk a februárból és leszámítva a DN-es kalandot a tél szokás szerint szürkén telt, bár egy egyszerre szórakoztató és hasznos könyv vitt némi színt a rövidke nappalok egyhangúságába. Üzleti megfontolásból, vagy csak gesztusként a http://www.vizvonal.hu/ akciós áron kínálja az Egy csomó csomó című kiadványát és egy ilyen lehetőséget hülye lennék kihagyni, szóval nem lesz nehéz kitalálnotok hogy mivel foglalom el magam az esti filmnézések alatt.

Olvasnivalóként is rendkívül élvezetes, tele van faszányos csomókkal és ami rám a legnagyobb hatással volt: végre megértettem a palsteket. Persze eddig is tudtam, és érdekes hogy a suliban tanultakhoz képest Gyulabá teljesen másképp köti, megy is mindkét verzió, de! Mire leszek figyelmes a nyáron, mikor is vitorlacseréknek és kötélbeállításoknak vagyok közeli szemtanúja? Lépten-nyomon számomra ismeretlen típusú csomót kötögetnek a kikötőben, én meg csak pislogok értetlenül. Naná, hogy az emlegetett palstekről van szó és persze hogy nem a csomó más hanem a kivitelezés, mindenesetre mostantól egy akadállyal kevesebbel kell szembenéznem. Egyébként nem olyan ördöngösek ezek a csomók, igazából a könyvet se kellett volna megvenni, elég ha ti is megnéztek otthon a hajszárító, a hajvasaló vagy a botmixer hálózati csatlakozóját. A gyengédebbik nem számtalan ismert és ismeretlen csomót tárol rajta és gyanítom, hogy a szóban forgó könyv írója is innen merített ihletet. : )
Ezen felül újra belevetettem magam a kondicionáló edzésbe merthogy tavaly a jó idő elmúltával -a napi szintű bringázást leszámítva- a testedzés lassacskán elmaradozott. Ugyan nem szándékosan, de erről persze egy szót sem szóltam itt az oldalon, de hát ilyen az ember, mert amit menő dolog elújságolni és talán jobb színben tüntet fel minket mások előtt annak azonnal hírverést csapunk, de a kudarcokat, a félresikerült üzleti fogásainkat, egy-egy elsumákolt edzést már nem is tartunk olyan fontosnak megemlíteni.
Tehát hiába az ígéretes előrejelzések, erős mínuszokkal mert a levegőben már érezni a közeledő tavasz tiszta illatát. Különben is az időjárás jelentés manapság egyre jobban hasonlít egy választási kampányhoz, legalábbis ami az ígéretek megvalósulását illeti, úgyhogy a jégvitorlázással kapcsolatban szőtt álmaim a hétvége közeledtével arányosan kezdtek szertefoszlani, így kizárólag az önös örömszerzést tartva szem előtt belevetettem magam a hajókiállításba.
Gazdasági szempontokat figyelembe véve idén is a pénteki -hajósjogsival ingyenes- napot választottam, és természetesen bringával közelítettem meg a helyszínt. Nagy dolgokra nem is számítottam, illetve amire számítottam az szokás szerint a nagy cégek nagyhajói voltak hiszen egy kis műhely nem biztos hogy megengedhet magának több millió forintot egy hosszú hétvégére, ehhez képest egymás után értek a kellemes meglepetések. Egész pontosan kettő. Először is megpillantottam egy gyanús vitorlaszámú Finn-dingit és ahogy közelebb értem, rögtön felismertem Edző-Bá hajóját, aki -mint megtudtam- dekorációs célra adta kölcsön a Vitorlás Szövetségnek. : ) Természetesen azonnal lefotóztam, csak hogy ne maradjatok kishajó nélkül.

 
A dekorációs cél meg is valósult az árbóc tövébe jó ízléssel elhelyezett cserepes virág közreműködésével. : )
A második meglepi a http://hajoepitok.hu/  jelenléte volt akik rendkívül kedvező lehetőséget kapva a szervezőktől, idén végre tágabb értelemben is megcélozhatták  a nagyközönséget. Már délelőtt komoly érdeklődés mutatkozott a standjukon, úgyhogy senki ne csodálkozzon, ha a kiállítás hatására tavasztól a garázsokból kiszűrődő dekopírfűrész és elektromos gyalu lágy dallamaira írt szimfóniák zengik be az utcákat, a tavainkat, folyóinkat pedig új építésű kishajók lepik el megszállott tekintetű kapitányokkal a fedélzetükön.
Az egyik végletből a másikba vezetett utam és így kerültem -alapos okkal- egy Bavaria harmincvalahányas fedélzetére. Érdekes, hogy csak helyszíni regisztráció után engedték az elkerített területre a vendégeket, szóval csak úgy szájat tátni se lehetett az emailcím megadása nélkül, de ezen ne múljon, a békesség kedvéért odakarcoltam valamit a cetlire. : ) Hát puccos egy hajó az biztos és a kiállítók többször is látványosan végignéztek a kerékpáros öltözetemen, árnyaltan éreztetve hogy kinek hol is a helye a hajósok között, na de honnan is tudhatták volna hogy kizárólag a vitorlázás népszerűsítése vezérelt... : )

OZ Racer. Két m2 hajó, kilenc m2 vitorla!

