Nahát, ejha

Évek óta hiányolom az igazi telet és idén úgy néz ki, hogy nem csak pár napos ízelítőt kapunk belőle, hanem több hónapig is "kényeztet" minket, úgy ahogy az minden rendes évszaktól elvárható. Elkényelmesedett életünknek idegen lett az efféle kitartó hideg. Fagyoskodni a megállóban, vacogva kaparni a jeget a szélvédőről, tűzifát hasogatni a kemény mínuszokban, havat lapátolni hajnalban a ház előtti járdán bizony egyik sem egy népünnepély, de ugyanúgy hozzátartozik az éghajlatunkhoz ahogy a mindent zöldbe borító, szerelmet ígérő tavasz és a nyári kánikula után frissüléssel kecsegtető bronzszínű ősz. A hamvaiból feltámadó tél pedig eltölt minket némi bizakodással, hogy talán még sincs veszve semmi, talán van egy halvány reménysugár, talán nem sikerült elpusztítanunk ezt a páratlan szépségű bolygót.
És ha már tél, hideg és ennek minden természetes velejárója akkor próbáljuk meg a magunk örömére fordítani a dolgot, főleg hogy a Velencei tavat olyan jég borítja amilyenről még álmodni se lehetne. Tehát hétvégén irány a kikötő és reményeim szerint két év után végre újra félhetek egy jót a jégvitorlásban. Gondoltam gyanútlanul.
A gyerekkoromat idéző reggeli mínusz tizenöt fokban nem csak én, de öregecske autóm is nehézkesen indult viszont a közelmúlt tapasztalataira alapozva ösztönösség helyett a kaland utáni vágyamat helyeztem előtérbe, legyen bármi is az ára. Az ára pedig megszámlálhatatlan réteg ruha, sapka, símaszk, egy termosznyi -induláskor még forró- tea, csak úgy parasztosan egy pár bélelt gumicsizma és a szélsőséges szélviszonyokra felkészülve egy korcsolya volt. Hogy a korcsolyázásnál tovább nem jutok a téli sportban, azt már a kikötőbe érkezéskor megerősítette az acélos hideghez társuló hatos szél, ami a ruha anyagától és mennyiségétől függetlenül különösebb ellenállás nélkül fújt keresztül mindenen, ami nem betonból készült. És különösebb ellenállást én sem tanúsítottam, mert nem ez a nap volt amikor hősnek kell lenni. Északi szél lévén a kikötőből való kijutásért is tisztességesen meg kellett dolgozni, kint a tavon pedig az izmos pöffök és az irdatlan hideg segített dönteni a nap további részéről. Egy órán keresztül hősiesen helytálltam és erre a délelőttre én be is értem ennyivel. Szó szerint kockára fagytam, ugyanis képtelen voltam annyit korizni hogy kimelegedjek. Mondjuk amikor hátat fordítottam a szélnek sok dolgom nem volt, úgy tolt mintha vitorláznék és ha bármi okom lett volna mosolyogni az a mosoly ott helyben az arcomra fagyott volna.

Nagy kékség

Innen a fűtött kandalló mellől, a kanapén üldögélve elnézve ezt a képet nem is értem mi bajom volt azzal a délelőttel. Mindenesetre új időpont után kell nézzek és az igazi télnek köszönhetően a tavasz közeledte nem sürgetett ugyan, de ahogy az öregek mondják: az a biztos ami már elmúlt, meg különben is, rá voltam már izgulva a jégszánra. Így viszonylag biztosra menve a múltkorinál tudatosabban, inkább napsütéses, gyenge szeles napra időzítettem randevúmat az egyesület hetes számú jégszánjával és néhány sporival mert lehet bármilyen vastag a jég, azért egyedül bóklászni rajta az nem játék.

A jéghajó

A múltkori kellő alapossággal összeválogatott felszerelést egy bukósisakkal kiegészítve vettem célba a bázist ahol igencsak megváltozott viszonyok fogadtak. A néhány nappal ezelőtti enyhülés, az eső, a hó, a szél és leginkább a felolvadt felső rétegen közlekedők gondoskodtak róla, hogy a bő héttel ezelőtti szó szerinti tükörjégből a kikötő előtti részen még mutatóba se maradjon. És ez a feltört, darabos, törmelékes összefagyott massza a jónak számító két és feles szélben szereti ott marasztalni a jégvitorlást, szóval át kellett tolnom ezen a morzsalékon, hogy a nyílt "vízen" csaphassak a lovak közé. Mellesleg a felszántott részek kis sebességnél simán megállították, nagynál pedig rendesen megdobták a gépsárkányt, így érdemesebb volt a tó nyugati felét választani. De ott aztán hasítottunk és nem is féltem annyira mint először, sőt halzolni is mertem.  Mondjuk a változó erősségű szél eleinte megtréfált mert a jégszán elég sokat tud menni lendületből és mire a magamfajta amatőr észbe kap addigra leáll. És hiába néztem erősödés után kutatva vadul a vízfelszínt. : )

Fél kettőre végeztem a beöltözéssel és a vitorlás felszerelésével, maga az akció pedig -amíg a szél és az áldott napsütés- négyig tartott. Negyven kilométert tettem meg ezalatt és a 20km/h-s szélben elért 46km-es sebesség azt hiszem magáért beszél.

Térkép, nádszigetek nélkül

A címben szereplő szavaknál cifrábbak egy igazi úriember szájából még szélsőséges helyzetekben sem hangzanak el és a jégvitorlázást bizton nevezhetjük annak. Magam is igyekszem és általában sikerül talpig úriembernek lenni -igaz afölött nem mindig : ) de a jégszánon suhanva olyan merész kifejezések törtek ki belőlem amik nyilvános megjelenésben nem állják meg a helyüket. Készítettem egy nyúlfarknyi videót is. Jobb kézben a telefon, balban a sottkötél, lábbal próbálok kormányozni ezért nem hosszabb.

Azt mondják jóból is megárt a sok és talán ez a fagyoskodásra fokozottan érvényes. Viszont márciusig így se úgyse finnezhetnék, az elmúlt évek latyakos trutyis telei meg nem voltak jók semmire, akkor inkább legyen ilyen "zord" és ajándékozzon meg néhány nap örömteli száguldással. Sőt ha figyelembe vesszük, hogy ezen a télen csak a december maradt ki a vitorlázásból, ráadásul szépen lassan a januárból is sikerült lefaragnunk három hetet akkor hozhat bármit a február, mostantól nyert ügyünk van.

