Évzáró

Ahogy a könyvborító alapján visszaemlékszem, talán a hetvenes években adhatták ki Fejér István Tudni illik, hogy mi illik című könyvét, ami mára helyenként ódivatúnak tűnhet, de a készítés idején a szerző mindent elkövetett, hogy talpig úriembert faragjon az olvasóból. Nem tudom esetemben ez mennyire sikerült, mindenesetre a humoros írások, adomák egy része még így évtizedek múlva is felidéződik bennem. Például a vendég megdicséri a háziasszony főztjét: /emlékezetből fogom leírni, a könyvben biztosan másképp van/ -Ó, milyen finom ez a gombaleves! Mire a háziasszony: -De hát ez raguleves! Erre a vendég: Hát ez az, ezek a rafinált ízek! Vagy: -Vegyen még egy kis süteményt. -Jaj, nem, köszönöm, már így is négyet megettem. -Volt az öt is, de ki számolja...
Szóval a szerző hasznos tanácsokkal látta el olvasóit, hogy mit és mit ne csináljanak társaságban és a kerülendő viselkedési formulák közé tartozott a kezdő autóvezető kalandjai. Emlékeim szerint tíz pontba szedte őket az író, ebből a következő három maradt meg a szürkeállományban: a köd, az előzés, a kanyar... Javasolta, hogy mellőzzük ezeket az elcsépelt, sokak által unásig ismételgetett sztorikat, én meg kezdem magam úgy érezni mint a könyvben említett negatív példa, azzal a különbséggel hogy esetemben a kerülendő téma a vitorlázós kalandokra koncentrálódik. Azaz, a Dél-Keleti szél, a szélcsend, az előzés : ) , a borulás, satöbbi. Ezért most ünnepélyesen megígérem, hogy a későbbiekben visszafogom magam és megkíméllek benneteket attól, hogy minden egyes vízre szállásom unalmas részleteivel traktáljalak benneteket, de ahogy említettem, ez a közeljövőre vonatkozik, tehát még azért megosztom veletek egy újabb eseménytelen ugyanakkor barátságos, és egy idegölő egyben tanulságos finnezés történetét. : )
Szóval a helyszín újra Agárd, immár novemberben ami többek között azt is jelenti, hogy a mostanáig nélkülözhetetlen hűtőtáskát, forró teával töltött termosz váltotta fel. Végre volt egy jó hármas-négyes szelünk, igaz a merénylő típusból, de így az év vége felé minden alkalmat meg kell ragadni amikor tizenöt foknál többet mutat a hőmérő. Pisti barátommal -aki szintén a kezdő éveit tapossa- jártuk be a tavat és igazából semmi különös nem történt /szóval most még a negatív példát is sikerül alulmúlnom/ azon kívül, hogy mindössze ketten voltunk kint a vízen, és ezt értsétek szó szerint. A vitorlázás egyébként is pazar élvezetét fokozta a tó birtoklásának öröme ami lassacskán ugyan, de alábbhagyott a fokozatosan gyengülő széllel együtt.
Cimborám több képet is készített rólam és nem szeretném a tűrőképességeteket feszegetni azzal, hogy mindet közzéteszem ezért kiválasztottam amelyiken a leginkább fotogén vagyok. : )
Na jó, nem azért.