Ezen felül jobbára a szokásos kiállítók voltak jelen, de jó hír a sportos hajók szerelmeseinek, hogy hoztak néhány komoly verdát is, amikkel nem minden nap találkozhatunk a kikötőben, de talán a közeljövőben bérbe vehetjük őket.

Balta design.

A még közelebbi jövőben a finnezés szerepel, azonban korai lenne elbíznom magam a hirtelen érkezett jó idő miatt, mert a jelenleg két fokos Velencei-tóban szó sem lehet a vitorlázásról, de az idő nekünk dolgozik, az igazi tavasz pedig már itt van a sarkon és ma is egy lépéssel közelebb érkezett hozzánk...

Vissza a jövőbe

Hát az úgy volt, hogy december végén az össznépi pihenés és ünneplés alatt álltam neki ennek a rövidke bejegyzésnek, ami nem ígérkezett egetrengető sztorinak -a holtszezon miatt sem- de egyrészt nem ez lesz az első eset, másrészt gondoltam hátha érdekel benneteket hogy mi történt, illetve mi nem történt velem.
És itt szólt bele a történetbe a villámcsapásként az események középpontjába kerülő jégvitorlázás, ami az összes eddigi telem csúcspontja lett, sőt vitorlás szempontból is kiemelkedő élmény volt. Ezt az emlékezetes kalandot muszáj volt megosztanom veletek, viszont ott hevert a félkész "kézirat" amivel szerettem volna kezdeni valamit. Első lépésben megpróbáltam összedolgozni a kettőt, de sehogy se sikerült összehoznom őket ráadásul helyenként öléggé ellentmondásosra sikeredett. Második ötletként a piszkozat egy éves pihentetése merült fel, hiszen jövőre is lesz tél meg karácsony, de ez badarság ugyanis akkorra már teljesen más dolgok lesznek aktuálisak. /és természetesen nem is gondoltam komolyan/ A harmadik, egyben befutó elgondolást a jegyzet közzététele jelentette apróbb igazításokkal, mielőtt azonban belekezdenék előbb két gondolat a jeges kalandról.
A vitorlázás során nagyon sokat segített a finnben eltöltött másfél év alatt szerzett tapasztalat, ami relatív hogy mennyire sok, de arra mindenesetre bőven elegendő volt hogy egy biztonságos és élvezetes napot tudhassak magam mögött. Két nap múlva, hasonló szélviszonyok mellett a holland jégvitorlások egyikének sikerült a képen is látható száz km/órás sebességet elérnie!

A DN Nederland face oldaláról

Ehhez bizony nincs mit hozzáfűzni, úgyhogy a lássuk a nyúlfarknyi bejegyzést. Tehát december végén járunk.
Régen találkoztunk és ennek okán feljogosítva érzem magam, hogy ennyi blogszünet után ismét okoskodjak nektek egy kicsit, ha már maga a vitorlázás jelenleg várólistán van. Nagy dolgok nem történtek, de -ahogy megszokhattátok- önös érdekből is, különösebb erőlködés nélkül kerítek egy rövidke bejegyzést a Ti nagy boldogságotokra. : )
Megtisztelő hogy a Vitorlás a kertben látogatottsága a tél beköszönte után is elég aktív, pedig jól tudjátok hogy újabb vitorlás kalandokra vajmi kevés esély van ennek ellenére, talán egy kis nosztalgikus nyáridézésre vagy netán csak úgy olvasgatni be-benéztek hozzám, és most nem is eredménytelenül!
Túl vagyunk az első mediterrán jellegű karácsonyon és ez az őszies tél engem inkább elszomorított minthogy boldoggá tenne. Nem emlékszem hogy valaha láttam volna decemberben szivárványt, vagy hogy viharos esővel kelljen szembenéznünk az utolsó hónap derekán, de úgy látszik tehetetlenek vagyunk a felmelegedés ellen és elég lesz egy-két évtized, hogy szenteste nyitott ablaknál aludhassunk. Persze néhány hét ízelítőt minden évben kapunk, hogy valójában milyen is lenne a leghidegebb évszak és ez a rövidke időszak /azon túl hogy országos pánikot okoz/ egy kicsit elhiteti velünk hogy talán mégsincs elveszve a kék bolygó, bár valószínűbb hogy a nem is oly távoli jövőben komoly árat kell fizetnünk ezekért a komfortos telekért.
A Jézuska a sok kedves ajándék mellett meglepett egy hosszú neoprén ruhával lehetőséget adva ezzel a korai szezonkezdésre. Bár a sporik jobbára több évtizedes előnyét soha nem fogom behozni, ennek ellenére mindent el fogok követni hogy minél magabiztosabban kezeljem a hajót és felzárkózzak a középmezőnyhöz... vagy a hátul haladókhoz... vagy hogy egyáltalán célbaérjek valahogy. : ) Addig is néha egy-egy órára belebújok az új szerzeménybe, hogy március végére nagyjából összeszokjon a két teljesen eltérő anyag és méret.
A tavasszal említett kalóz műgyantázása, illetve a maga a vantni veret felszerelése olyan jól sikerült, hogy intenzív használat mellett is problémamentesen végigvitte a szezont. Ennek örömére Gyuri barátom karácsonyra meglepett egy üveggel a néhányszor megemlített italból, amivel életre szóló hajójavító bérletet váltott nálam.