Téli szünet

December ide vagy oda, a vitorlázással kapcsolatos feladatok terén az élet nem állt meg. Ahogy minden egyes vízen eltöltött nap egyben felkészülés is a következő versenyre, úgy minden év felkészülés a következő szezonra és ezt a felkészülést nem lehet elég korán elkezdeni. A fizikai rész mellett a technikait is legalább olyan intenzitással kell csinálni hiszen az elért eredmény rengeteg apró részletből adódik össze. Egyik ilyen, nem is annyira apró küldetés az általatok is ismert vitorlakérdés volt, amit jelentem: sikeresen végrehajtottam, és igen Azt a vitorlát sikerült megvásárolnom ami a múltkori bejegyzésben szerepelt. Előzményként annyit, hogy nyár óta figyelem a vitorlapiacot, de várakozásom ellenére nem bukkant fel egyetlen olyan példány sem ami a képeken látható alakzatot akárcsak megközelítette volna, ezzel szemben ára azért van a használt vászonnak a mögötte lévő öt-hat év ellenére. A Tuss műhelyből kikerült új vitorla persze drágább a levetett daraboknál, de annak a szemet gyönyörködtető formának és a megvásárolható legalább öt év előnyben lévő lehetőségnek nem tudtam ellenállni. A törlesztőrészlet fizetése javában kitart tavaszig, de onnantól nem csak széljegyzetben szerepel a nevem hanem 1/1 tulajdonhányaddal birtokolhatom. Az Agárdi téli tárolással kapcsolatban voltak kétségeim a fűtetlen klubház miatt, de egyrészt a többiek is ott teleltetik, másrészt meg mint megtudtam, ha nem nagyon muszáj tíz fok alatt nem kell erőltetni a fóliavitorla szállítását mert a hidegben rakosgatástól megtörhet az anyag. Így a tavaszi bevetést egy kényelmes ágyban várja a 002-es ügynök. 

Téli álom

Másik, inkább csak esztétikai fejlesztés a vitorlaállító kötelek cseréje lesz. Talán emlékeztek, hogy a szezon előtt a három koszosfehér kötelet gyönyörű, vatta új színesekre cseréltem amikkel végül is semmi baj nem volt. Végül is. Annyi történt mindössze, hogy Edző Bá rávilágított miszerint az új kötelek színe nem egyezik a kokpitben lévő állítókötelekével ami egyáltalán nem probléma csak a piros meghúzásakor a fehér, a kéknél a sárga, a sárgánál a piros dolgozott. Ehhez jött még a vastagság. Kicsit túlméretezve -a funkcióhoz bumfordinak számító- ötös kötéllel szereltem fel hajómat, de év közben a többiek tollfosztóját nézegetve rögtön szembeötlöttek a vékony hármas madzagok és a kecses, kisméretű csigák. Nincs mese, fel kell zárkóznom különösen, hogy a bajnokság óta úgy érzem: én is a nagyok közé tartozom, még akkor is ha ők ezt másképp gondolják. : ) Mellesleg nem csak az esztétika vezérelt. Az állítókötelek kivétel nélkül méretre vannak vágva, hogy ne lifegjenek húszcentis sallangok mindenütt, így a vitorla felrakásához szükséges csomókat egészen a kötélvégre kell kötni és mostantól ez is egyszerűbb lesz.

Színre színt

A kormányhosszabbító veret cseréje szintén esedékessé vált. Még a Fűke hajóhoz vettem egyet, amit a vízben oldódó árbóctalp lebomlása után áttettem a Heinbe, ami viszont a hajóvásárlásom után eltűnt mint az aranyóra. Pedig a saját gépben is elöregedett a gumicsukló, de mentem már viseletesebbel is így alapos okom volt feltételezni hogy kitart novemberig. Kitartott igaz, de az évzáró vitorlázásomon a jéghideg víz felett lógva, a gumi repedéseivel farkasszemet nézve a tavaszi feltételezésnél többet segített az őszi ima.

A hajószállítás is megtörtént minden komolyabb galiba nélkül, ha leszámítjuk hogy az áramtalanított egyesületi Transit két aksija közül csak az egyiket kötöttem vissza. Behúzás a kikötőben, betolás a benzinkúton tankolásra várakozók segítségével, majd minden elindulásnál a lefulladástól való félelem tette emlékezetessé a napot és gondoskodott róla, hogy mostantól mindig leltárt készítsek a motortérben.
A tó akkori állapotában pont alkalmatlan volt mindenféle sportra. A nyílt vízen kellemes kettes szél terelgette komótosan a hullámokat, de a part menti tömbbé fagyott jégtáblák miatt képtelenség volt odáig eljutni, szóval mind a jégvitorlás, mind a hagyományos, mind a kormányosok egy időre a szárazföld marasztaló fogságában maradnak.

Hófödte csúcsok

Idén március nyolcadikán szállítottam Agárdra a hajókat. Ebből, meg az esztendő hátralévő szűk öt napjából kiindulva mindössze két hónapnyi kényszerpihenőt kell kihúzni a youtube-os videók és a http://spiritofhungary.hu/ segítségével, valamint azzal a szerethető élethelyzettel, hogy minden nap láthatok egy vitorlást a kertben. 

