legközelebb innen folytatjuk! Hangzott el délután fél hatkor Sipi szájából a felszabadító mondat és ettől kezdve csak egy hosszabb hátszeles résszel és a kikötéssel kellett megbirkóznom, de lássuk az előzményeket.
Nyárias napot, huszonhárom fokot és a múltkorinál barátibb -négyes ötös- szelet ígértek, és ezek az ígéretek teljesültek is. Ott vagyok a helyszínen időben, de sehol senki szóval türelmesen várok /aki vitorlázik, ne siessen : ) / mikor telefonon közli velem a Mester, hogy később jön, egyébként meg összerakta nekem a tavalyi hajómat /ha már annyit sírtam érte/ itt és itt találom, menjek ki egyedül.
Ööö.. izé, hát persze. Felszerelek, beöltözök, készülök az induláshoz, de ez a szél marha erős. Ráadásul nekem tök rossz irányból fúj, bár ez a szelet egyáltalán nem érdekli.
Sehol egy lélek. Néhány horgászt leszámítva a tó teljesen üres, magyarán mondva most marhára észnél kell lenni, mert ember nincs a környéken aki egy elbaltázott manőver után kimentene.
És ez az elindulás...
A Kéjjel nappal című filmben Cameron Diaz az álmairól mesél és valami olyasmit mond, hogy ez is teljesül majd egy napon, mire Tom Cruise azt mondja: -"Egy napon, azt jelenti: soha."
Ennek ellenére az jut eszembe, hogy egy napon majd nem okoz fejfájást a kikötőből való kiállás, de egyelőre úgy tűnik, hogy Tomnak van igaza. : )
Előre bocsájtom hogy borulásmentes napom volt, szóval akik erről szeretnének olvasni azoknak sajnos csalódást kell okoznom. Tehát fél kettőkor azért elindulok valahogy és haladok is, de ugyanúgy ahogy a múltkor egyáltalán nem érzem a hajót. A manőverek sikerülnek ugyan, de sehogy se találom a szelet, pedig még széljelzőt is kaptam a Mestertől. Töketlenkedek egy darabig de úgy látszik, hogy egy napon fogok megtanulni finnezni és egyre inkább elhatalmasodik rajtam az elkeseredés. Jobb lesz ha kikecmergek a partra, mert a mai és a múltkori napom is kész csődtömeg. Igen ám, de a sólyánál valaki nagyon készülődik és mostanra a tó túloldaláról is felismerem Edző Bá aranyló vitorláját, aki nyilvánvalóan azzal a szándékkal érkezik hogy segítsen, szóval nem merem vállalni gyávaságomat, inkább csak panaszkodok neki egy kicsit, hogy "ma valahogy nem vagyok formában, mi legyen, izé.."
Gondolhatjátok, hogy mennyire érdekelte...
Gyere már Csaba! Hogy a bánatba áll az a vitorla?! Miért arra mész süsd meg? Holnapra akarsz megfordulni kis barátom?! Engedd már ki azt a fránya kötelet!! Húzd már be azt a fránya kötelet! Ülj ki rendesen a kutyafáját ! És a többi, és a többi, és a többi...
/ Itt természetesen nem törekedtem a szó szerinti idézetre. : )
Körülbelül három másodperc alatt tértem magamhoz, felejtve el mindent ami az elmúlt fél órában történt, és jó tanítványhoz híven fejet hajtva a nagyság előtt, hűségesen követtem oktatómat.
S, hogy ezután mi történt? Semmi különös, mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással a kikötő előtt, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással át a nádszigetek között, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással a kikötő előtt, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással át a nádszigetek között, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással a kikötő előtt, azután mentünk egy marha nagy kört egy csomó fordulással ...
Szóval mostanra már értitek, hogy a címben szereplő mondat miért is jelentette nekem a megváltást azon az április nyolcadikán.
Elfáradtam? Igen. Alig vártam a kikötést? Igen. Jó volt ez a délután? Nem.
Nem jó volt, hanem pazar!
Egy kishajóban ülve, tizenegynéhány centire a víztől és karnyújtásnyira a nádastól suhan az ember tíz-tizenöt csomóval, miközben békacsaládok brekegése hallik és a melegedő víz felszínén apró halacskák ficánkolnak ezüstösen. Uralkodsz a szél felett, ahogy a melletted haladók is teszik, és olyan békesség és lelki nyugalom száll meg amit nem tudok szavakba ölteni.
És a kimerültség ellenére úgy érzem hogy talán ez az amit egész életemben kerestem.
2014-04-09
Tanulmányi kirándulás
A múltkori bejegyzésből kimaradt, hogy mentéskor -létszámhiány miatt- nekem kellett kivinnem a motorcsónakot a kikötőbe. Egyszerűbb volt mint a finnel, ennek ellenére sem sikerült rabul ejtenie a típusnak, szóval folytatódnak vitorlás kalandjaim.
Még egyetlen gondolat erejéig visszatérve a borulós délutánomra, az az igazság, hogy túl nagy falat volt nekem az a szél. Tavalyi emlékeimben még élénken éltek az olykor bizonytalanul induló, de mindig sikeres manőverek, valamint az izgalmat nem nélkülöző elindulások és kikötések képei, de a gyarapítandó tudás és a kihagyott négy és fél hónap túlsúlyba került azon a napon.
Kivételesen Edző Bá se üvöltötte le a hajam. : ) Kiballagott velem a mólóra, közösen megnéztünk néhány borulást, ugyanennyi sikertelen majd sikeres visszaállítást és innen a partról -persze némi magyarázattal kiegészítve- egyszerűbb volt megérteni hol hibáztam el a dolgot. Ekkor felajánlott egy újabb lehetőséget a tanulásra, miszerint az egyik rendezőhajóból megnézhetek egy versenyt.
Az én "fekete napomhoz" hasonló szélviszonyok fogadták a versenyzőket április első szombatján és minden tiszteletem azoké -az optimistes gyerekektől kezdve a finnes öregurakig- akik aznap hajóba ültek, mert a pöffök még a motorcsónakot is odébb-odébb lökték. Segítettem a felborultaknak, "testközelből" láttam a rajtot, a befutót, de talán ami a legfontosabb a fordulást a bójánál, szóval a télen megnézett finnes videók és ennek a napnak a tapasztalatával a hátam mögött képzett hajósnak érezve magam vágtam bele a következő vitorlázásba.