Nem tartozik az olcsó löttyök közé, de igazából nem is ez a része fogott meg a dolognak, mert biztos vagyok benne hogyha a málnaszörp vagy az earl grey tea szerepelne visszatérő elemként a blogban, akkor az lapult volna a futártól átvett szürke kartondobozban. Szóval nagyon jól esett hogy olyan természetbeni visszajelzést kaptam ami igazolja a blog olvasását és ez megerősít abban hogy -ha nem is mindig a legérdekesebb történetekkel, de azért töretlenül maceráljalak benneteket.: )

És én a Finn-dingiben féltem...

Az autóm idén tölti be a huszadik évét és apróbb rendellenességei mellett évek óta az elromlott fűtőradiátor is szerepel a hibalistán, sőt ilyenkor télvíz idején ő vezeti azt a bizonyos listát. Tehát rendszerint decemberben évről évre megfogadom, hogy legkésőbb a következő tavasszal megcsinálom, de ahogy a leírtakból kiderül ez csak erőtlen elképzelés marad és nem kizárólag a lustaságom miatt, egyszerűen csak azért mert télen (is) viszonylag ritkán járok autóval, akkor pedig elvagyok valahogy a hidegben. Azért egyszer megpróbálkoztam a javítással, azóta nem működik a kilométer óra sem... : )
Következésképpen nálam így néz ki a téli autózás: az egyetlen fűtésemet a szivargyújtós üléshuzat szolgáltatja, szóval vastag nadrág plusz pléd a lábra terítve, kabát, irhakesztyű és füles sapka hiszen a párásodás ellen ha kicsit is, de muszáj letekerni a két első ablakot. No de nem az autószerelésről kívánok írni és sajnáltatni sem akarom magam csupán arról van szó, hogy esetemben bármelyik téli sport űzése fokozott igénybevételt jelent és csupán a helyszín megközelítése, illetve a hazaút is komoly kihívásokat tartogat.
Finnes körökben futótűzként terjedt a hír hogy Agárdon előhozták a jégvitorlásokat és nagy létszámú csapat van gyülekezőben -magamat is beleértve-, hogy bandába verődve garázdálkodjanak a teljes terjedelmében befagyott tavon. Az még érthető hogy Siófokról idetelepült egy nagy nevű vitorlásiskola több versenyzővel, de hogy honnan került ide a három kisteherautónyi holland DN-es az számomra érthetetlen...
Tehát az autóból kiszállva elég volt egy sálat a nyakam köré tekernem és már be is voltam öltözve  a jégvitorlázáshoz! : )

Sejtelmem sem volt hogy mi vár rám és talán jobb is ez így, mert ha bármi fogalmam lett volna arról amivel szembe kell néznem talán soha nem ismerem meg a vitorlázásnak ezt a pazar és szó szerint lélegzetelállító változatát. Először is három lényeges adat a sporteszközről, hála az internetnek: az ötven kg-os testhez nagyjából öt és fél négyzetméter vitorla tartozik és a leírás szerint a minimális ellenállásnak köszönhetően /három darab korcsolya/ a szélsebesség háromszorosát is elérhetjük -persze ha elég bátrak vagyunk. : )
Az öltözékhez a következő, általánosnak mondható tanácsot kaptam: "Minél több ruha legyen rajtad, hogy ne fázz, és minél kevesebb hogy amikor beszakad alattad a jég, könnyebb legyen kimászni a vízből."  Izé...