Az én évzáróm

Nincs mit szépíteni a dolgon, vége. A reklámok multivitaminoktól, megfázás elleni csodaszerektől és karácsonyi akcióktól hemzsegnek, a rövidke szoknyák és mégrövidebb nadrágok kikerültek a női kollekcióból, helyette a közelgő tél nyomására a hosszú kabátok vették át az uralmat. A kellemetlen, erőszakos szél senkire sincs tekintettel, kíméletlenül fúj keresztül a kötött sapkákon és a nadrág száránál, a korai sötétedés és a hideg pedig lassacskán minket is kiszorít a vízről, vissza a fűtött, biztonságot nyújtó otthonunkba. Ez önmagában még nem is lenne probléma, de ha belegondolunk hogy legjobb esetben is március végéig meg kell élnünk a szezon emlékeiből az bizony elszomorító, arról nem is beszélve, hogy van-e a világon valami ami annyi élményt és töltést ad mint a vitorlázás.
A naptári év végéig sincs sok hátra, de a vitorlás évet, azaz a szezont bizony fájó szívvel lezárhatjuk. Nagy dolgokra mostantól nem kell számítani, jó esetben egy-két kör a tavon meg a hajószállítás ami vár rám és bízom benne, hogy ez minden izgalom nélkül, egyhangúan zajlik le. Így ideje visszatekinteni az évre, honnan indultam tavasszal, hol tartok most és van-e valami ami csiszolásra szorul ebben a hatalmas megszerzett tudásban? : ) 
De először is, bármilyen meglepő a hajóssuli óta öt évet lapoztunk át a naptáron így a jogsim pillanatnyilag hivatalos irat helyett -ahogy néhány éve fogalmaztam- "egy kedves emlék", amit ráadásul többet használtam a hajókiállításon mint a vízen, de ahogy arra az utóbbi három esztendő megtanított, nem ez számít. A fő profil továbbra is a finn marad, ettől függetlenül ideje meghosszabbítani mert léteznek nagyobb hajók is és ki tudja mikor lesz rá szükség. 
Talán tavasszal, a hajóvásárlás kapcsán mondtam, hogy ez az év mérföldkő lesz a vitorlás pályafutásom során és az is lett bár nem feltétlenül a vásárlás miatt. Mondjuk kevés jobb dolog van egy saját hajónál. Mindig lehet -sőt kell is- egy kicsit fejlesztgetni, tuningolni, csinosítgatni és ha az eredményeken ez nem is  mindig mutatkozik meg, attól függetlenül közelebb kerülünk egymáshoz és még inkább magunkénak érezhetjük a gépsárkányt. Szóval a mérföldkövet inkább a heti rendszerességű gyakorlás jelentette viszont ennek tapasztalata azt mondatja velem, hogy ez is lehetne több. A szintemhez mérve minimum hetente két finnezés, plusz az elérhető távolságban lévő összes versenyen való részvétel lenne és ehhez jön még az erőnléti edzés szintén legalább heti két alkalommal. Na de mielőtt beleélném magam ezt így ahogy van nyugodtan el lehet felejteni, hacsak nem lep meg a munkahely valami magasabb pozícióval amihez rugalmas munkaidő, céges autó valamint korlátlan kilométerhasználat tartozik. És mivel ez eddig nem került szóba ezért az idei vállalást igyekszem jövőre is folytatni, ami pedig ezen felül összejön az mind ajándék lesz 2017-től. 
Szóval a fejlődésem sok mindenben lemérhető, de hiába tekintek vissza rózsaszín szemüvegen keresztül, a csillámpónik, tündérek, koboldok, mézeskalács házikók cukormázas világába, fekete felhőként tornyosulnak felette a hiányosságok. Piros pont az ellenőrző könyvemben hogy a szezont megúsztam borulás nélkül, de hatalmas egyes éktelenkedik a fordulás tantárgy mellett, igaz a nagy eszemmel így év végére rájöttem a miért miértjére, de még most se mindig tudok uralkodni a rossz beidegződéseken. A probléma a következő: rendre túlfordítom a hajót és ahelyett hogy negyedszélben porolnék a többiek után, vagy előtt : ) balek módon félszélbe állva, a negyedszélhez leklemmelt sottkötéllel ülök a megdőlt hajó oldalán és cifra szavak kíséretében küzdök az elemek meg a saját hülyeségem ellen. Tudom, a dolog oda vezethető vissza hogy a lehető legkisebb időveszteséggel szeretnék átesni a manőveren amiből egyenesen következik hogy túltolom a kormányt -mert szerintem úgy leszek marha gyors, a következményeket meg tudjátok. Pedig elméletben tisztában vagyok az egésznek a ritmusával, de amikor a megvalósításra kerül a sor ott a szellem tudománya véget ér és az ösztönök veszik át a hatalmat. Kicsit úgy élem meg mint ahogy általában a számunkra kellemetlen helyzeteket, szeretnék minél előbb szabadulni belőle csak a nagy igyekezetben több problémát okozok magamnak mint amivel eredetileg szembe kellett néznem. Ez van, kapkodás a selejt bölcsője. És arról még nem is beszéltem, hogy a közel kilencven fokba fordított kormánylapáttal mennyit lassítok a hajón. No mindegy, idén ebből már nem lesz semmi de tavasszal kíméletlenül neki kell feküdni a dolognak.
Természetesen a beígért a vitorlatesztelés sem maradt el, de kimerítő tudományos elemzések, áramlási mutatók és grafikonok helyett csak egy örömteli vitorlázás pillanatairól számolok be pár sorban. Jóféle hármas szélben, az egyik állandó vetélytársammal, Pisti barátommal vágtunk neki a tisztásnak és a kötelező cirkálásnak. Közös vitorlázásainkról annyit érdemes tudni, hogy edzéseken általában ő a jobb, a versenyeken pedig hol így, hol úgy érünk be egymás előtt.

Ráncba szedve

A mostani öt "futamból" háromban én voltam elöl, kettőben nem, de ami a legfontosabb hogy többször tudtam élesebben menni mint a saját vitorlámmal. A puding próbája versenyen derülne ki igazán, az mindenesetre látszik, hogy nem csak a parton hanem menet közben is -amikor leginkább használjuk- remekül áll a hajón. Gyönyörűen, ránctalanul simul rá a szélre, egyedül az árbóc-bum találkozásánál lévő csigát kéne lejjebb szerelnem, de ez amúgy is elkerülhetetlen ugyanis ott a saját vitorlámat se tudom maradéktalanul kifeszíteni. Tehát az etalon megvan, legalább ilyen vásznat kell szereznem és az se baj ha az enyémnél tíz évvel fiatalabb lesz. : )      Fotó: Pityesz.