Mikor ismét az önbizalom győzedelmeskedett a tudás felett....
Még egyetlen gondolat erejéig visszatérve a borulós délutánomra, az az igazság, hogy túl nagy falat volt nekem az a szél. Tavalyi emlékeimben még élénken éltek az olykor bizonytalanul induló, de mindig sikeres manőverek, valamint az izgalmat nem nélkülöző elindulások és kikötések képei, de a gyarapítandó tudás és a kihagyott négy és fél hónap túlsúlyba került azon a napon.
Kivételesen Edző Bá se üvöltötte le a hajam. : ) Kiballagott velem a mólóra, közösen megnéztünk néhány borulást, ugyanennyi sikertelen majd sikeres visszaállítást és innen a partról -persze némi magyarázattal kiegészítve- egyszerűbb volt megérteni hol hibáztam el a dolgot. Ekkor felajánlott egy újabb lehetőséget a tanulásra, miszerint az egyik rendezőhajóból megnézhetek egy versenyt.
Az én "fekete napomhoz" hasonló szélviszonyok fogadták a versenyzőket április első szombatján és minden tiszteletem azoké -az optimistes gyerekektől kezdve a finnes öregurakig- akik aznap hajóba ültek, mert a pöffök még a motorcsónakot is odébb-odébb lökték. Segítettem a felborultaknak, "testközelből" láttam a rajtot, a befutót, de talán ami a legfontosabb a fordulást a bójánál, szóval a télen megnézett finnes videók és ennek a napnak a tapasztalatával a hátam mögött képzett hajósnak érezve magam vágtam bele a következő vitorlázásba.
Mikor ismét az önbizalom győzedelmeskedett a tudás felett....
2014-03-24
Mentés másként
Nos régen találkoztunk és erről nem Ti, Kedves Olvasóim tehettek, hanem én, de mentségemre szolgáljon, hogy egyrészt alig volt mondanivalóm, másrészt ami volt attól mindenképp szerettelek volna megkímélni benneteket, hiszen a vitorlázás valószínűleg nektek is pont annyira hiányzott mint nekem, és ezen az állapoton mit sem segít egy másik ember siránkozása.
Akkor lássuk csak, hogy hogyan is mártóztam meg háromszor, harminc percen belül március huszonkettedikén a tíz fokos Velencei tóban...
Elöljáróban csak annyit, hogy a Boat-Show-n abban a szerencsében volt részem, hogy (a többi látogatóval együtt) láthattam és /ahh/ meg is érinthettem Berecz Zsombor finnjét. A mögöttem álló hat hónapos rutinnak köszönhetően azonnal szembetűnt néhány spéci átalakítás a hajón, de gyanítom nekem erre nem lesz szükségem. : )
És hogy ez a bejegyzés se maradjon finn-dingi nélkül, íme egy kép a Stradivariusról:
Tehát március utolsó előtti hétvégéje, huszonhárom fok, jó szél, /nekem túlságosan is/ vakító napsütés, ráadásul edzőtábor Agárdon. Huhh, minden adott egy élményteli vitorlázáshoz ennek ellenére tele vagyok rossz előérzetekkel. Napok óta viharos széllökésekkel fenyegetnek, főleg délutánra. Így mire kipakoljuk és összerakjuk a hajókat, hát addigra a szélvédett helyeken is tarajosak lesznek a hullámok. Őszintén szólva alig mertem kimenni. Ráadásul mindenki szöszmötöl a saját hajójával, indulhatok elsőként olyan szélben amiben a "nehezebb" jollékat mint például kalóz, ki sem engedik és a kint lévő négyhetvenes is egyelőre csak nagyvitorlával seder.
Negyvenkilenc kilométert tesz meg a szél egy óra alatt, déli irányból csak azért hogy megnehezítse amúgy is sanyarú életem.
1. Próbálom elszabadítani a kikötött hajót ami annyira megdől, hogy abból a helyzetből csak egyetlen kiút van és az az út a gravitációval van kikövezve. Tehát a neoprén ruhától kezdve, a csúnyácska cipőn át, egészen a mentőmellényig minden friss szerzeményemet sikerült felavatnom /a fejemen lévő sapit nem is említem : ) / anélkül, hogy akár egy métert is megtettem volna a hajóval. A vizet hidegnek érzem, talán azért mert az is és mialatt kikecmergek a mólóra, vigasztalásként megemlítik a sporttársak, hogy egy héttel ezelőtt Farky is ugyanezt csinálta. /Csak nem..? De igen az akire gondoltok, ugyanis sok nagy név fordul meg itt.../
Indulás előtt a biztonság kedvéért jól fejbe veretem magam a bummal és irány a nyílt víz.
2. Ahogy mondani szokták, ez nem az én napom. A kék hajót kaptam amivel semmi bajom nincs /azon kívül, hogy tavaly nyáron ezzel borutam/ de a kormányhosszabbítója egy eloxált alumínium cső, amit képtelenség rendesen megfogni. Még a vizes kesztyűhöz se tapad bármennyire is szorítom. Most már mindegy, a lényeg hogy sikerült károkozás nélkül elhagynom a kikötőt, negyedszélben fordulgatok ügyetlenül, egészen addig amíg kezd elfogyni a tó, szóval bármennyire is halogatom, nem kerülhetem el a hátszelet. Nna, ez annyira hiányzott nekem, mint vaknak a seggberúgás. Gyorsultam, billegtem, borultam. No akkor a tanultak szerint próbálom visszaállítani a hajót, de először is el kéne jutni odáig. A szél egyre távolabbra fújja, én meg úszva próbálom utolérni, ami idővel sikerül is, de mint utóbb kiderült ezt nem az úszástudásomnak köszönhettem, hanem annak, hogy az árbóc "leszúrt". Fogom a svertet, cibálom lefelé persze eredménytelenül. A szél is ellenem van. Rendesen nekifekszik a felborult hajó fenekének és így kitartóan tolja az árbóc csúcsát az iszapba. Cibálom a hajó orrát is hátha valami eredményre jutok, de hasztalan. Már fázok mire megérkezik a motoros segítség, aki ellát jótanácsokkal, de igazából még most is úgy gondolom, hogy az életemért küzdöttem abban a hideg vízben.