Ahogy látjátok Edző Bá reffelt vitorlával mert csak útnak indítani, /de nem csak engem/ és ez a negyven-ötven, néha hatvan kilométeres szélben eleinte még sok is volt, bár hozzá kell tennem, hogy a nagyok szerint valahol itt lehet a határ amíg még jégre szabad szállni ezzel a lélekvesztővel.
A kokpit leginkább egy kisméretű koporsóra emlékeztet és nosztalgikusan gondoltam vissza a "sárga" hajómra, mert az igaz hogy a finn-dingi egyszemélyes hajóosztály, de a DN-hez képest tágas, kényelmes családi túravitorlásnak számít. Tehát kiálltam a kikötőből, azaz inkább kitöketlenkedtem magam ugyanis ahogy ráhúztam a vitorlára ez a kis tollfosztó ész nélkül megindult a fordulásokat pedig csak viszonylag lassan, nagy ívben szabad elvégezni, de a lényeg hogy kijutottam a nyílt jégre ahol az igazi izgalmak fogadtak.
Délutánig erős északi szelünk volt ami a gyakorlatban annyit tesz hogy a kikötőnk, és a többi kikötő előtt "kényelmesen" lehetett kelet-nyugat irányban száguldozni főleg az első, pánikhangulatban eltöltött óra után. : )
Mivel -optimális esetben- a vízbeeséstől nem kellett tartanom ezért bátorkodtam magammal vinni a kézikamerámat. A felvétel kb. negyven-ötven km/órás sebességnél készült és a film felénél úgy száguld el mellettem A Mester mintha kötélen húznák....

Néhány forduló után azért összekaptam magam...

Mivel a maximális eredményhez itt is elengedhetetlen a két szabad kéz és a teljes vitorlázat ezért át is ültem egy másik -reffeletlen- jegesbe, de azon már nem volt merszem videózni. Ellenben egész jól sikerült felzárkóznom a többiekhez és egy mellettem haladó sporttárs !hatvanhárom! km/órás sebességet mért... Mindezt nagyjából húsz centire a talajtól, tehát a finnes vízközeli érzés itt is érvényesül csak a halmazállapot más. A napi elfoglaltságra az tette fel a koronát amikor befeküdhettem Sipi DN-jébe és ezidáig ismeretlen távlatok nyíltak meg előttem a természetes úton nyert sebesség terén. Ezzel már sikerült leelőznöm néhány sporit, de az az igazság, hogy a hatvan kilométeres sebességet -bármennyire is szeretném- képtelen vagyok nektek leírni. A pöffök is odatettek a vitorlázásnak bár jégszántól függően kétféle hatást váltottak ki: egyik pillanatról a másikra húsz centivel odébb tolták az egész cuccot, vagy simán felemelték a szél felőli korcsolyát, így adva cseppnyi ízelítőt a katamaránozásból.
Összefoglalva a történteket teljesen magával ragadott dolog a szinte szünetmentes aggódás ellenére. Versenyezni biztosan nem fogok ebben az osztályban, de amint lehetőségem nyílik újra jégre szállok, hogy felidézzem ezt a feledhetetlen napot melynek báját a leírtakon túl maga a mulandóság tette varázslatossá.