Az év összegzéséből nem hiányozhat a ranglista sem ahol sikerült felzárkóznom a második harmadhoz. Igaz, annak a végére de ez akkor is óriási előrelépés. Mondjuk azt hiszem egész életemben nem vitorláztam ennyit és ilyen tudatosan mint idén.
Az értékelések és visszatekintések után érdemes pár szót szólni az év utolsó köreiről. A korán kopogtató este, a széltelen ködös napok, az eső mind ellenünk dogoznak és ha az ember ellinkeli azt a bizonyos finnezésre szánt napot, bizony kérdéses hogy mikor jut el legközelebb a tóhoz. Ahogy én is. Könnyelműen kihagytam az egyik délutáni edzést és a következő alkalomra úgy lebetegedtem hogy másfél hét sem volt elegendő a felépülésemhez. Ebből is látszik hogy egyetlen kihagyott vitorlázás mennyire legyengíti a szervezetet. : )
Eközben javában a november közepét írtuk. A kikötő kiürült, a raktár pedig megtelt hajókkal de én nem szeretném ilyen könnyen elengedni ezt az évet és különben sem úgy jöttem haza legutóbb, hogy ez volt az idei utolsó csapatásom. No meg a tótól se búcsúztam el, tehát az elmúlt évek időjárási statisztikájára építve türelemmel vártam az adandó alkalmat ami igaz döcögősen, de csak elérkezett egy tavaszt idéző péntek délutánon. A szikrázó napsütésben a tizenkét fok legalább húsznak érződik, az enyhüléssel érkező déli szél persze igencsak Agárdias, így az a pár vitorlázó aki ma vízre szállt kivétel nélkül megdolgozott minden egyes méterért. De micsoda méterek voltak azok. Esküszöm egész évben nem láttam ilyen gyönyörűnek a tavat mint most. /legalábbis úgy emlékszem : ) / A sárguló nád, a partmenti kopasz fák ágai, a valószerűtlen tengerkék víz, a rajta százszámra megtelepedett sirályok és hozzá a horizonton elúszó hamuszürke pamacsfelhők látványa, mindez egy jó kis hajóból szemlélve különös módon egyetlen dolgot juttatott eszembe: már ezért érdemes élni. Ráadásul az erősödés többször is siklásba hozta a dingit így nem csoda, hogy az évzáró vitorlázásom nem várt lelki magaslatokba emelt.
Azt nem mondanám hogy nyomasztott, de súlyként nehezedett rám az idei utolsó bevetés utáni vágy, ami végre valahára beteljesült. Lehetne itt hősködni, meg november végi rekordokat döntögetni, de a befröccsenő hat fokos víz még a hajóban is karcolja az ember bőrét, egy esetleges borulásra pedig gondolni se merek szóval több értelmét látom méltósággal, problémamentesen, kellemes emlékekkel zárni az esztendőt mint egy balul sikerült sztorival. 
Az említett élmények egyöntetűen felértékelik a november nyúlfarknyi délutánjait amikor mind a víz mind az ég a legszebb arcát mutatja, a szél hűvös leheletével határozottan arcunkba csap de legalább hajtja a hajót, visz minket a messzeségbe, hogy minél tovább kitartson ez a páratlan élmény, hogy még egy perccel többet raktározhassunk el a boldogságból.

Nirvána

Verseny nekem

A szezon eleji bejegyzéssel ellentétben végre nem csak másokat, hanem engem is megajándékoztak az égiek egy versennyel. Nyerni ugyan nem nyertem, az élen haladók továbbra is messze vannak ellenben közel a mezőny felének odapirítottam, úgyhogy ez az eredményes és kellemes emlékekkel teli évadzáró minden várakozásomon túltett. De menjünk szépen sorban, először is szeretném rendezni a tartozásomat, tehát következzen a kép a feltuningolt és most már biztonságosan használható sólyakocsiról.

Súlyos eset

Nos, a vitorlapróbához korábban kellet volna sorszámot tépnem mert olyan dörzsöltek ezek a sporttársak, hogy nem csak a vízen hanem a parton is beelőznek. Két vitorlát kapott tesztelésre az egyesület méghozzá nem is akárhonnan, egyenesen a Tuss műhelyből kerültek ki a friss ropogós vásznak, bár fóliavitorláról lévén szó itt némi képzavar keletkezett. : ) Szóval mindkettőre lecsaptak leleményes harcostársaim, de egy parti próbára azért jutott idő és bizony marha szépen áll a hajón. Sehol egy bugyor, sehol egy ránc. Gyönyörű formát öltött az árbócomon, mintha egyenesen a szélre szabták volna.
A kétnapos verseny első napján tudtam résztvenni ami a tavalyihoz hasonló túra-pálya keverék volt, a kikötő elől indultunk megkerülni a tó északi felére száműzött bóját és ebből kellett két kört teljesíteni, kétszer. A pályaversenynél kevésbé harcosabb, lényegesen több teret és lehetőséget ad. Igaz a trükkös Agárdi szelet a nádszigetek még jobban megkavarják -előfordult a 180 fokos forduló- és nem ötszáz, de sokszor még ötven métert se tudtunk egyenesen menni, ezzel szemben itt nem fordulhat elő az ami a pályán, hogy a második kör vége előtt lefújják a futamot a szélirány megváltozása miatt. Tehát nekivágtam az öregecske vitorlámmal és nem is baj hogy lemaradtam a próbáról, úgyis a pályaversenyen mutatja meg igazán, hogy a vitorla mit tud, egész pontosan mit tudunk mi ketten, mennyire leszek képes élesen menni vele vagy gyorsan, esetleg mindkettő. : )
Szokásomhoz híven mindkét futamon sikerült hamar a mezőny végére tornázni magam és most már komolyan elkezdett érdekelni hogy miért. Minden bizonnyal a rajtot szúrom el jó érzékkel de ez most nem a kérdések és nem a válaszok ideje, ha ilyen béna voltam akkor egyem meg a főztömet vagy kerítsek elő valamit a ládafiából ha nincs kedvem egész nap lehorgasztott fejjel kullogni a többiek után. Persze ez nem olyan egyszerű, annyit mindenesetre sikerült elérnem hogy féltáv környékén már látható eredményeim voltak felzárkózás terén és a befutóra már fel is tudtam mutatni valamit. De hogy én mennyit harcoltam ezért! Szüntelenül -és ezt értsétek szó szerint- figyeltem a széljelző szálakat mert ugye negyedszélben leggyorsabb a gépsárkány, a vízfelszínt hogy a váratlanul érkezett gyengülésben milyen irányba érdemes bóklászni, még mindig a vízfelszínt hogy a nádszigetek merre, mennyit takarnak le a szélből, melyik átjárót érdemes választani és -ugyan csak fél szemmel- a mezőnyt, bár hősiesen igyekeztem a saját dolgommal foglalkozni. A szél erőssége hármas közeli és nullás között ingadozott, ennek és a folyamatos irányváltozásainak valamint a pálya sajátosságának köszönhetően végig taktikázva, térden, féltérden, a deck oldalán lógva, a decken ülve, a deck belső oldalára támaszkodva, felállva, a kokpitben ülve és a lee oldalon guggolva töltöttem az időt tíztől fél háromig. Ha hiszitek, ha nem jobban kifárasztott mint a Fertő tavi első nap, pedig az se volt egy népünnepély. Másnap alig bírtam lábra állni és nincs az a pénz amiért az elkövetkező időben bringára ülnék de a kimerítő munka meghozta gyümölcsét. Huszonegyen álltunk rajthoz és a tizenegyedik illetve tizenkettedik helyre hoztam be a hajót ami a legmerészebb álmaimat is felülmúlta, és ahogy a lehagyott sporikat elnéztem nem csak az enyémet. : )
A másnapi fáradtság a verseny végén még nyomokban sem jelentkezett és a szél is kezdett újra magára találni, így két állandó vetélytársammal karöltve immár tét nélkül, ráérős beszélgetősen kint maradtunk egy kicsit, amiből -ki gondolta volna- másfél órányi jó kis levezető vitorlázás kerekedett. Igazából a verseny feszültsége után szükségem is volt valamire ami feltölt, de hogy a vitorlázás után pont vitorlázásra lesz szükségem az eszembe se jutott.
A versenyzésnek idénre vége, de a vitorlázásnak még két-három hét esélyt nyugodt szívvel adhatunk. Szükség is lesz rá mert a fordulást még jó lenne gyakorolni, a csípős későőszi szélben eltöltött kora estébe hajló örömködésekről nem is beszélve. És ki tudja, hátha azt a vitorlát is sikerül kipróbálni...