Isten segedelmével sikerült visszaállítani a hajót, de ez korántsem jelentette a borzalmak végét.
3. Visszamászás után a következő kép fogad: rengeteg fenékvíz, a vizespalackom és a céges szivacs már ki tudja merre lehet, de én hősként elindulok és ahogy nyilván kikövetkeztettétek, harmadszor is megfürödtem a tóban.
Na innentől már komolyan aggódtam. Ismét a kilátástalan hajófordítgatás, cibálás, miközben harcoltam a hullámokkal és a kihűlés miatt egyre kevésbé tudtam levegőt venni. /a nyári neoprén ruha nem a tíz fokos vízre készült/ Ismét visszamászok a motorcsónakba onnan próbálom "talpraállítani" a hajót eredménytelenül, tehát divatosan mondva opcióként marad a vitorla leszedése és a vontatás. De egy ilyen napon miért pont ez sikerülne? A motoros orrában fekve keservesen kicsomózom a vitorla felhúzókötelét, ellenben a leengedés sehogy se megy. Megmentőm, Beliczay Marci /nem részletezem, hogy kiről van szó de a Youtube-on megtalálható/ most vesztette el minden belém fektetett reményét.
Átadta a motorcsónakot, utcai ruhában!! átlépett a finn uszonyára, visszaállította a hajót anélkül hogy vizes lett volna és /mint ekkor kiderült mégiscsak sikerült kiakasztanom a vitorlafelhúzókötelet/ roggyant vitorlával kivitte a hajót.
Ööö.. izé.. lehet, hogy van még mit tanulni...
Persze voltak még jópáran akik felborultak a hatos szélben, na de így könnyű, mikor már megmutattam a technikáját.
Akkor lássuk csak, hogy hogyan is mártóztam meg háromszor, harminc percen belül március huszonkettedikén a tíz fokos Velencei tóban...
Elöljáróban csak annyit, hogy a Boat-Show-n abban a szerencsében volt részem, hogy (a többi látogatóval együtt) láthattam és /ahh/ meg is érinthettem Berecz Zsombor finnjét. A mögöttem álló hat hónapos rutinnak köszönhetően azonnal szembetűnt néhány spéci átalakítás a hajón, de gyanítom nekem erre nem lesz szükségem. : )
És hogy ez a bejegyzés se maradjon finn-dingi nélkül, íme egy kép a Stradivariusról:
Tehát március utolsó előtti hétvégéje, huszonhárom fok, jó szél, /nekem túlságosan is/ vakító napsütés, ráadásul edzőtábor Agárdon. Huhh, minden adott egy élményteli vitorlázáshoz ennek ellenére tele vagyok rossz előérzetekkel. Napok óta viharos széllökésekkel fenyegetnek, főleg délutánra. Így mire kipakoljuk és összerakjuk a hajókat, hát addigra a szélvédett helyeken is tarajosak lesznek a hullámok. Őszintén szólva alig mertem kimenni. Ráadásul mindenki szöszmötöl a saját hajójával, indulhatok elsőként olyan szélben amiben a "nehezebb" jollékat mint például kalóz, ki sem engedik és a kint lévő négyhetvenes is egyelőre csak nagyvitorlával seder.
Negyvenkilenc kilométert tesz meg a szél egy óra alatt, déli irányból csak azért hogy megnehezítse amúgy is sanyarú életem.
1. Próbálom elszabadítani a kikötött hajót ami annyira megdől, hogy abból a helyzetből csak egyetlen kiút van és az az út a gravitációval van kikövezve. Tehát a neoprén ruhától kezdve, a csúnyácska cipőn át, egészen a mentőmellényig minden friss szerzeményemet sikerült felavatnom /a fejemen lévő sapit nem is említem : ) / anélkül, hogy akár egy métert is megtettem volna a hajóval. A vizet hidegnek érzem, talán azért mert az is és mialatt kikecmergek a mólóra, vigasztalásként megemlítik a sporttársak, hogy egy héttel ezelőtt Farky is ugyanezt csinálta. /Csak nem..? De igen az akire gondoltok, ugyanis sok nagy név fordul meg itt.../
Indulás előtt a biztonság kedvéért jól fejbe veretem magam a bummal és irány a nyílt víz.
2. Ahogy mondani szokták, ez nem az én napom. A kék hajót kaptam amivel semmi bajom nincs /azon kívül, hogy tavaly nyáron ezzel borutam/ de a kormányhosszabbítója egy eloxált alumínium cső, amit képtelenség rendesen megfogni. Még a vizes kesztyűhöz se tapad bármennyire is szorítom. Most már mindegy, a lényeg hogy sikerült károkozás nélkül elhagynom a kikötőt, negyedszélben fordulgatok ügyetlenül, egészen addig amíg kezd elfogyni a tó, szóval bármennyire is halogatom, nem kerülhetem el a hátszelet. Nna, ez annyira hiányzott nekem, mint vaknak a seggberúgás. Gyorsultam, billegtem, borultam. No akkor a tanultak szerint próbálom visszaállítani a hajót, de először is el kéne jutni odáig. A szél egyre távolabbra fújja, én meg úszva próbálom utolérni, ami idővel sikerül is, de mint utóbb kiderült ezt nem az úszástudásomnak köszönhettem, hanem annak, hogy az árbóc "leszúrt". Fogom a svertet, cibálom lefelé persze eredménytelenül. A szél is ellenem van. Rendesen nekifekszik a felborult hajó fenekének és így kitartóan tolja az árbóc csúcsát az iszapba. Cibálom a hajó orrát is hátha valami eredményre jutok, de hasztalan. Már fázok mire megérkezik a motoros segítség, aki ellát jótanácsokkal, de igazából még most is úgy gondolom, hogy az életemért küzdöttem abban a hideg vízben.