Évzáró

Ahogy a könyvborító alapján visszaemlékszem, talán a hetvenes években adhatták ki Fejér István Tudni illik, hogy mi illik című könyvét, ami mára helyenként ódivatúnak tűnhet, de a készítés idején a szerző mindent elkövetett, hogy talpig úriembert faragjon az olvasóból. Nem tudom esetemben ez mennyire sikerült, mindenesetre a humoros írások, adomák egy része még így évtizedek múlva is felidéződik bennem. Például a vendég megdicséri a háziasszony főztjét: /emlékezetből fogom leírni, a könyvben biztosan másképp van/ -Ó, milyen finom ez a gombaleves! Mire a háziasszony: -De hát ez raguleves! Erre a vendég: Hát ez az, ezek a rafinált ízek! Vagy: -Vegyen még egy kis süteményt. -Jaj, nem, köszönöm, már így is négyet megettem. -Volt az öt is, de ki számolja...
Szóval a szerző hasznos tanácsokkal látta el olvasóit, hogy mit és mit ne csináljanak társaságban és a kerülendő viselkedési formulák közé tartozott a kezdő autóvezető kalandjai. Emlékeim szerint tíz pontba szedte őket az író, ebből a következő három maradt meg a szürkeállományban: a köd, az előzés, a kanyar... Javasolta, hogy mellőzzük ezeket az elcsépelt, sokak által unásig ismételgetett sztorikat, én meg kezdem magam úgy érezni mint a könyvben említett negatív példa, azzal a különbséggel hogy esetemben a kerülendő téma a vitorlázós kalandokra koncentrálódik. Azaz, a Dél-Keleti szél, a szélcsend, az előzés : ) , a borulás, satöbbi. Ezért most ünnepélyesen megígérem, hogy a későbbiekben visszafogom magam és megkíméllek benneteket attól, hogy minden egyes vízre szállásom unalmas részleteivel traktáljalak benneteket, de ahogy említettem, ez a közeljövőre vonatkozik, tehát még azért megosztom veletek egy újabb eseménytelen ugyanakkor barátságos, és egy idegölő egyben tanulságos finnezés történetét. : )
Szóval a helyszín újra Agárd, immár novemberben ami többek között azt is jelenti, hogy a mostanáig nélkülözhetetlen hűtőtáskát, forró teával töltött termosz váltotta fel. Végre volt egy jó hármas-négyes szelünk, igaz a merénylő típusból, de így az év vége felé minden alkalmat meg kell ragadni amikor tizenöt foknál többet mutat a hőmérő. Pisti barátommal -aki szintén a kezdő éveit tapossa- jártuk be a tavat és igazából semmi különös nem történt /szóval most még a negatív példát is sikerül alulmúlnom/ azon kívül, hogy mindössze ketten voltunk kint a vízen, és ezt értsétek szó szerint. A vitorlázás egyébként is pazar élvezetét fokozta a tó birtoklásának öröme ami lassacskán ugyan, de alábbhagyott a fokozatosan gyengülő széllel együtt.
Cimborám több képet is készített rólam és nem szeretném a tűrőképességeteket feszegetni azzal, hogy mindet közzéteszem ezért kiválasztottam amelyiken a leginkább fotogén vagyok. : )
Na jó, nem azért.

Kötött sapka, mackó felső

Ez már a "téli" vitorla, és a kép nem a kihalt Velencei-tó miatt lett a kedvencem, vagy esetleg azért mert én vagyok a főszereplő, hanem azért, mert az orrhullámokból tisztán látszik, hogy abban a nudli szélben is hogy serget ez a kis tollfosztó, szóval könnyen el lehet képzelni hogy mit csinál négyes szélben, és mi mindent meg kell tennie a kormányosnak ötösben, ha nem szeretné bevizezni a vitorlát. : )
Már elégedetten bele is éltem magam, hogy ilyen sikeresen köszönök el a szezontól, de mint annyiszor az élet most is helyretett.
Szombat, ismét a nagyokkal kerülgetem a bójákat és Isten tudja miért, de nem akaródzik menni a dolog. Folyton lemaradok és a fordulásokat is elbaszarintom, egyedül a sok fejfájást okozó hátszeles szakaszt sikerül legalább közepesre hozni, de akkora már mindenki messze jár. Ennek eredményeképp kapok is egy rövidke oktatást, de a kiadós gyakorlásnak gátat vet a lanyhuló szél és a normál körülmények közt romantikus hangulatú naplemente, így ez a tréning valószínűleg áttevődik tavaszra.
Ez már jó eséllyel az idei utolsó vitorlázásom volt és nem igazán a hideg miatt, hiszen a neoprén ruha meg a pulóver bőven elég arra a néhány órára, főleg hogy ebben a kis tollfosztóban az embernek esélye sincs a tétlen ücsörgésre. Az igazi ok a szélben, a bizonytalan szél előrejelzésben, és a téli pihenésüket töltő sporttársakban keresendő.
A szél nagyjából dél körül kezd el fújni és ahogy tapasztaltam háromkor már lecsendesedik, ezzel együtt mind irányban, mind teljesítményben alulmarad az előrejelzésben ígérteknek, teljesen kiszámíthatatlanná téve a vitorlázást. A gyakorlatban: négyes-ötös szelet ígérnek országszerte, itthon ez hármas-négyes, lenn a tavon hármas, és az is fokozatosan gyengül. Ehhez társul még, hogy a tó csökkenő hőmérsékletével arányosan egyre kisebb az esélye annak, hogy hétköznapra vitorlástársat találjak, hiszen legyünk őszinték: ebben a tízfokos vízben egyedül vitorlázgatni nem egy életbiztosítás. A parton /és néha a vízen is/ akad néhány horgász, a  kikötőben pedig komoly építkezés zajlik nagy létszámú munkásokkal, szóval biztosan akadna szemtanú, aki a Blikknek beszámolna egy bajbajutott vitorlázó utolsó perceiről egy komolyabb borulás esetén, de a segítségükre azt hiszem hiába várnék.
Így erre az évre elköszönök tőletek, Hűséges Olvasóim és remélem a sok nehézség ellenére sikerült kedvet csinálnom a kishajózáshoz, és ha eddig még nem is ültetek jolléban, azért a bakancslistátokra felkerült. : )
Jövőre elsősorban a finnes vonalat szeretném erősíteni de természetesen Iboly sincs elfelejtve, mert nekem is van bakancslistám...