Kötött sapka, mackó felső

Ez már a "téli" vitorla, és a kép nem a kihalt Velencei-tó miatt lett a kedvencem, vagy esetleg azért mert én vagyok a főszereplő, hanem azért, mert az orrhullámokból tisztán látszik, hogy abban a nudli szélben is hogy serget ez a kis tollfosztó, szóval könnyen el lehet képzelni hogy mit csinál négyes szélben, és mi mindent meg kell tennie a kormányosnak ötösben, ha nem szeretné bevizezni a vitorlát. : )
Már elégedetten bele is éltem magam, hogy ilyen sikeresen köszönök el a szezontól, de mint annyiszor az élet most is helyretett.
Szombat, ismét a nagyokkal kerülgetem a bójákat és Isten tudja miért, de nem akaródzik menni a dolog. Folyton lemaradok és a fordulásokat is elbaszarintom, egyedül a sok fejfájást okozó hátszeles szakaszt sikerül legalább közepesre hozni, de akkora már mindenki messze jár. Ennek eredményeképp kapok is egy rövidke oktatást, de a kiadós gyakorlásnak gátat vet a lanyhuló szél és a normál körülmények közt romantikus hangulatú naplemente, így ez a tréning valószínűleg áttevődik tavaszra.
Ez már jó eséllyel az idei utolsó vitorlázásom volt és nem igazán a hideg miatt, hiszen a neoprén ruha meg a pulóver bőven elég arra a néhány órára, főleg hogy ebben a kis tollfosztóban az embernek esélye sincs a tétlen ücsörgésre. Az igazi ok a szélben, a bizonytalan szél előrejelzésben, és a téli pihenésüket töltő sporttársakban keresendő.
A szél nagyjából dél körül kezd el fújni és ahogy tapasztaltam háromkor már lecsendesedik, ezzel együtt mind irányban, mind teljesítményben alulmarad az előrejelzésben ígérteknek, teljesen kiszámíthatatlanná téve a vitorlázást. A gyakorlatban: négyes-ötös szelet ígérnek országszerte, itthon ez hármas-négyes, lenn a tavon hármas, és az is fokozatosan gyengül. Ehhez társul még, hogy a tó csökkenő hőmérsékletével arányosan egyre kisebb az esélye annak, hogy hétköznapra vitorlástársat találjak, hiszen legyünk őszinték: ebben a tízfokos vízben egyedül vitorlázgatni nem egy életbiztosítás. A parton /és néha a vízen is/ akad néhány horgász, a  kikötőben pedig komoly építkezés zajlik nagy létszámú munkásokkal, szóval biztosan akadna szemtanú, aki a Blikknek beszámolna egy bajbajutott vitorlázó utolsó perceiről egy komolyabb borulás esetén, de a segítségükre azt hiszem hiába várnék.
Így erre az évre elköszönök tőletek, Hűséges Olvasóim és remélem a sok nehézség ellenére sikerült kedvet csinálnom a kishajózáshoz, és ha eddig még nem is ültetek jolléban, azért a bakancslistátokra felkerült. : )
Jövőre elsősorban a finnes vonalat szeretném erősíteni de természetesen Iboly sincs elfelejtve, mert nekem is van bakancslistám...

A hetedik

Komoly izgalmak előzték meg az én nagy versenyemet, ugyanis bármennyire is szerettem volna, egyszerűen nem jutottam el odáig, hogy előtte sikerüljön vitorláznom még egyet. Ehhez társult még, hogy egyrészt már "versenyzőként" megyek a kikötőbe, nem csak úgy váratlanul csöppenek a dologba hogy még meglepődni sincs időm, másrészt -okkal vagy ok nélkül- úgy éreztem, hogy az új vitorlával új távlatok nyíltak előttem és titkon reméltem hogy a mezőny se lesz olyan erős mint a múltkor és talán én is fejlődtem valamennyit. Annyit mindenképp, hogy kaptam egy rövid, de annál értékesebb elméleti oktatást a többiek mögötti zavart szeles vitorlázás hátrányairól és a szélirány folyamatos figyeléséről.
Egyébként meg teljesen mindegy mi lesz, a többi finnessel együtt vitorlázni marha jó dolog, szóval az sem fog zavarni, ha idén nem én nyerem az évadzárót. : )
Az elméleti okoskodásom után lássuk, mi történt a gyakorlatban. A nagy fejtegetésemből annyi valósult meg, hogy ebben a hajóosztályban nincs olyan hogy gyengébb mezőny, legfeljebb olyan hogy több rutinos versenyzővel kell farkasszemet néznem mint legutóbb.
Tehát elég gyenge szelünk volt /napról-napra csökkentve az esélyét hogy egy jót csapassak mielőtt a hajókat tavaszig beköltöztetjük a csónakházba/ és az is olyanokat fordult, hogy néha hátszélből negyedszélbe váltott. A legnagyobbak persze elhúztak, de néhány bajtárssal egész jól előzgettük egymást. Próbáltam kilesni hogy mitől mennek jobban, közben folyamatosan figyelve a széljelzőt és folyamatosan ehhez korrigálva a hajó irányát. És képzeljétek, nem is eredménytelenül. Még az utolsó bója előtt sikerült három helyet javítanom, de az igazi izgalmak csak ezután következtek. Talán száz méterre a befutótól az egyik fiatal sporttárs utolért és úgy mentünk egymás mellett mint a Halálos Iramban típusú filmekben az autók, azaz egyszer az egyikünk, másszor a másikunk volt előrébb pár centivel. A hajók oldala többször is finoman összekoccant, de tudtam hogy nem engedhetek az irányból mert akkor a bója külső oldalán tudok csak elmenni, az pedig nem számít célba érésnek. Tehát harc a végsőkig! És most teljesen mindegy, hogy ez gyengeszeles verseny vagy sem, akkor is verseny és nekem ez az egy pozíció is sokat számít, főleg hogy ennyit sikerült javítanom, illetve javulnom. Nem tudtam, hogy a következő napon el tudok-e jönni, de ha igen akkor rengeteget számíthat ez az egy helyezés is.Tehát szó szerint fej fej melletti küzdelem, és ez már az idegek harca nem másért mint a centiméterekért és kabaréba illő, de történik mindez egy kényelmesen sétálós, kirakatnézegetős tempóban. És hogy ebben a kirakatnézegetésben én voltam a jobb, szerencsém volt, vagy odaföntről segített valaki azt nem tudom, de majdnem egy hajóhosszal értem be előbb mint a vetélytársam és barátaim, ezt bizony komoly eredményként könyveltem el.
Másnap bár kedvezőbb körülmények fogadtak minket, nem tudtam az előző napi helyezést elérni, de amit elértem abban azért rengeteg munkám benne volt. Stílusosan fogalmazva úgy indítottam, hogy eltöketlenkedtem a rajtot és kapásból tíz méter hátrányom volt a többiekhez képest és ezt rövid idő alatt sikerült legalább harmincra "letornáznom". Ennek eredményeképpen egyre nőttek az esélyeim hogy véglegesen elcsípjem az utolsó helyet, ami két nappal ezelőtt nem is aggasztott volna, de a tegnapihoz képest kicsit lehangoló lenne. Idővel sikerült gatyába rázni magam, jobban figyeltem a szélre és -a hatalmas tudásomra támaszkodva : ) finomítottam a beállításokon, feltérképeztem a tavat és a második körben nagy kerülővel ugyan, de odasergergettem a déli parthoz ahol a jó kis szélben sikerült egy helyet javítanom. És a befutó szinte lemásolta az előző napot azzal a különbséggel, hogy én értem utol a bizonyos sporttársat, és ugyanolyan küzdelmesen harcoltunk. Ebből a küzdelemből is sikerült győztesként kikerülnöm és büszkén, dagadó kebellel tértem a kikötőbe ahol nem várt meglepetés fogadott, ugyanis ha hiszitek, ha nem, az eredményhirdetésen engem is szólítottak.
Na nem mintha olyan menő finnes lennék, mindössze az történt hogy A Mester nekünk kezdőknek csinált egy külön kategóriát ahol a második lettem. Tehát valamennyire mégiscsak menő voltam. : )