Isten segedelmével sikerült visszaállítani a hajót, de ez korántsem jelentette a borzalmak végét.
3. Visszamászás után a következő kép fogad: rengeteg fenékvíz, a vizespalackom és a céges szivacs már ki tudja merre lehet, de én hősként elindulok és ahogy nyilván kikövetkeztettétek, harmadszor is megfürödtem a tóban.
Na innentől már komolyan aggódtam. Ismét a kilátástalan hajófordítgatás, cibálás, miközben harcoltam a hullámokkal és a kihűlés miatt egyre kevésbé tudtam levegőt venni. /a nyári neoprén ruha nem a tíz fokos vízre készült/ Ismét visszamászok a motorcsónakba onnan próbálom "talpraállítani" a hajót eredménytelenül, tehát divatosan mondva opcióként marad a vitorla leszedése és a vontatás. De egy ilyen napon miért pont ez sikerülne? A motoros orrában fekve keservesen kicsomózom a vitorla felhúzókötelét, ellenben a leengedés sehogy se megy. Megmentőm, Beliczay Marci /nem részletezem, hogy kiről van szó de a Youtube-on megtalálható/ most vesztette el minden belém fektetett reményét.
Átadta a motorcsónakot, utcai ruhában!! átlépett a finn uszonyára, visszaállította a hajót anélkül hogy vizes lett volna és /mint ekkor kiderült mégiscsak sikerült kiakasztanom a vitorlafelhúzókötelet/ roggyant vitorlával kivitte a hajót.
Ööö.. izé.. lehet, hogy van még mit tanulni...
Persze voltak még jópáran akik felborultak a hatos szélben, na de így könnyű, mikor már megmutattam a technikáját.
2013-12-30
Tél van?
A fájdalmasan csontig hatoló hideg, a több tízcentis hó, a buszmegállókban ránk támadó csikorgó szél, és a jéggel borított csúszós utak helyett tavaszias napsütésben köszönt be a karácsony. És igaz hogy a szezonra még egy-két hetet várni kell : ) de az élet ettől még nem áll meg. Szem előtt tartva jövő évi terveimet a Jézuska -némi útmutatással- egy neoprén ruhával és egy csúnyácska, ámbár kitűnő tapadású cipővel lepett meg, így biztosnak látszik a kora tavaszi vízreszállás.
Ezzel párhuzamosan elkezdtem mentőmellényt keresni. Na most a normál méretű szóba sem jöhetett, hiszen a nyáron kétszer is elindultam mellényben, de mihelyst egy kis lélegzetvételhez jutottam, rögtön le is rángattam magamról, mert ahogy a képeken láttátok /és talán megnéztetek egy-két youtubos videót is/ ilyen kis helyen egyszerűen meg se lehet mozdulni egy hagyományos mentőmellényben. És mint nyomozásom során kiderült, nekem nem is arra van szükségem, hanem úgynevezett úszás segítő mellényre. Amúgy láttam én,hogy a többiek is olyan Shrek fazonú mellényben pompáznak, de akkor még nem merültem el /hehe, értitek: nem merültem el... : ) / ennyire a dologban.
Hát persze hogy marha drága, használt meg égen-földön nincs szóval lássuk csak mit rejt a sublótfiók... Átnéztem a Laci barátomtól kapott kincseket, és bizony az egyik kisméretű /junior/ mellény pont megfelel a célnak, illetve lesz egy kis utómunka rajta, de annyit mindenképp megér a dolog.
Nos ennyit az eddig elért illetve a kitűzött távlati célokról, de igazság szerint elég ramatyul érzem magam, és ezt előttetek nem is kívánom titkolni.
Nagyon hiányzik a vitorlázás, és bizony ez a télnek nevezett évszak a maga tízen-fokaival, szikrázó napsütésével kétszeresen fájdalmassá teszi a kényszerű otthonülést.
S mivel az élet csak úgy hemzseg az általunk befolyásolhatatlan dolgoktól, ezért -ahogy egy munkahelyen is- a legtöbb esetben célravezetőbb elfogadni a megváltozhatatlant és arra berendezkedni, uram bocsá együttműködni, mint minden erőnket felemésztve kilátástalan kimenetelű harcokba bocsátkozni. Szóval fogadjuk el hogy van még bő két hónapja Tél kapitánynak, de azután ha tetszik neki, ha nem, szép csendesen itt hagy és átad minket a március végi koranyárnak.
Iboly természetesen nincs elfelejtve és folyamatosan szövöm a terveket egy biztonságos és megfizethető vitorlázáshoz ami talán jövőre sikerül is, de nem szeretnék könnyelmű ígéretekbe bocsátkozni.
Mindenesetre így a tél fogságában megtekintésre ajánlom egyik kedvenc finnes videómat, ami azon túl hogy megmutatja a típus kemény oldalát, /szerintem/ rendkívül élvezetes és szórakoztató:
http://www.youtube.com/watch?v=SOIQkNNdO8w
És micsoda skandináv rap!! : )
Ezzel párhuzamosan elkezdtem mentőmellényt keresni. Na most a normál méretű szóba sem jöhetett, hiszen a nyáron kétszer is elindultam mellényben, de mihelyst egy kis lélegzetvételhez jutottam, rögtön le is rángattam magamról, mert ahogy a képeken láttátok /és talán megnéztetek egy-két youtubos videót is/ ilyen kis helyen egyszerűen meg se lehet mozdulni egy hagyományos mentőmellényben. És mint nyomozásom során kiderült, nekem nem is arra van szükségem, hanem úgynevezett úszás segítő mellényre. Amúgy láttam én,hogy a többiek is olyan Shrek fazonú mellényben pompáznak, de akkor még nem merültem el /hehe, értitek: nem merültem el... : ) / ennyire a dologban.
Hát persze hogy marha drága, használt meg égen-földön nincs szóval lássuk csak mit rejt a sublótfiók... Átnéztem a Laci barátomtól kapott kincseket, és bizony az egyik kisméretű /junior/ mellény pont megfelel a célnak, illetve lesz egy kis utómunka rajta, de annyit mindenképp megér a dolog.