A hetedik

Komoly izgalmak előzték meg az én nagy versenyemet, ugyanis bármennyire is szerettem volna, egyszerűen nem jutottam el odáig, hogy előtte sikerüljön vitorláznom még egyet. Ehhez társult még, hogy egyrészt már "versenyzőként" megyek a kikötőbe, nem csak úgy váratlanul csöppenek a dologba hogy még meglepődni sincs időm, másrészt -okkal vagy ok nélkül- úgy éreztem, hogy az új vitorlával új távlatok nyíltak előttem és titkon reméltem hogy a mezőny se lesz olyan erős mint a múltkor és talán én is fejlődtem valamennyit. Annyit mindenképp, hogy kaptam egy rövid, de annál értékesebb elméleti oktatást a többiek mögötti zavart szeles vitorlázás hátrányairól és a szélirány folyamatos figyeléséről.
Egyébként meg teljesen mindegy mi lesz, a többi finnessel együtt vitorlázni marha jó dolog, szóval az sem fog zavarni, ha idén nem én nyerem az évadzárót. : )
Az elméleti okoskodásom után lássuk, mi történt a gyakorlatban. A nagy fejtegetésemből annyi valósult meg, hogy ebben a hajóosztályban nincs olyan hogy gyengébb mezőny, legfeljebb olyan hogy több rutinos versenyzővel kell farkasszemet néznem mint legutóbb.
Tehát elég gyenge szelünk volt /napról-napra csökkentve az esélyét hogy egy jót csapassak mielőtt a hajókat tavaszig beköltöztetjük a csónakházba/ és az is olyanokat fordult, hogy néha hátszélből negyedszélbe váltott. A legnagyobbak persze elhúztak, de néhány bajtárssal egész jól előzgettük egymást. Próbáltam kilesni hogy mitől mennek jobban, közben folyamatosan figyelve a széljelzőt és folyamatosan ehhez korrigálva a hajó irányát. És képzeljétek, nem is eredménytelenül. Még az utolsó bója előtt sikerült három helyet javítanom, de az igazi izgalmak csak ezután következtek. Talán száz méterre a befutótól az egyik fiatal sporttárs utolért és úgy mentünk egymás mellett mint a Halálos Iramban típusú filmekben az autók, azaz egyszer az egyikünk, másszor a másikunk volt előrébb pár centivel. A hajók oldala többször is finoman összekoccant, de tudtam hogy nem engedhetek az irányból mert akkor a bója külső oldalán tudok csak elmenni, az pedig nem számít célba érésnek. Tehát harc a végsőkig! És most teljesen mindegy, hogy ez gyengeszeles verseny vagy sem, akkor is verseny és nekem ez az egy pozíció is sokat számít, főleg hogy ennyit sikerült javítanom, illetve javulnom. Nem tudtam, hogy a következő napon el tudok-e jönni, de ha igen akkor rengeteget számíthat ez az egy helyezés is.Tehát szó szerint fej fej melletti küzdelem, és ez már az idegek harca nem másért mint a centiméterekért és kabaréba illő, de történik mindez egy kényelmesen sétálós, kirakatnézegetős tempóban. És hogy ebben a kirakatnézegetésben én voltam a jobb, szerencsém volt, vagy odaföntről segített valaki azt nem tudom, de majdnem egy hajóhosszal értem be előbb mint a vetélytársam és barátaim, ezt bizony komoly eredményként könyveltem el.
Másnap bár kedvezőbb körülmények fogadtak minket, nem tudtam az előző napi helyezést elérni, de amit elértem abban azért rengeteg munkám benne volt. Stílusosan fogalmazva úgy indítottam, hogy eltöketlenkedtem a rajtot és kapásból tíz méter hátrányom volt a többiekhez képest és ezt rövid idő alatt sikerült legalább harmincra "letornáznom". Ennek eredményeképpen egyre nőttek az esélyeim hogy véglegesen elcsípjem az utolsó helyet, ami két nappal ezelőtt nem is aggasztott volna, de a tegnapihoz képest kicsit lehangoló lenne. Idővel sikerült gatyába rázni magam, jobban figyeltem a szélre és -a hatalmas tudásomra támaszkodva : ) finomítottam a beállításokon, feltérképeztem a tavat és a második körben nagy kerülővel ugyan, de odasergergettem a déli parthoz ahol a jó kis szélben sikerült egy helyet javítanom. És a befutó szinte lemásolta az előző napot azzal a különbséggel, hogy én értem utol a bizonyos sporttársat, és ugyanolyan küzdelmesen harcoltunk. Ebből a küzdelemből is sikerült győztesként kikerülnöm és büszkén, dagadó kebellel tértem a kikötőbe ahol nem várt meglepetés fogadott, ugyanis ha hiszitek, ha nem, az eredményhirdetésen engem is szólítottak.
Na nem mintha olyan menő finnes lennék, mindössze az történt hogy A Mester nekünk kezdőknek csinált egy külön kategóriát ahol a második lettem. Tehát valamennyire mégiscsak menő voltam. : )