Így történt, hogy több mint tíz év elteltével /igaz egy teljesen más sportágban/ ismét dobogóra állhattam. Boldogan, elégedett széles mosollyal az arcomon tepertem hazáig, és az örömöm forrása nem kizárólag a második helyezésben rejlett, hanem az összes megtanult dologban ami a kikötőből való elindulástól a biztonságos vitorlázásig és megérkezésig mindent magába foglal. Remélem még nagyon sok finnes nyár áll előttem és gyakorlatilag csak az elején vagyok a vitorlázás megtanulásának szóval kár is lenne nagy szavakkal lezárni ezt a bejegyzést. Az viszont mindenképp hozzátartozik az igazsághoz, hogy ebben a sikeres szezonzárásban benne van a közel másfél éves gyakorlásom, ami -ahogy Ti is tudjátok- néha inkább csak tanulságos volt, mint örömteli. De csak sikerült elcsípnem összetettben a tizenhárom fős mezőnyből a címben szereplő helyezést.

Egy idilli fénykép margójára

Fellelkesedve a versenyen elért eredményemen az első adandó alkalommal újra a tónál találtam magam. Kaptam egy másik vitorlát az előző lukacsos helyett, és kivételesen a fényképezőt sem felejtettem otthon szóval lefotóztam nektek a "hajómat" és micsoda szerencse, ez a kép utólag még fontos tanulmányként is szolgált.
Tehát komoly gyakorlásra számítottam, ehelyett az egész tavat bejártuk hogy valami használható szelet találjunk, a végén meg szinte úgy kellett betolni a hajót a kikötőbe. És hogy ebbe is mennyire el bírtam fáradni...

Hát nem szépséges?

Akkor ahogy céloztam rá, néhány szó a képről. Igazából a vitorla első élén látszik hogy alapállásból feszíti valamelyik állítókötél, pedig még egyikhez se volt érkezésem hozzányúlni, szóval a következő alkalommal ezt korrigálni kell.
Egyébként balra látható az általam többször is megénekelt betonkaloda egy része, háttérben a kijárattal, ami ebből a szemszögből elég keskenynek tűnik.
A valóságban persze sokkal szűkebb. : )
A fényképpel a készítés óta sem tudok betelni, no nem azért mert valami nagy durranás, hanem a belőle áradó harmónia és nyugalom miatt.
Gondolnátok hogy micsoda fenevad lakozik ebben az ártalmatlanul ringatózó hajócskában?
Valami azt súgja, hogy erről a jövő héten az eddigieknél alaposabban beszámolhatok...