Felkészülés nincs, évadzáró van

Gyerekkori nyaraim jelentős részét töltöttem a nagyszüleimnél, mindentől távol egy dunántúli faluban. Ez javában a hetvenes évekre tehető, amikor internet és videojátékok híján az unokatestvéreimmel együtt az udvaron és a kertben kellett elfoglalnunk magunkat. Mindenféle népi játék felsorolása helyett most egyetlen dolgot idézek fel, mert vajon van-e olyan kölyök akit ne vonzana a cowboyos-indiános, a traktoros, az udvaron álló javításra váró motoron motorozós játék vagy ki ne szeretne megfogni egy galambot? Főleg, hogy a nagypapa elárulta a hétpecsétes titkot ami nem áll másból, mint sót kell hinteni a kiszemelt madár farktollára. És azon amin ma egy jót nevetek, azt gyerekként feltétel nélkül fogadtam el mint mindent amit a felnőttek mondtak. Onnantól kezdve éveken keresztül bármikor megláttam egy galambot nagyszüleim kertjében már rohantam is a konyhába sóért és óvatosan osonva közelítettem a gyanútlan áldozat felé. Mondanom se kell, hogy kivétel nélkül hamvában holt kísérletek voltak ezek, ennek ellenére kitartóan próbáltam elcsípni a felbukkanó szárnyasokat és közel egy évtizedes harc után világosított fel a mamám, hogy ha már olyan közel vagyok akkor meg is tudnám fogni őket.
Nagyapáméhoz hasonló jó  tanáccsal láttak el amikor két éve az egyik emlékezetes borulásom után helyet kaptam egy rendező motorosban ahonnan békés körülmények között nézhettem végig az akkori szezon első versenyét. Szó szerint úgy szólt Imi-bá javaslata, hogy meg kell figyelni mit csinálnak, hogy vitorláznak az élen haladók és azokat a beállításokat, fogásokat alkalmazva lehet a legjobban haladni. /Attól most tekintsünk el, hogy részben technikai sport lévén különbséget kell tenni hajó és hajó között./ Tehát a recept marha egyszerű: utolérjük valamelyik magyar bajnokot vagy olimpikont : ) átsasolunk a hajójába és a látottak alapján beállított kötélzettel hasítjuk tovább a vizet. Ennyi. Csak éppen több esélyünk van egy galamb mögé lopózni mint beérni a szóban forgó finneseket. De ha valami csoda folytán sikerül a közelükbe férkőznünk akkor viszont minden mozdulatukra figyelni kell, mert abban biztosak lehetünk hogy nem tart soká ez az idilli együttlét. 
Pont ahogy a legutóbbi versenyen, amikor a kivételesen kedvező oldalválasztásnak köszönhetően -átmenetileg- az igen előkelő első harmadba kerültem és ha sokat nem is, de annyit azért kifigyeltem hogy abban a nudli hátszélben a nagyok egy kicsit középre és egy kicsit előre helyezték a súlypontjukat. Mondjuk nem tűnhet különösebben sok információnak, de ahogy a bóják előtt /és után/ kellő időben történő kötélállítás, valamint a jól begyakorolt fordulások -amiket még nem sikerült teljesen elsajátítanom- meg az apró fogások mind-mind hozhatnak néhány métert a konyhára, úgy ennek a trükknek is érdemes komolyabb figyelmet szentelni a későbbiekben.
Mellesleg ismét időszerű lett egy kis TMK-s meló méghozzá a sólyakocsin. A felúszó sólyakocsi előnyére az elmúlt három év alatt sem sikerült rájönnöm ugyanis vízretételkor úgy kell leimádkozni róla a hajót mivel a víz megemeli /felúszik ugye/ és egy cseppet emel a sporteszközön, kikötéskor pedig ő a legnagyobb büntetés ami érheti az embert. A vízben lévő kocsira a hajó szempontjából a legkíméletesebben úgy lehet rágyötörni a finnt, hogy egyik kézben a kikötőkötél, az ember lassú sebességgel húzza a hajót, majd amikor kellő közelségbe ér elkezd sietni, néhány szapora lépés után rááll a kocsira -felúszás legyőzve- és ha olyan szerencséje van hogy nem csúszik el az algával borított sólyán akkor már húzhatja is partra a szerelvényt. A művelet igazi szépsége hármas szél felett mutatkozik meg igazán amikor a szél pillanatok alatt odébb fújja a kocsit, a kimerült kormányos meg áll kezében a kikötőkötéllel és kiábrándulva néz a távolodó kerekek után. Törekvéseim a probléma elhárítására rendre kudarcba fulladtak, például hiába furkáltam ki a kocsi alumínium zártszelvényét bízva a beáramló víz segítségében, a kerekekben lévő levegő győzedelmeskedett, ahogy a felkötözött súlyzótárcsa felett is. Komolyabb eszközökhöz kellett folyamodnom, olyanhoz ami elfér a kocsi és a hajó vagy a kocsi és a talaj között emellett kellően nehéz a felhajtóerő ellensúlyozásához. És hol bukkan ilyen és ehhez hasonló kincsekre az ember? Hát persze hogy a kertben. Egy "kis" flexelés, hegesztés és festés -a már ismerős színnel- az U gerendán és kész is a nehezék. /Kép legközelebb/
Az átlátszó vitorlaragasztóról remélem még időben sikerül lebeszélnem benneteket. Néhány futammal tovább bírja ugyan mint a normál cellux azzal az aprócska különbséggel, hogy mikor a vitorlát elengedi még mindig ragad, csak épp nem a vitorlához.Tehát marad a hagyományos "vásznas" ragi, bár sajnálatos módon az elmúlt két hétben még a hajó közelébe se jutottam el. Arany igazság hogy versenyen lehet tanulni és holnap -idén utoljára- ismét megküzdök a kemény maggal, azért a megszokott heti egy nap vitorlázás olyan függőséget okozott hogy elepedek egy jó kis körért a kihalt tavon. Ennek is eljön az ideje, de most az évadzáróra kell koncentrálni és ha már kénytelen voltam ilyen hosszú szünetet tartani, akkor arra kell építkeznem amit idáig összeszedtem. Nagyképűség nélkül mondhatom hogy az sem kevés, de azért a gyakorlást nem pótolja és kár lenne áltatni magam a múlt eredményeivel amikor minden nap hoz valami újat. Mondjuk a holnapi éppen lehetőséget ad egy vatta új vitorla kipróbálására, és hogy az új vászon hozzátehet-e valamit egy lelkes amatőr csiszolni való tudásához pillanatok alatt kiderül.