Így történt, hogy több mint tíz év elteltével /igaz egy teljesen más sportágban/ ismét dobogóra állhattam. Boldogan, elégedett széles mosollyal az arcomon tepertem hazáig, és az örömöm forrása nem kizárólag a második helyezésben rejlett, hanem az összes megtanult dologban ami a kikötőből való elindulástól a biztonságos vitorlázásig és megérkezésig mindent magába foglal. Remélem még nagyon sok finnes nyár áll előttem és gyakorlatilag csak az elején vagyok a vitorlázás megtanulásának szóval kár is lenne nagy szavakkal lezárni ezt a bejegyzést. Az viszont mindenképp hozzátartozik az igazsághoz, hogy ebben a sikeres szezonzárásban benne van a közel másfél éves gyakorlásom, ami -ahogy Ti is tudjátok- néha inkább csak tanulságos volt, mint örömteli. De csak sikerült elcsípnem összetettben a tizenhárom fős mezőnyből a címben szereplő helyezést.

Egy idilli fénykép margójára

Fellelkesedve a versenyen elért eredményemen az első adandó alkalommal újra a tónál találtam magam. Kaptam egy másik vitorlát az előző lukacsos helyett, és kivételesen a fényképezőt sem felejtettem otthon szóval lefotóztam nektek a "hajómat" és micsoda szerencse, ez a kép utólag még fontos tanulmányként is szolgált.
Tehát komoly gyakorlásra számítottam, ehelyett az egész tavat bejártuk hogy valami használható szelet találjunk, a végén meg szinte úgy kellett betolni a hajót a kikötőbe. És hogy ebbe is mennyire el bírtam fáradni...

Hát nem szépséges?

Akkor ahogy céloztam rá, néhány szó a képről. Igazából a vitorla első élén látszik hogy alapállásból feszíti valamelyik állítókötél, pedig még egyikhez se volt érkezésem hozzányúlni, szóval a következő alkalommal ezt korrigálni kell.
Egyébként balra látható az általam többször is megénekelt betonkaloda egy része, háttérben a kijárattal, ami ebből a szemszögből elég keskenynek tűnik.
A valóságban persze sokkal szűkebb. : )
A fényképpel a készítés óta sem tudok betelni, no nem azért mert valami nagy durranás, hanem a belőle áradó harmónia és nyugalom miatt.
Gondolnátok hogy micsoda fenevad lakozik ebben az ártalmatlanul ringatózó hajócskában?
Valami azt súgja, hogy erről a jövő héten az eddigieknél alaposabban beszámolhatok...