Az első versenyem

Legalább húsz évvel ezelőtt kérték tőlem kölcsön Bohumil Hrabal Sörgyári Capriccio-ját és ahogy a kölcsönadott könyvekkel az gyakran előfordul, soha nem kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Azóta se olvastam el a regényt de a mai napig emlékszem az első mondatára, pontosabban arra ahogy az első mondat kezdődik:
"Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt..."
És mostanság én is így vagyok ezzel, mert szabadnapjaimon ilyenkorra általában befejezem a ház körüli munkákat, lezuhanyzom és kezemben a tányér vacsorával kiülök a teraszon várakozó hintaszékbe. Falatozás közben vizsgálgatva a fák legfelső ágait, /nagy bölcsen megállapítva ebből a szélirányt/ a nyugovóra térő nap sugaraival megvilágított felhőket, és természetesen a kertet ugyanis innen pont rálátni a hajómra. Minden pillanatát igyekszem kihasználni az ősznek, és gyerekes módon próbálom nem elengedni a valamelyest szép időt, mint a kidobott szerelmes, aki az imádott kedvestől kapott utolsó csóktól, vagy a közösen elfogyasztott utolsó kávétól várja a varázslatot, hogy talán történni fog valami, amitől minden rendbe jön, csak várjunk még egy rövidke percet. De varázslatok nincsenek, és ahogy mindig lesz új nyár -illetve ősz- ugyanúgy mindig lesz új szerelem is, csak az elmúlás vagy elvesztés keserű érzése átmenetileg zavarodottá teheti az elmét.
Tehát szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor a teraszon a hintaszékben vacsorázom. Még világosban kezdek neki és minden egyes harapással szürkül kicsit az égbolt, s mikor az utolsó falat után felnézek a tányérból már csak az akciósan vásárolt napelemes lámpácskák fáradt fénye vesz körül.
Persze az ősz korántsem jelenti a vitorlás szezon végét hiszen tavaly, november kilencedikén még javában küzdöttem az elemekkel Agárdon és remélem, hogy ez idén sem lesz másképp. Főleg miután annyira felcsigázott a múltkori kötetlen élményvitorlázás. De hogy élményvitorlázás helyett szó szerint egy verseny közepébe csöppentem, ami még az említett kalandjaimon is túltett.
Az egész úgy kezdődött, hogy az utóbbi hétköznapok időjárása nem támogatta az amatőr vitorlázást, sőt úgy általában magát a vitorlázást, tehát maradt a szombat reggel. Munkából mentem fáradtan és a szélelőrejelzés se volt valami kecsegtető azzal a fogókanalas ikonjával, ehhez társult még, hogy a nagyoknak versenye lesz tehát borítékolva volt hogy Edző Bá pártfogása nélkül, magányosan bóklászok majd a tavon az ide-oda forgolódó szélben. És ez szinte szóról-szóra így is lett, azzal a váratlan fordulattal, hogy mindezt a verseny résztvevőjeként élhettem át.
Szóval amíg nagy erőkkel rakjuk össze a Tihanyi OB-ről visszahozott hajókat /közöttük természetesen az "enyémmel"/ azalatt a Mester szép csendben engem is benevezett. Őszintén szólva hízott a májam a dologtól, miszerint alkalmasnak ítélt meg a dologra éppen ezért a szokottnál jobban igyekeztem összeszedni magam, ne járassam le egyikünket sem a profik előtt. Tehát irány a "nagy tisztás", ahogy a tó közepét hívják a helyiek, ott kaptam egy rövid eligazítást a rajttal és magával a pályával kapcsolatban és megtudtam, hogy lesz kiket követnem, szóval nagy valószínűséggel nem én leszek elöl... : )
Nagyon hálás voltam a hármas-négyes szélért, mert így elsőre nem is kívánhattam volna jobbat a biztonságos versenyzéshez, bár a versenyzés az én esetemben erős túlzás, ugyanis már az első bójavétel előtt sikeresen lemaradtam és onnantól csak kullogtam a mezőny után. Amíg a többiekkel voltam, élveztem a "forgalomban" vitorlázást, utána pedig az egyedüllétet, a gyönyörű zöld vizet, a sötétszürkébe hajló eget és amennyire ez lehetséges volt, a forgolódó szelet. És néhány percre azok a zord, egybefüggő felhők egyetlen ponton megnyíltak és ha rövid időre is, de azon a hasadékon áttört a nap fénye pontosan úgy ahogy a szentképeken szokták ábrázolni, és abban a pillanatban végérvényesen beleszerettem a Velencei-tóba.  De akkor és ott, se szerelemről, se lazsálásról nem lehetett szó, mert a hátam mögött közeledtek a lézer osztály legjobbjai.
Hát marha jó volt. Teljesen magamra voltam utalva, mindent a saját belátásom és tudásom szerint állítottam be, /megeshet hogy ezért maradtam le : ) / tehát egy szó mint száz, ez teljesen az én versenyem volt. Aki lehetővé tette, annak nagyon hálás vagyok amiért tavaly pünkösdkor felkerülhettem az Ifinityre, de legyünk őszinték, ott inkább csak utas voltam.
Mindent összevetve: Pákozdi csata emlékverseny, három végtelennek tűnő futam, három utolsó hely ami nekem inkább három sikeres célba érésnek felel meg, és hogy miért? Nos igaz hogy finnes részről a szombat egy viszonylag kis létszámú mezőny volt, de lássuk csak, kiket is kellett volna leelőznöm. Esetleg valamelyik magyar bajnokot? Valakit aki hirtelen szinte fel se tudná sorolni hogy hány versenyt nyert, és történetesen negyvenöt! éve vitorlázik? Hát egyiküket sem. Nekem az előttem célba érő öregurat kell majd idővel beérnem, és szerintem akkor leszek a "csúcson" amikor ötös-hatos szélben is tudok teljesíteni egy ilyen versenyt úgy, hogy emellett sikerül leelőznöm valakit.
Értelemszerűen ez még várat magára, de fontosnak tartom hogy mindig legyenek új céljaink az életben, mert kell hogy valami előrevigyen minket és ne csak önsajnálattal telve, tétlenül támasszuk a kocsmapultot egy korsó sör mellett.
Tehát csordultig lelkesedéssel, tűkön ülve várom az október végét, amikor újra versenybe szállok az utolsó helyért! : )