Nos ennyit az eddig elért illetve a kitűzött távlati célokról, de igazság szerint elég ramatyul érzem magam, és ezt előttetek nem is kívánom titkolni.
Nagyon hiányzik a vitorlázás, és bizony ez a télnek nevezett évszak a maga tízen-fokaival, szikrázó napsütésével kétszeresen fájdalmassá teszi a kényszerű otthonülést.
S mivel az élet csak úgy hemzseg az általunk befolyásolhatatlan dolgoktól, ezért -ahogy egy munkahelyen is- a legtöbb esetben célravezetőbb elfogadni a megváltozhatatlant és arra berendezkedni, uram bocsá együttműködni, mint minden erőnket felemésztve kilátástalan kimenetelű harcokba bocsátkozni. Szóval fogadjuk el hogy van még bő két hónapja Tél kapitánynak, de azután ha tetszik neki, ha nem, szép csendesen itt hagy és átad minket a március végi koranyárnak.
Iboly természetesen nincs elfelejtve és folyamatosan szövöm a terveket egy biztonságos és megfizethető vitorlázáshoz ami talán jövőre sikerül is, de nem szeretnék könnyelmű ígéretekbe bocsátkozni.
Mindenesetre így a tél fogságában megtekintésre ajánlom egyik kedvenc finnes videómat, ami azon túl hogy megmutatja a típus kemény oldalát, /szerintem/ rendkívül élvezetes és szórakoztató:
http://www.youtube.com/watch?v=SOIQkNNdO8w
És micsoda skandináv rap!! : )
2013-11-10
Last minute
Bármennyire is hittünk az októberi, talán tavaszig is kitartó nyárban, a hideg őszi eső fájdalmas kopogása az ablaküvegen mindnyájunkat felráz a kényelmes puha álomvilágból. A megszámlálhatatlan sárga, barna és rozsdaszínű levél, melyek mostanáig kitartóan kapaszkodtak a faágakba, erejük fogytán hullnak alá megadóan, egyrészt ezáltal adva helyet az utódoknak, másrészt saját "testük" lebomló anyagával táplálva az anyatermészetet. Ahogy, gondolom Ti is megfigyeltétek, az őszi estéket /ami már fél ötkor elkezdődik/ mindig egyfajta elmúlással elvegyülő szomorúság lengi körül, ami /legyünk őszinték/ mostantól egészen a tél végéig akaratunk ellenére velünk marad.
De mivel én is vagyok olyan elszánt mint a fák legfelső ágain kapaszkodó, még mindig bizakodó falevelek, így a józan ész diktálása ellenére félreteszem a borongós hangulatot és igyekszem megkapaszkodni az idei utolsó szalmaszálban, már ami a vitorlázást illeti. Szeretnék kifogni egy csendes, nyugodt napot, ami a jelenlegi körülmények között abban mutatkozna meg, hogy lehetőleg Bf5 alatti szélben, legalább tizenhét fokban, valamennyire napos időben /de legalább ne esőben/ búcsúzzak el erre az évre a finnezéstől.
Több kívánságom nem is volt... : )
És ezek a kívánságok teljesülni látszottak november kilencedikén, mikor is szem előtt tartva tájékoztatásokat, valamint a vitorlázás népszerűsítését, lefotóztam jelenlegi hajómat és egy igazán rövid filmet is készítettem magáról a "finnes" indulásról. No de a tényfeltáró tévéműsorok sablonos fordulatával élve: "ne menjünk ennyire előre"!
Tehát a jelenlegi "hajóm":
Szóval az említett időpont szombat, és a benyomásaim szerint /mivel eddig csak hétköznapokon voltam/ a szombat egyfajta zarándoknap lehet Agárdon, mert meglepően sokan voltunk. A fentebb említett okokból kifolyólag szerettem volna egy felhúzott vitorlával készült képet, sőt egy kis videót készíteni a hajómról, de higgyétek el: egyszerűen nem volt rá időm...
Miért? Minden sporttárs kint van a vízen, várják a közös indulást mialatt én és még néhányan töketlenkedünk a parton, ráadásul Edző Bá visszarongyol a kikötőbe és a maga stílusában arra buzdít minket, hogy ne molyoljunk tovább a hajóval, hanem szálljunk vízre nyugodtan, és teszi mindezt kevésbé irodalmi stílusban. : )
Ami történt:
1. Három végtelenül hosszúnak tűnő kört tettünk meg a tavon.
2. Utolsó előttiként indultam, ebből a pozícióból sikerült az utolsó helyre tornázni magam és ezt stabilan tartottam a "futam" végéig. : )
3. Barátaim, ez marha jó volt!!!
És még most sem tudok betelni az élménnyel! Egyrészt a múltkori edzéshez képest - ha csak árnyalatnyit is de - mindenképp fejlődést vettem észre magamon, másrészt a közös vitorlázás gyönyörűsége /elnézést hogy ilyen kétértelmű jelzőt használok, ellenben semmilyen más megfogalmazást nem találtam ami hűen visszaadná a dolgot/ lenyűgözött. Megpróbálom leírni a magam módján, de ez garantáltan nem tükrözi az átélteket.
Szóval / amikor még a mezőnyben voltam : ) / a látvány fentről lefelé: haragos, viharral fenyegető feketébe hajló kék ég, azután a Velencei hegység, a következő kép a susogó-hajladozó nádas előterében repesztő vitorlások akik a makacsul hullámzó, mélyzöld vízen vágtatnak. És persze én is ott vagyok közöttük...
A harmadik kör végén az egyik sporttárs mellém szegődött /érdekes módon akiről a videót készítettem/ és egy csomó hasznos tanáccsal látott el aminek egy csekély részét megjegyeztem, a többi pedig remélhetőleg elraktározva fekszik a szürkeállományban és a következő alkalommal tör ki belőlem, mint szénsavas ásványvíz a felrázott palackból.
El se hinnétek milyen nehéz operatőrt találni, így sajnálatos módon nem engem láthattok a kisfilmen, de talán nem is baj, ez legalább egy profi elindulás és sokan tanulhatunk belőle.