Ha tudjuk hol a helyünk az életben, ismerjük a boldogság titkát

Sokszor keressük a távoli elérhetetlenben a szenzációt vagy várjuk, hogy a semmiből felbukkanva ámulatba ejtsen valami ami túltesz egy színtelen hétfő reggelen, a hétköznapi csodák mellett pedig elmegyünk anélkül, hogy egy szemernyit észrevennénk belőlük pedig az élet nagy igazságai itt vannak, csupán karnyújtásnyira tőlünk. És nem kell feltétlenül több száz vagy akár ezer évre visszamennünk a múlt nagy gondolkodóihoz, olykor elég fellapozni egy kortárs regény huszonhetedik oldalát, meghallgatni egy értelmes riportot a rádióban vagy észrevenni valamelyik szereplő elejtett mondatát akár egy B kategóriás akciófilmben, esetleg odafigyelni egy együttes dalszövegére. Korunk filozófusai észrevétlenül is itt élnek köztünk, csak nem uralkodók udvarában vendégeskednek vagy ódon könyvtárak roskadozó polcain pihenő kötetek időette lapjain várják, hogy rájuk találjunk hanem a rádióban, az interneten vagy a mozi vetítővásznán, amikor megfeledkezve világi gondjainkról elégedetten majszoljuk a pattogatott kukoricát, vagy kólát szürcsölve merülünk el egy hétköznapi történet nem hétköznapi megjelenítésében.
A címben szereplő mondat akár a létező összes bölcsesség kvintesszenciája is lehetne és ha nem csak az idézgetéshez értenénk hanem a tanítások útmutatásai alapján rendezkednénk be a földi létre rengeteg kellemetlenségtől kímélnénk meg magukat. Találóbb idézetbe egy ötven felé közeledő kezdő vitorlázó se botolhatna aki versenyzésre adta a fejét. Hiszen ideje eldönteni hogy ki is az igazi ellenfél valójában, kit szeretnénk legyőzni? Mert nem az élen haladókat sőt sok esetben nem is a többieket. Az igazi ellenfél mi magunk vagyunk, pontosabban a konok, engedetlen, akaratos, nagyravágyó énünk amelyik nem hajlandó elfogadni ha valami nem a terveink szerint alakul, megsértődik amikor bármi vagy bárki keresztülhúzza a számításunkat és lógatja az orrát ha megelőzi valaki. Gyakran felmerülő kérdés ez a maga kettősségével főleg a versenyen. De ilyenek vagyunk. A versenyszellem mindnyájunkban ott szunnyad és várja a kínálkozó alkalmat amikor kitörhet és végre leelőzhetjük az előttünk lévő autót, bringát vagy hajót. A sikertelenség pedig ahelyett hogy jó időre elkedvetlenítene inkább tovább szítja bennünk a tüzet és türelmetlenül, összeszorult gyomorral várunk a következő lehetőségre amikor visszavághatunk mert akkor majd mi jövünk, mert egyszer sikerülnie kell. És hogy sikerül-e? Szívem szerint azt mondanám hogy teljesen mindegy, hiszen "ha tudjuk hol a helyünk a életben, ismerjük a boldogság titkát" de nem fogok hazudni nektek. Mindenesetre igyekszem tudatosítani magamban és sokszor már jó úton haladok a tanítás által kijelölt ösvényen.
Ezekkel a gondolatokkal vágtam neki a bajnokságnak ami jó vitorlázásokat, remek versenyzést ennek köszönhetően egy pazar hétvégét és egy emlékezetes utolsó előtti előtti helyezést tartogatott.
Szerda délben Csabi barátommal kettesben vágtunk bele a hajók szétszedésébe és mind a szerelés, mind a szállítás zökkenőmentesen lezajlott dacára annak, hogy mindkettőnknek ez volt az első meccse idegenben. Bár a két órás felpakolással a túlzott óvatosság és lekötözés miatt negatív rekordot döntöttünk, de valahol el kell kezdeni a dolgot és a legfontosabb, hogy az árbóctól a hajóig mindent sértetlenül leszállítottunk. Az érkezés után estébe hajló lerakodás, nevezés, fürdés és egy kiadós alvás következett.