Az első versenyem

Legalább húsz évvel ezelőtt kérték tőlem kölcsön Bohumil Hrabal Sörgyári Capriccio-ját és ahogy a kölcsönadott könyvekkel az gyakran előfordul, soha nem kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Azóta se olvastam el a regényt de a mai napig emlékszem az első mondatára, pontosabban arra ahogy az első mondat kezdődik:
"Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt..."
És mostanság én is így vagyok ezzel, mert szabadnapjaimon ilyenkorra általában befejezem a ház körüli munkákat, lezuhanyzom és kezemben a tányér vacsorával kiülök a teraszon várakozó hintaszékbe. Falatozás közben vizsgálgatva a fák legfelső ágait, /nagy bölcsen megállapítva ebből a szélirányt/ a nyugovóra térő nap sugaraival megvilágított felhőket, és természetesen a kertet ugyanis innen pont rálátni a hajómra. Minden pillanatát igyekszem kihasználni az ősznek, és gyerekes módon próbálom nem elengedni a valamelyest szép időt, mint a kidobott szerelmes, aki az imádott kedvestől kapott utolsó csóktól, vagy a közösen elfogyasztott utolsó kávétól várja a varázslatot, hogy talán történni fog valami, amitől minden rendbe jön, csak várjunk még egy rövidke percet. De varázslatok nincsenek, és ahogy mindig lesz új nyár -illetve ősz- ugyanúgy mindig lesz új szerelem is, csak az elmúlás vagy elvesztés keserű érzése átmenetileg zavarodottá teheti az elmét.
Tehát szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor a teraszon a hintaszékben vacsorázom. Még világosban kezdek neki és minden egyes harapással szürkül kicsit az égbolt, s mikor az utolsó falat után felnézek a tányérból már csak az akciósan vásárolt napelemes lámpácskák fáradt fénye vesz körül.
Persze az ősz korántsem jelenti a vitorlás szezon végét hiszen tavaly, november kilencedikén még javában küzdöttem az elemekkel Agárdon és remélem, hogy ez idén sem lesz másképp. Főleg miután annyira felcsigázott a múltkori kötetlen élményvitorlázás. De hogy élményvitorlázás helyett szó szerint egy verseny közepébe csöppentem, ami még az említett kalandjaimon is túltett.
Az egész úgy kezdődött, hogy az utóbbi hétköznapok időjárása nem támogatta az amatőr vitorlázást, sőt úgy általában magát a vitorlázást, tehát maradt a szombat reggel. Munkából mentem fáradtan és a szélelőrejelzés se volt valami kecsegtető azzal a fogókanalas ikonjával, ehhez társult még, hogy a nagyoknak versenye lesz tehát borítékolva volt hogy Edző Bá pártfogása nélkül, magányosan bóklászok majd a tavon az ide-oda forgolódó szélben. És ez szinte szóról-szóra így is lett, azzal a váratlan fordulattal, hogy mindezt a verseny résztvevőjeként élhettem át.
Szóval amíg nagy erőkkel rakjuk össze a Tihanyi OB-ről visszahozott hajókat /közöttük természetesen az "enyémmel"/ azalatt a Mester szép csendben engem is benevezett. Őszintén szólva hízott a májam a dologtól, miszerint alkalmasnak ítélt meg a dologra éppen ezért a szokottnál jobban igyekeztem összeszedni magam, ne járassam le egyikünket sem a profik előtt. Tehát irány a "nagy tisztás", ahogy a tó közepét hívják a helyiek, ott kaptam egy rövid eligazítást a rajttal és magával a pályával kapcsolatban és megtudtam, hogy lesz kiket követnem, szóval nagy valószínűséggel nem én leszek elöl... : )
Nagyon hálás voltam a hármas-négyes szélért, mert így elsőre nem is kívánhattam volna jobbat a biztonságos versenyzéshez, bár a versenyzés az én esetemben erős túlzás, ugyanis már az első bójavétel előtt sikeresen lemaradtam és onnantól csak kullogtam a mezőny után. Amíg a többiekkel voltam, élveztem a "forgalomban" vitorlázást, utána pedig az egyedüllétet, a gyönyörű zöld vizet, a sötétszürkébe hajló eget és amennyire ez lehetséges volt, a forgolódó szelet. És néhány percre azok a zord, egybefüggő felhők egyetlen ponton megnyíltak és ha rövid időre is, de azon a hasadékon áttört a nap fénye pontosan úgy ahogy a szentképeken szokták ábrázolni, és abban a pillanatban végérvényesen beleszerettem a Velencei-tóba.  De akkor és ott, se szerelemről, se lazsálásról nem lehetett szó, mert a hátam mögött közeledtek a lézer osztály legjobbjai.
Hát marha jó volt. Teljesen magamra voltam utalva, mindent a saját belátásom és tudásom szerint állítottam be, /megeshet hogy ezért maradtam le : ) / tehát egy szó mint száz, ez teljesen az én versenyem volt. Aki lehetővé tette, annak nagyon hálás vagyok amiért tavaly pünkösdkor felkerülhettem az Ifinityre, de legyünk őszinték, ott inkább csak utas voltam.
Mindent összevetve: Pákozdi csata emlékverseny, három végtelennek tűnő futam, három utolsó hely ami nekem inkább három sikeres célba érésnek felel meg, és hogy miért? Nos igaz hogy finnes részről a szombat egy viszonylag kis létszámú mezőny volt, de lássuk csak, kiket is kellett volna leelőznöm. Esetleg valamelyik magyar bajnokot? Valakit aki hirtelen szinte fel se tudná sorolni hogy hány versenyt nyert, és történetesen negyvenöt! éve vitorlázik? Hát egyiküket sem. Nekem az előttem célba érő öregurat kell majd idővel beérnem, és szerintem akkor leszek a "csúcson" amikor ötös-hatos szélben is tudok teljesíteni egy ilyen versenyt úgy, hogy emellett sikerül leelőznöm valakit.
Értelemszerűen ez még várat magára, de fontosnak tartom hogy mindig legyenek új céljaink az életben, mert kell hogy valami előrevigyen minket és ne csak önsajnálattal telve, tétlenül támasszuk a kocsmapultot egy korsó sör mellett.
Tehát csordultig lelkesedéssel, tűkön ülve várom az október végét, amikor újra versenybe szállok az utolsó helyért! : )