Hát jó szelünk volt, kár is lenne tagadni... : )
De mivel én is vagyok olyan elszánt mint a fák legfelső ágain kapaszkodó, még mindig bizakodó falevelek, így a józan ész diktálása ellenére félreteszem a borongós hangulatot és igyekszem megkapaszkodni az idei utolsó szalmaszálban, már ami a vitorlázást illeti. Szeretnék kifogni egy csendes, nyugodt napot, ami a jelenlegi körülmények között abban mutatkozna meg, hogy lehetőleg Bf5 alatti szélben, legalább tizenhét fokban, valamennyire napos időben /de legalább ne esőben/ búcsúzzak el erre az évre a finnezéstől.
Több kívánságom nem is volt... : )
És ezek a kívánságok teljesülni látszottak november kilencedikén, mikor is szem előtt tartva tájékoztatásokat, valamint a vitorlázás népszerűsítését, lefotóztam jelenlegi hajómat és egy igazán rövid filmet is készítettem magáról a "finnes" indulásról. No de a tényfeltáró tévéműsorok sablonos fordulatával élve: "ne menjünk ennyire előre"!
Tehát a jelenlegi "hajóm":
Szóval az említett időpont szombat, és a benyomásaim szerint /mivel eddig csak hétköznapokon voltam/ a szombat egyfajta zarándoknap lehet Agárdon, mert meglepően sokan voltunk. A fentebb említett okokból kifolyólag szerettem volna egy felhúzott vitorlával készült képet, sőt egy kis videót készíteni a hajómról, de higgyétek el: egyszerűen nem volt rá időm...
Miért? Minden sporttárs kint van a vízen, várják a közös indulást mialatt én és még néhányan töketlenkedünk a parton, ráadásul Edző Bá visszarongyol a kikötőbe és a maga stílusában arra buzdít minket, hogy ne molyoljunk tovább a hajóval, hanem szálljunk vízre nyugodtan, és teszi mindezt kevésbé irodalmi stílusban. : )
Ami történt:
1. Három végtelenül hosszúnak tűnő kört tettünk meg a tavon.
2. Utolsó előttiként indultam, ebből a pozícióból sikerült az utolsó helyre tornázni magam és ezt stabilan tartottam a "futam" végéig. : )
3. Barátaim, ez marha jó volt!!!
És még most sem tudok betelni az élménnyel! Egyrészt a múltkori edzéshez képest - ha csak árnyalatnyit is de - mindenképp fejlődést vettem észre magamon, másrészt a közös vitorlázás gyönyörűsége /elnézést hogy ilyen kétértelmű jelzőt használok, ellenben semmilyen más megfogalmazást nem találtam ami hűen visszaadná a dolgot/ lenyűgözött. Megpróbálom leírni a magam módján, de ez garantáltan nem tükrözi az átélteket.
Szóval / amikor még a mezőnyben voltam : ) / a látvány fentről lefelé: haragos, viharral fenyegető feketébe hajló kék ég, azután a Velencei hegység, a következő kép a susogó-hajladozó nádas előterében repesztő vitorlások akik a makacsul hullámzó, mélyzöld vízen vágtatnak. És persze én is ott vagyok közöttük...
A harmadik kör végén az egyik sporttárs mellém szegődött /érdekes módon akiről a videót készítettem/ és egy csomó hasznos tanáccsal látott el aminek egy csekély részét megjegyeztem, a többi pedig remélhetőleg elraktározva fekszik a szürkeállományban és a következő alkalommal tör ki belőlem, mint szénsavas ásványvíz a felrázott palackból.
El se hinnétek milyen nehéz operatőrt találni, így sajnálatos módon nem engem láthattok a kisfilmen, de talán nem is baj, ez legalább egy profi elindulás és sokan tanulhatunk belőle.
2013-10-25
Másnap
Mielőtt kitérnék a "másnaposságomra" mindenképp a tudomásotokra szeretném hozni, hogy már gyerekkoromban se tudtam megülni a fenekemen. Állandóan nyüzsögtem, mozogtam, mindig találtam valami rendkívül fontos elfoglaltságot ami miatt sajgó szívvel : ) de félre tettem az iskolai tanulnivalót. A szüleim egy darabig jól viselték a dolgot, de mikor türelmük véglegesen elfogyott áldozatkészen írattak be a legkülönbözőbb sportfoglalkozásokra, amire csak lehetőségük nyílt. Megkíméllek benneteket attól hogy részletes beszámolót kelljen olvasnotok egy kisgyerek sportsikereiről, egy eredetileg hajóépítésnek indult oldalon, mindenesetre akkoriban szerettem meg a sportot eredménytől és helyezéstől függetlenül, csupán maga a mozgásból fakadó lelki feltöltődés és valószínűleg az adrenalin megemelkedése miatt is. Így azóta is (szinte) rendszeresen edzek, hogy mit azt jobbára a hangulatom diktálja.
Mióta a vitorlázás elcsavarta a fejemet és a mancsaftkodásra lehetőségem nyílott /ami ugye elmaradt/ szóval tavasz óta állóképesség fejlesztő edzéseket végzek ami javartészt a következőkből áll: futás, felülés, egy kis súlyzózás, ugrókötelezés, boxzsákolás és zárásként ismét a jó öreg ugrókötelezés, szóval legyen elég annyi hogy nem egy népünnepély a dolog. És ezt nem holmi kérkedésnek szántam, csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmeteket, hogy fizikailag nem felkészületlenül léptem a finnezés sokak által kitaposott ösvényére.
Mióta a vitorlázás elcsavarta a fejemet és a mancsaftkodásra lehetőségem nyílott /ami ugye elmaradt/ szóval tavasz óta állóképesség fejlesztő edzéseket végzek ami javartészt a következőkből áll: futás, felülés, egy kis súlyzózás, ugrókötelezés, boxzsákolás és zárásként ismét a jó öreg ugrókötelezés, szóval legyen elég annyi hogy nem egy népünnepély a dolog. És ezt nem holmi kérkedésnek szántam, csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmeteket, hogy fizikailag nem felkészületlenül léptem a finnezés sokak által kitaposott ösvényére.