A sólyakocsi száma, később az enyém is

Kellett is másnapra az erő, de ezt akkor még nem tudtuk. Reggel megnyitó, utolsó simítások, spéci állítgatások a gépsárkányon és nincs mese, irány a tó az erős hármas szélben és milyen jó lett volna korábban érkezni hogy a helyi viszonyok /víz, szél, sólya/ valamelyest ismerősek legyenek, de mindegy, menni kell és komolyan mondom, most nagy ívben teszek a helyezésre csak sikerüljön túlélni ezt a napot. Főleg, hogy a "csatornán" keresztül átmentünk a labancokhoz és az ottani vízfelület egy árnyalattal gorombább volt. Mind színével, mind hullámaival a Balatont idézte és a négyesre erősödés az ott nem volt tréfa. Menő Up & Down pályán várt ránk két hosszú kör amin mindig sikerült egy két helyet hoznom, kivétel nélkül vesztett pozíciókból, a legemlékezetesebb és tanulságosabb mégis a negyedik, gyenge szeles futam lett. A stressznek, saját figyelmetlenségemnek és egy elbaltázott rajtnak köszönhetően utolsóként indultam meg ugyanis annyira bennem volt a több órányi erős szeles menet, hogy fejben teljesen arra voltam ráállva. A gyengülést figyelmen kívül hagyva tökig behúzott vitorlával, lemaradva, zavart szélben tötyögtem mire nagy nehezen leesett, hogy mit kéne csinálnom. Ekkorra simán begyűjtöttem ötven méter hátrányt. Úgy éreztem mindennek vége, de mérgemben összeszedtem magam és a második kreuz szakasz végére -igaz csak centiméterekkel- hoztam két helyet. Uhh, utolsó talán most sem leszek és az előzményeket figyelembe véve ezzel is simán beértem volna, de mit ki tudja mi jöhet még össze, különben is a lehagyott sporttársakat se kell félteni ha az elveszett helyük visszaszerzéséről van szó. A szél átmenetileg egyes körülire gyengült, de ugye nem csak nekem hanem a többieknek is és ne kérdezzétek hogyan de lassacskán elkezdtem az előttem lévőktől lopni a távolságot, ráadásul hátszélben ami nem a nagy előzésekről híres. A frissülés érkezésekor már egész jól álltam és ilyen kritikus helyzetben inkább magamra kell figyelnem, nehogy elbaltázzak valamit a nagy izgalmakban, főleg most amikor közeledünk az utolsó bójához ahonnan már csak egy viszonylag rövid félszeles szakasz válasz el a várva várt befutótól. Na most marhára szabályosnak kéne lenni, esélyt sem adva semmiféle büntire mert pillanatok alatt elveszhet minden előnyöm amit nagy nehezen összeszedtem így az ideálisnál nagyobb ívben, koccanás és konfliktusmentes ráfordulás után rongyoltam át a célon. Mint este megtudtam a 29. helyre tornáztam fel magam a 40.- ről. Bármelyik versenyen háromszor csapnék a levegőbe egy ilyen sikeres akció után, na de hogy ez pont a Bajnokságon történik?!

Hát a többiek?

Azt hiszem mostanra ért be az eddigi -külön kiemelve az ez évi- munkám mert az említett futamot leszámítva egyre tovább megyek együtt azokkal a sporikkal akikkel mostanáig csak a parton találkoztam. Persze idővel lehagynak bár megesik hogy csak méterekkel, de most az is megtörtént hogy én hagytam le őket.
Szóval van remény, de a legfontosabb feladat továbbra is a gyakorlás lesz.

Egy bringás alkalmazással készítettem ezt a statisztikát. A teljes vízen töltött idő nem látszik de elárulom hogy hat óra volt és ebből öt óra húsz percen keresztül -az aktív időben- folyamatos mozgásban volt a hajó. Aki ült közületek kishajóban -esetleg finnben- az tudja hogy nem telik el úgy fél perc hogy ne kéne csinálni valamit, és ezzel arra gondolok, hogy azt a közel öt és fél órát bizony tisztességesen végig kellett dolgozni. És szerintem az a negyven kilométer se hangzik rosszul. 
Sajnos a bajnokság itt véget is ért. Következő napon a gyengécske szél miatt hazai pályán maradtunk ahol mindössze egy lefújt futamra futotta, a többi két napon pedig még annyira se. Ettől függetlenül önkényesen minden nap hajóba ültem és mentem, hiszen tudjátok: ha már itt van ez szép a tó, itt van ez a jó kis hajó.... : )
Nem mellékesen a tó és környezete gyönyörű.

Nád a házam teteje...

A vízre épült nádtetős házak egyikében kaptunk szállást kemény háromezer forintért, a vendégszerető házigazdák minden estére készültek valami programmal amit egy vízparton felállított sátor megenged. Borkóstolás, grillezés, diavetítés a nap eseményeiről, isteni pörkölt és a búcsúesten a szinte elmaradhatatlan Pogány Madonnával amihez frissen pattogtatott kukoricát tálaltak.

Egy átlagos reggel

A szél -amikor volt- egyenletesebb az Agárdinál, rendesen lehetett lógni a hajó oldalán, nem kellett hirtelen fordulásoktól tartani meg visszaugrálni a hajóba pánikszerűen szóval itt végre lehetett "ötszáz métert egyenesen menni". : )
A helyezésemmel messzemenően elégedett vagyok és reálisnak tartom, de ennél is fontosabb a megtiszteltetés, hogy itt lehettem és a legnagyobbakkal együtt léphettem pályára.Vasárnap a várakozás és vitorlázás után lebontottuk a hajókat, az eredményhirdetést követően Agárd felé vettük az irányt ahonnan sietős lepakolás után, estére értem haza. A hétvége után a hétfői munkakezdésnél súlyosabb büntetést elképzelni sem lehetne és nem értem miért kell nekem ilyen alantas dolgokkal foglalkoznom amikor vár rám egy jó kis hajó, egy jó kis tónak a partján. De nincs más választásom, fáradtan kicsit elcsigázva, a versenytől kimerülve eleget teszek a gyár elvárásainak. Jobb ha tudjuk hol a helyünk az életben.