Egy csendes nyugodt finnezés

Lassacskán kigyógyulva a Balaton hiányából ideje újra előre nézni, de egy bekezdés erejéig visszatérek kedvenc tengeremhez.
Az üdülőhöz legközelebb eső strand a Kisfaludy ami közvetlenül az atomerőmű kikötője mellett fekszik, ebből kifolyólag nálam a strandkellékek elengedhetetlen tartozéka a távcső. Ha nem a vízben vagyok akkor folyamatosan a ki és beálló hajókat figyelem, meg úgy általában az összes hajót a horizontig. Leszámítva a megszállottakat és a kalózokat, általában motorral jönnek ki a sporttársak. Van aki elrobog a tó közepéig és ott szereli fel a vitorlákat, más a strand előtt teszi ugyanezt és volt egy vitorlás aki motorral indulhatott a kikötőből de már a kijáratnál leállította a gépet és szép csendesen, lendületből haladt el előttünk, a gondosan rögzített kormány mellett szerelve fel a hajót.
A közelünkben pihenő család és a hozzátartozó családfő, -aki a nap folyamán az űrkutatástól kezdve a sebészeten keresztül egészen a művészettörténetig mindenről tudott kiselőadást tartani- értetlenül találgatta hogy mitől is megyen az a hajó. Apuka ezen a téren se vallott kudarcot, megállapította hogy itt bizony a sodrás volt a szóban forgó hajós segítségére. Hát így van ez, a sok balek meg kínlódik a vitorlával...
Nem is gondolnátok milyen sikerélmények érnek a bloggal kapcsolatosan. A Vitorlás a kertben oldal követőinek száma egyik napról a másikra robbanásszerűen megemelkedett, sőt a duplájára nőtt! Igaz, ez részleteiben mindössze úgy mutatkozik meg, hogy F. András mellé N. Gyuri barátom is csatlakozott, de matematikailag akkor is kétszeresnek számít. : )
Alattomosan, a háttérben meghúzódva, szokás szerint újfent eltelt egy finn mentes hónap és közben anélkül, hogy az időjárás akár egy egy szemernyit is változott volna az augusztus szeptemberbe fordult, bár a sok csapadék, a hőmérséklet és a kábultan repkedő legyek leginkább az októbert idézik. Persze ettől még bepattanhatna az ember a finn-dingibe, de mennyivel élvezetesebb lenne akkor amikor nem esik az eső... Szóval várok türelemmel, /hiszen aki vitorlázik ne siessen/ mert ahogy mondják: a türelem rózsát terem -ha mást nem is. : )
És a várakozás a mai délutánon meghozta gyümölcsét nyarat idéző napsütés és hármas szél formájában. Igaz ez a szél délkeletről érkezett és Őméltóságát a mai napon, véglegesen délkeleti merénylőnek kereszteltem el. Nehogy azt gondoljátok hogy akár egy cseppnyi emberi érzés szorult volna ebbe a szélbe! Érdekli is Őt, hogy több tucatnyi ember szállt hajóra a boldog vitorlázás reményében!? Hát nem! Forgolódik össze-vissza, erősödik, gyengül tekintet nélkül a sporttársakra. Engem már nem ért váratlanul a dolog, de akik ma gyakorolták a vízből mentést, azoknak sok borsot tört az orra alá.
Az adott szélirány miatt ismét a betonkalodából kellett kimennem a nyílt vízre, és mostanra már nem is volt olyan rémisztő a dolog. Hozzácsapódtam egy hatvanas kollégához /aki három éve finnezik/ és bandába verődve garázdálkodtunk a tavon. Elnézést az irodalmi kifejezésért de csak úgy tudom jellemezni, hogy marha jó volt! Két órán keresztül csapattunk egymás mellett, és jókat beszélgettünk már amikor nem maradtam le, mint az a bizonyos borravaló. : )
Ahogy az elindulást, úgy a kikötést is sikerült gond nélkül véghezvinnem és a sporteszköz elcsomagolása után a csendesülő szélben szántam még egy kis időt magamra, és indulás előtt gyönyörködtem kicsit a kikötőben, a hajókban és persze a naplementében.
A hazafelé vezető úton mintha összeesküdtek volna ellenem az autósok. Őrült módon előzgettek, toltak és minden eszközt bevetettek hogy kárt tegyenek bennem, vagy legalábbis elrontsák az estémet. Most látszott igazán mennyivel nagyobb biztonságban voltam a vízen és bizony a vitorlázás távolról sem olyan mint az autóvezetés. Ez utóbbit minden hülye meg tudja tanulni.