Ennek ellenére a másodfokú viharjelzésben eltöltött órák, és tegyük hozzá; a felettébb aktívan eltöltött órák úgy megviseltek hogy a rákövetkező napot teljes mértékben a felépülésnek kellet szentelnem. Nem is az ilyenkor várható izomlázra kívánok kitérni, hanem azokra az izmokra amelyek hosszú éveken keresztül, használat hiányában észrevétlenül meghúzódtak a felszín alatt és most jogos felháborodásukban csontig ható fájdalommal büntetik a gazdatestet. Az ágyból való felkeléstől a leülésen keresztül, a hűtőajtó kinyitásáig szó szerint minden mozdulatomat kellemes emlékeket idéző de mélyre terjedő fájdalom kísérte, beleértve a teáscsésze felemelését is.
No de legyetek őszinték: számíthat-e ez valamennyit is, mikor úgy érzem, hogy kezdem megtalálni a helyem a vitorláshajók első látásra egyformának tűnő, ellenben rendkívül sokszínű forgatagában?
Bizony nem.
Úgyhogy veletek együtt élvezem az októberi tavaszt, amit mintha nekünk pasiknak találtak volna ki. Az időjárás /talán a mi kedvünkért/ nem engedi az évszaknak megfelelően öltözni a nőket, így hamar visszatértek a nyarat idéző /felháborítóan rövid : ) / nadrágok és a könnyű felsők melyek takarása illetve nem takarása hosszú meditációra késztet minket akár egy gyalogátkelőhelynél történő várakozáskor is...: )
És ami legalább ilyen fontos: még mindig lehet vitorlázni!
No de legyetek őszinték: számíthat-e ez valamennyit is, mikor úgy érzem, hogy kezdem megtalálni a helyem a vitorláshajók első látásra egyformának tűnő, ellenben rendkívül sokszínű forgatagában?
Bizony nem.
Úgyhogy veletek együtt élvezem az októberi tavaszt, amit mintha nekünk pasiknak találtak volna ki. Az időjárás /talán a mi kedvünkért/ nem engedi az évszaknak megfelelően öltözni a nőket, így hamar visszatértek a nyarat idéző /felháborítóan rövid : ) / nadrágok és a könnyű felsők melyek takarása illetve nem takarása hosszú meditációra késztet minket akár egy gyalogátkelőhelynél történő várakozáskor is...: )
És ami legalább ilyen fontos: még mindig lehet vitorlázni!
2013-10-20
Egy hős
Hát kedves Olvasóim, időközben az történt velem, hogy teljesen uralmába kerített a Finn és egy olyan bűvös kapoccsal láncolt magához, amiből nem csak lehetetlen szabadulnom, de nektek őszintén bevallhatom: nem is szeretnék.
Itt most három vitorlázásom történetét fogom leírni. És nem azért hármat egyszerre, mert eddig nem törődtem volna veletek, csak egyszerűen úgy éreztem hogy az eddigi két alkalom nem szolgált annyi tanulsággal amennyit érdemes papírra vetni.
Tehát először is magasabb osztályba léptem, és ez nem abból derült ki hogy az eddigiekkel ellentétben egy számomra teljesen új /1979-es évjáratú : ) / fehér hajót kaptam, hanem abból hogy ezt a hajót alumínium helyett műanyag árbóc ékesíti. Persze nem karbon mint a menő verdákon, de azért az alunál mégis korszerűbb és tegyétek a szívetekre a kezeteket: Melyikőtök bérelne ki teljes lelki nyugalomban egy olyan hajót aminek az árbóca négyszáz!!! pénznél kezdődik? Még belegondolni sem merek, nem hogy felborulni egy ilyen karbonossal... : ))
Úgyhogy teljes lelki nyugalomban teperek ahogy kell, már a kikötőből is egész jól ki tudok állni -"most már önjáró vagy" - mondta utólag Edző Bá, s bejárom a tó legszelesebb részeit és szem előtt tartom az induláskor hallottakat, azaz lesz itt a kikötő előtt két bója, lehet csatlakozni a délutániakhoz. Mint utóbb megtapasztaltam ezt a profi finnesekre értette, de mi az nekem, velük együtt szelem a habokat, fordulok-perdülök ahogy ők, csak egy cseppet lemaradva, és szájtátva nézve magabiztosságukat. És akkor tört rám a felismerés: a finnt ugyan egyedül vezeted, és ha valamit elrontasz nem foghatod senkire, ahogy a sikeres manőverednél sem vitás hogy ez kinek az érdeme volt, de ami talán még ennél is fontosabb: A finnesek közt sosem vagy egyedül...
Nem is tudom, mintha ez valami jóindulatú, ugyanakkor fertőző betegség lenne amiben sokan több évtizede szenvednek és ha felbukkan egy új beteg akkor sorstársukként kezelik, és ellátják a leghasznosabb tanácsokkal, hogy hogyan vészelje át az elkövetkező időszakot. : )
Szóval különleges élmény volt szinte centiméterekre hajózni másoktól, olyanoktól akik annak ellenére hogy nem ismernek mégis odafigyelnek rád és a kérdésedre: hogy "Te hogy a viharba mész ilyen gyorsan?" nem fordulnak el nagyképűen hanem segítőkészen válaszolnak: ezen a kötélen húzz, azon meg engedj, és ülj egy kicsit előrébb/hátrébb.
Mindez kellemes, egyenletes hármas szélben történt, indokolatlan önbizalmat adva a közeljövőre.
Erre a közeljövőre sajnos majdnem egy hónapot kellett várnom vagy a munkahelyem, vagy Sipi kötelezettségei miatt, és őszintén aggódtam, hogy a megszerzett tudásom is a feledés homályába vész a vitorlabontásra. Nos a tudás /az a hatalmas : ) / csak egy cseppnyit kopott de a jó négyes szél, erős pöffökkel bizony próbára tett minden téren. Természetesen öt perc után bőrig áztam, viszont ez közel se volt olyan élvezetes mint amikor a huszonkét fokos víz terített be a nyárias napsütésben. Ehhez társult még egy kis egészséges félelemérzet merthogy semmi kedvem nem volt borulni a hideg vízben, bár a hajóval való borulás úgy hiszem egyikünknél sem kedv kérdése. : )
Három kíméletlen órát töltöttem kint és mivel előttetek nincsenek titkaim, ezért magasztos öndicséret helyett inkább a hiányosságokra összpontosítok, azaz negyedszélben még mindig húznom kéne a vitorlán, hátszélben meg.... szóval azt meg köllene tanulni mert a finnen ez bizony elég firnyákos mutatvány bármennyire is egyszerűnek tűnik a youtube-on. : ) Mindenesetre megkaptam az első komoly dicséretet tréneremtől, mert aggályaim elsorolása után ennyit mondott: "Ez a partról egyáltalán nem látszott".