Nagy lépés egy embernek

A szeptember a múlni nem akaró nyár mellett két jó nap vitorlázást is adott egy kalandos, kellemetlenül "fektetős" szelű estébe hajlót, és egy teljes délutánt betöltő pazar hármas szelest. Mindkettő más szépséget tartogatott. Az első azért tartott estig mert hatig ki sem lehetett menni a vízre, egész pontosan elindultam felmérni a terepet de csak a kikötő előtt vettem észre az északi oldalon feketébe forduló eget és hiába volt biztatóbb a tó nyugati része, olyan befújások voltak hogy a harmadik hajófektetés után okosabbnak láttam menekülőre venni a dolgot. : ) Bő fél óra parti bölcselkedés után ketten is támadásba lendültünk, igaz eleinte a biztonságosabb félszelezést választva ám a szél csillapodásával egyenes arányban nőtt a bátorságunk és lehetőség nyílt a "kötelező" anyagra is. Néztem ugyan az órámat, hogy ideje lenne kifelé menni meg összepakolni, de a barátságosra mérséklődő szél hívogató hangjának képtelenség volt ellenállni. "Csak még egy kör" mert nem tündököl minden nap két szivárvány a tó felett. "Csak még egy kör" hogy minél tovább érezzem a szél simogatását. "Csak még egy kör" hogy addig is láthassam a grafitszínű vizet. "Csak még egy kör" ebben a másodfokos, szürke égboltos gyönyörű estében, hogy nézhessem a spori vitorláján a lebukó nap aranylóan izzó sugarait. "Csak még egy kör" mert nincsenek rá szavak milyen jól érzem magam és kizárólag azt sajnálom hogy nem tudom megosztani mindenkivel a világon, mert aki ezt látná és átélné az nem szorulna kábítószerre, nem háborúzna és nem a mások kizsákmányolása éltetné. Aki ezt egyszer átélheti az semmi mást nem szeretne az életben csak aprócska része lenni újra egy ilyen lélegzetelállító képnek amiben a természet harmóniájának és az ember lelki békéjének összhangja már-már giccsesen túlcsordul az aranyozott kereten.
A másik nap egy igazi edzős széllel fogadott minket hármas-négyes értékeket mutatva mind a fodrozódásokat mind a mért adatokat nézve. Nagyon jót mentünk, marha jól éreztük magunkat és tisztességesen elfáradtunk ami egyáltalán nem baj, ugyanis most minden megtett méternek és minden izomláznak kitüntető szerep jut, mert képzeljétek, indulhatok az idei Magyar Bajnokságon. Az a helyzet hogy egyelőre én is csak emésztgetem a dolgot és eleinte kicsit aggódtam, hogy mekkora bajban lehet a finnes osztály ha már rám is szükség van az OB megrendezéséhez : ) de talán csak arról van szó, hogy Edző-Bá szerint fizikailag és szellemileg is kellően felkészült vagyok, így elérkezettnek látta az időt a következő lépcsőfokhoz. Biztosan korábban is kisírhattam volna olyan versenyen való részvételt ami túlmutat a Velencei-tavon, de vannak helyzetek amikor az erőszaknál célravezetőbb a fokozatosság. Ráadásul minél rangosabb egy megmérettetés annál kevésbé engedheti meg magának az ember, hogy olcsó kifogásokat keresve félbehagyjon futamot, esetleg el se induljon. Ebből kifolyólag véleményem szerint minden verseny alapja -a szabályok ismerete mellett- egy megfelelő szintű erőnlét amivel az ember bármilyen szélviszonyok között, látszólag rezzenéstelen arccal végigvitorlázza a négy napot.
Ezen kívül azért más feltételei is voltak a részvételnek. Az alapból kötelező egyesületi tagság, sportorvosi, MVSZ tagság mellé hajóbiztosításra is szükség van, ami leginkább az autó kötelezőjéhez hasonlítható. Amúgy ez egyébként sem árt, hiszen sokszor centiméterekre porolunk el egymástól, és a legnagyobb odafigyelés mellett, rajtunk kívülálló okokból is történhet olyan műszaki hiba -mint egy szétesett kormányhosszabbító- ami irányíthatatlanná teszi a gépsárkányt és váratlanul belerongyolunk sporttársunk kétmilliós hajójába, amivel nem is mondtam sokat. Mivel az összeg nagyjából havi ezerkétszáz forint, ezért hosszas mérlegelés után beadtam a derekam így jövő nyárig gondtalanul kalózkodhatom a finnemmel.
Na de visszatérve a lényegre, ez lesz a hatvanadik bajnokság, helyszín a Fertő-tó ami hasonló adottságú a bázishoz, bár a szél tekintetében egyelőre nincsenek információim. De nem ez az egyetlen ami bizonytalansággal tölt el. Most lesz az első olyan hajószállításom ami után magamnak kell összerakni a finn-dingit lehetőleg úgy, hogy tudjak vele versenyezni. Számolni kell még a nagy létszámú, erős mezőnnyel, az optimális esetben tíz futammal, de azzal is hogy nudli szélben várakozunk órákig a vízen ami a sporttársakkal vívott küzdelemnél jóval kimerítőbb, ráadásul teljesen hiábavaló. Ha van egy kis időm átgondolni a dolgot ugyanaz a gyomorszorító izgatottság fog el mint a rajtok előtt, emellett számtalan kérdés gyötör már most, mikor még el sem indultam az ismeretlenbe.
Vasárnap délutánra a kérdésekből válaszok, a versenyből hír, a mezőnyből statisztika, az egészből pedig néhány nap múlva bejegyzés lesz. Bejegyzés válaszokkal, újabb kérdésekkel, fáradtsággal, pakolással, utazással, előzésekkel, egy komoly lépéssel a hátam mögött és egy küzdelmes harcok árán megszerzett utolsó helyezéssel. Most tényleg a részvétel lesz a fontos.