Potyautas

Anélkül hogy elkezdődött volna véget is ért a nyár, bár inkább úgy pontosítanék, hogy előttem ismeretlen okokból csupán apró részletekben került kiadásra. Ennek hozományaként az augusztusi ősz magára a nyaralásra is rányomta bélyegét, habár a Balaton látványa minden évszakban és minden időjárásban lenyűgöz. Rendhagyó módon elmaradt az éves vitorlázás Gyulabá valamelyik lélekvesztőjén és a tóban is mindössze kétszer volt bátorságom megmártózni a jóindulatú túlzással huszonegy fokosra kiírt vízhőmérséklet ellenére.

Hogy mégsem maradtam vitorlás élmény nélkül, azt a Füredi hajókiállításnak és azon belül a Raffica csapatnak köszönhetem. A rendezvény így elsőre szerény keretek között került megrendezésre, ezért fordulhatott elő hogy a kikötőben több különleges hajót láthattam mint magán a kiállításon, de lehet hogy ezért csupán a más jellegű érdeklődési kör okolható. Valószínű hogy rajtam kívül mások is szívesen bejárnának egy klasszikus cirkálót vagy körbetaperolgatnának mondjuk egy repülő hollandit, de ha a Sponsor Wanted fedélzetén kezelheted a grószsottot na azt nem igen lehet hasonlítgatni semmilyen bámészkodáshoz. : )
Tehát onnan kezdem hogy egész véletlenül pont a "nyaralás" idejére esett a boat show és a felkínált lehetőséggel élve még idejében teszthajózásra jelentkeztem a Principessára, amit szombat délelőtt még javában szereltek a csapattagok. Ebből adódóan, bedaruzás után azonnal telepedtem a Sponsi mellé, mint utóbb kiderült kerek egy órával az indulás előtt - mondván nekem mindegy mikor fut ki ez a hajó, de én rajta leszek! : )

Hát igazából nagyon nehéz dolgom van, mert az élmények teljesen magukkal ragadtak és azóta is kesze-kusza módon keringenek a gondolatok okos kis buksimban, úgyhogy megpróbálom történési sorrendben leírni a dolgokat. A fedélzetre lépéskor a hajó majdnem úgy billegett mint egy tizenötös jolle, innentől kezdve még jobban érdekelt a dolog. Egyébként motorossal vontattak ki minket és mikor kiderült hogy a látogatók közül ketten is vitorlázunk, azonnal különböző feladatokkal bíztak meg bennünket, nem kis örömünkre. Ezek közül a komolyabbat, azaz a nagyvitorla felhúzását megnyertem ami simán ment egészen az utolsó másfél méterig, ahol is elhágy erőm, a kötél meg mintha megszorult volna. : ) Azután a legénység egyik tagja megmutatta a trükköt, de még így is elég nagy erőfeszítést igényelt a dolog. /A művelet természetesen nem hétpecsétes titok, de úgyse tudnám érthetően leírni ezért csak annyit mondok, hogy egyik lábunkkal rá kell támaszkodni az árbócra!/
Innentől egy jó darabig csak az élvezkedésnek és a csapásváltáskor elengedhetetlen túloldalra történő átülésnek /ugye liberáról van szó/ kellett eleget tenni.

Itt feszítek elöl : )

Átutazóként ugyan de belecsöppentünk egy versenybe is ahol mi vendégek jobban érzékelhettük hogy mit is tud a hajó. Ahol a többiek döcögtek mi nagyon jól haladtunk, ahol a többiek jól haladtak mi úgy mentünk el mellettük mintha állnának. És itt komoly hajókról beszélek, sőt az egyik népszerű Balatoni cirkáló is inkább csak vízen úszó akadálynak tűnt mint ellenfélnek. Persze a huszonegy méteres! árbóc megtette a maga hatását. Ahol a többiek vitorlája véget ért a halfej formában, a mi hajónké még ott is fogta a szelet.

Pazar vitorlabeállítás...

 Ezután jött a nagy lehetőség, miszerint a bátor érdeklődők beülhettek a grószsott mellé, kipróbálni, hogy mégis milyen erőviszonyokkal kell szembenézni mikor a nagyjából kilencven négyzetméteres vászonnak nekitámaszkodik a szél.
Egyébként a legénység a következőképpen  helyezkedik el, előről hátrafelé: egy fő az orrvitorlát cseréli, őt ezen a hajón valamiért zongoristának hívták, egy fő génuás, ő mindig a szél alatt ül, folyamatosan állítja a vitorlát és figyeli a forgalmat, sok fő legénység akik a kormányos utasítására helyezkednek el a hajón, egy fő grószsottos / idővel ez lettem én/, kormányos, lékocsis, és leghátul még valaki aki a nagyvitorla finombeállítását végzi. Tehát ilyen elrendezésben haladtunk mikor mintegy a teszthajózás végét jelezve felbukkant a motorcsónak, fedélzetén a második egység vendégekkel. Isten a megmondhatója, hogy én át akartam szállni. Még meg is mozdultam a motoros irányba, de abban a káoszban senkire se tudtam rábízni a vitorlakötelet és minden hajós tudja hogy a hajón tartózkodók testi épsége az elsődleges. Ha ennek az az ára, hogy továbbra is mancsaftolnom kell a Sponsin, hát bánja fene, duzzogva ugyan, de maradok... : )
Bő fél óra után először csak elcsípett, azután pedig rendesen beterített minket az égi áldás. Szó szerint szakadó esőben vitorláztunk a kikötőig. A társaság nagyrészét partra vitték, a kemény mag pedig a kikötőbe tolástól! a kikötésig segített a csapatnak. Feledhetetlen élmény volt és hiába is próbálta, ezen szemernyit sem tudott rontani a ránk rontó húszperces zápor. Vizes sport -ahogy a nagyok mondják...
A legénység segítőkész, közvetlen és nagyon szimpatikus volt. Minden mozdulatukból látszott hogy komoly egységet képeznek, és ha csak három órára, de azért én is részese lehettem ennek a nagyhírű csapatnak.
Két érdekességet tartogatok még a számotokra. Az egyik, hogy a decknek ugyanolyan tapadása volt száraz időben mint a szakadó esőben, a másik. hogy néha teljesen más szél fújt nyolc és húsz méteren, azaz amíg a vitorla közepe jobb oldalról kapta a szelet addig a teteje bal oldalról. Vicces látványt nyújtott negyedszélnél amikor a grósz alsó kétharmad része balra, a felső egyharmad része pedig jobbra volt kidagadva. Kérdezte is a skipperünk: -Na Urak, most mihez állítsam be a vitorlát? : )

Spártai belső, maximális élvezet

Ezek után a nyaralás legnehezebb része következett, azaz ilyen élményekkel a hátam mögött összecsomagolni, hazavezetni a naplementében, és valószínűleg egy évre elbúcsúzni attól a hatalmas, gyönyörű, fátyolos zöld színű víztől amelyben úgy eltud veszni az ember tekintete, mint a legigézőbb női szemekben...

Álmatlanság ellen

A várt kiadós izomláz elmaradt, helyette csak itt-ott fájt ez-az a rákövetkező napon. Azt hiszem ez is olyasmi lehet mint a sziklamászás, ahol is ki kell alakulnia az úgynevezett sziklamászó izomzatnak és csak onnantól élvezheti a polgár mellékhatások nélkül a dolgot, és úgy látszik kezd életképes lenni a finnezős izomzatom. : )
A vitorlázások után az élmények és a túlélés sikerének hatására mindig felfokozott állapotba kerülök, és ez az érzés estére sem akar csillapodni. Tehát mikor leülök a számítógéphez, hogy beszámoljak nektek a történtekről még javában az események hatása alatt vagyok, így fordulat elő hogy nagy izgalmamban kimarad valami a bejegyzésből. Ahogy legutóbb, mikor a finnes indulást ecseteltem elmulasztottam magát a hajóralépést valamint a hajóelhagyást megemlíteni, aminek rejtett szépsége abban mutatkozik meg hogy csak a hajó középvonalában ajánlott a deckre lépni, ellenkező esetben rövid úton a tóban találja magát a vitorlázó.
Úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt egy reklám a tévében ami az eredeti magyar téliszalámit népszerűsítette. A hirdetés többé-kevésbé abból állt, hogy más országok kutatói próbálják megfejteni illetve kielemezni a szalámi összetevőjét, vagy titkát de minden alkalommal az utolsó pillanatban valaki megdézsmálja az ellenállhatatlan csemegét. A reklám ismétlődő fő mondata pedig így hangzott: "Valami mindig közbejött."
Nos, ugyanez áll a finnezésemre is. Hazafelé autózva -mialatt a kocsiban gondosan kiterítve szárad a neoprén felszerelés- rendszeresen fogadkozok, hogy most amíg bennem van az érzés, meg a lendület, meg amíg meg nem kopik az a nagy komoly tudásom, addig gyorsan újra eljövök, és ha nem is holnap de legkésőbb a jövő héten ismét belevetem magam a kalandokba. De Ti, Kedves Olvasóim, nyilván tudjátok mi történik velem a következő héten, meg az utánakövetkezőn és persze a rákövetkező közel két hétben: valami mindig közbejön. Ezért türelmetlenül vártam az augusztus végét, mert a statisztika alapján akkorra jutok el Agárdra, de lássatok csodát: tegnap ismét finneztem!
Egyébként nagyon vágytam már egy eseménytelen, csendes, nyugodt, egyenletes-közepes szeles vitorlázásra, na de ennyit még a jótündértől se kérhet az emberfia és a tapasztalat egyre inkább azt mutatja, hogy az említett kívánalmak nem ebben a hajótípusban válnak valóra.
Az a jó hír fogadott Agárdon, hogy megjavították a finn dingimet és ezt még tetézte hogy nem akárkivel találkoztam a kikötőben, hanem Péterrel a hajóssulis oktatómmal, aki azon túl, hogy emlékezett rám három év és kitudja hány száz tanonc távlatából, elismerően nyugtázta hogy finnezek és még a hajómra is kíváncsi volt. Mellékesen jegyzem meg, hogy jó úton haladnak a tárgyalások Sipivel és jövőre levihetem és kellő ideig a vízen is hagyhatom Ibolyt, hogy a deszkák bedagadjanak és száraz belsővel, vitorlás hajóhoz méltón kipróbáljuk a művemet.
A mai lecke azzal kezdődött hogy a vitorlát mostantól a vízen kell felhúzni a kényelmes és biztonságos szárazföld helyett mert, idézem: "Ez is része a szakmának!" Szinte hiányzott is volna az a közel tíz percnyi gyötrelem abban a négyes-ötös szélben... No mindegy, mint tudjátok most jön az hogy irány a hajó és a kormánylapátot a helyére kell tenni, amivel nincs is semmi probléma, de a javítás alatt leszedték a kormányhosszabbítót, amit sikerül ugyan visszaimádkoznom a helyére, de kint a vízen még háromszor esett szét menet közben... A végleges megoldást a hajóban talált rövidke kötél és a jó öreg röffcsomó : ) jelentette. Értem én hogy túlélő típus, na de ennyire..?
Eléggé pöffös és forgolódó szelünk volt, mondhatom hogy szokás szerint, és a Mester felállított hármunknak /merthogy ennyien finneztünk aznap/egy háromszög alakú pályát, amit időről-időre átépített úgy, hogy fokozatosan ugyan, de egyre nehezebb volt teljesíteni. Négy órát töltöttem a pályán. Fordultam, kicsit majrézva de azért meghalzoltam abban a jó kis szélben elégszer, megszereltem a kormányhosszabbítót /ugye többször is/ és élveztem a hátszelezés számomra ellentmondásos /félelmetes ugyanakkor lelki békét árasztó/ örömeit.
Ennek eredményeképp a ház előtt alig tudtam kiszállni a kocsiból és estére még annyi erőm se maradt hogy összeszedjem és megosszam veletek a gondolataimat. Elégedetten elkanalaztam egy doboznyi jégkrémet, befeküdtem a békésen ringatózó ágyba és a néhány perc múlva bekövetkező elalvásig idilli hangulatban idéztem fel magamban a kimerítő, ugyanakkor rendkívül élvezetes napot. Így jelentett ez az este a nejemnek is nyugalmat, mert a kimerítő finnezésnek köszönhetően mindössze néhány bágyadt puszira futotta tőlem, szóval még a kósza gondolata se merült fel annak hogy molesztáljam... : )