Erős szélben uraltam a hajót, ismét sikerült vitorlával kikötnöm dacára a zord körülményeknek, megdicsért a Mester szóval a part biztonságában, kissé fáradtan néztem az egyre lanyhuló szelet miközben lemostam és elpakoltam a "sporteszközt" egy kemény, de szép nap lezárásaként, mikor is Sipi felajánlott egy közös vitorlázást a következő hétre. Hát ezt a lehetőséget bolond lennék kihagyni, így lelkesen igent mondtam anélkül, hogy sejteném milyen borzalmak várnak rám azon a csütörtökön...
Szívből örültem az előrejelzés szerinti kellemes szélnek. Csak a szél valahogy nem olvasta az időjárás jelentést és alapállásból hozta a múltkori értékeit, szorgalmi feladatként pedig igyekezett túlteljesíteni azokat és ezt hallottam is ahogy a kikötött hajók kötélzete szépen be-befütyül. No mindegy, menjek ki, melegítsek be azután Ő is jön. Így is lett, az én feladatom pedig mindössze annyi volt hogy kövessem. "Hhe ez is valami, ez a nagy edzés"?
Nos közel két órát töltöttem kint ezzel a megszállottal és nem is titkolom: az indulás után tíz perccel alig vártam a befejezést.
Tehát megyek utána, de hova!? A nádasba ahol egy kb. húsz méter széles csatornán kell átjutni kreuzba egy öt méteres hajóval és az eddigi gyakorlattal ellentétben a fordulás idejét és helyét nem én határozom meg, hanem az előttem falként tornyosuló növényzet! De semmi gond, egész jól haladok hiszen nem is maradtam le nagyon, bár inkább az a gyanúm hogy megvárt az oktatóm : ) és vezet mindenféle kilátástalannak látszó utakon, ahol a nádas takarása és annak megszűnése újabb és újabb feladatok elé állít, már ugye a szél szempontjából is. Persze az elmaradhatatlan hátszeles szakaszok nélkül ahol egy zabszem se férne fel, s mikor véget érni látszik a véghetetlennek tűnő borzalom, felhangzik a vezényszó: "Megyünk még egy kört!"
Ekkor döntöttem úgy, hogy a vízbe vetem magam. No de mentőmellényben öngyilkosnak lenni? : )
Inkább engedelmeskedem, biztos csak a kikötő előtt fordulunk egyet gondoltam naivan, erre mit látok?
Sipi ezerrel porol a nádasban lévő szűk ösvény felé.
No mindegy, fölöslegesnek tartom újra leírni a másodszor is átélt kínokat, de annyit megosztok veletek hogy kimerültségem miatt innentől kezdve elmaradhatatlannak éreztem testközeli találkozásom a Velencei-tóval. Nem árulok zsákbamacskát: a fürdést megúsztam és ki is kötöttem, amire a jelen körülmények között szerfelett büszke voltam, nem is beszélve Edző Bá biztató szavairól. -"Elmondhatod a faluban hogy egy hős vagy, túlélted a mai napot."
És akkor még nem is gyanítottam hogy a holnapit szintén túl kell élnem...
Itt most három vitorlázásom történetét fogom leírni. És nem azért hármat egyszerre, mert eddig nem törődtem volna veletek, csak egyszerűen úgy éreztem hogy az eddigi két alkalom nem szolgált annyi tanulsággal amennyit érdemes papírra vetni.
Tehát először is magasabb osztályba léptem, és ez nem abból derült ki hogy az eddigiekkel ellentétben egy számomra teljesen új /1979-es évjáratú : ) / fehér hajót kaptam, hanem abból hogy ezt a hajót alumínium helyett műanyag árbóc ékesíti. Persze nem karbon mint a menő verdákon, de azért az alunál mégis korszerűbb és tegyétek a szívetekre a kezeteket: Melyikőtök bérelne ki teljes lelki nyugalomban egy olyan hajót aminek az árbóca négyszáz!!! pénznél kezdődik? Még belegondolni sem merek, nem hogy felborulni egy ilyen karbonossal... : ))
Úgyhogy teljes lelki nyugalomban teperek ahogy kell, már a kikötőből is egész jól ki tudok állni -"most már önjáró vagy" - mondta utólag Edző Bá, s bejárom a tó legszelesebb részeit és szem előtt tartom az induláskor hallottakat, azaz lesz itt a kikötő előtt két bója, lehet csatlakozni a délutániakhoz. Mint utóbb megtapasztaltam ezt a profi finnesekre értette, de mi az nekem, velük együtt szelem a habokat, fordulok-perdülök ahogy ők, csak egy cseppet lemaradva, és szájtátva nézve magabiztosságukat. És akkor tört rám a felismerés: a finnt ugyan egyedül vezeted, és ha valamit elrontasz nem foghatod senkire, ahogy a sikeres manőverednél sem vitás hogy ez kinek az érdeme volt, de ami talán még ennél is fontosabb: A finnesek közt sosem vagy egyedül...
Nem is tudom, mintha ez valami jóindulatú, ugyanakkor fertőző betegség lenne amiben sokan több évtizede szenvednek és ha felbukkan egy új beteg akkor sorstársukként kezelik, és ellátják a leghasznosabb tanácsokkal, hogy hogyan vészelje át az elkövetkező időszakot. : )
Szóval különleges élmény volt szinte centiméterekre hajózni másoktól, olyanoktól akik annak ellenére hogy nem ismernek mégis odafigyelnek rád és a kérdésedre: hogy "Te hogy a viharba mész ilyen gyorsan?" nem fordulnak el nagyképűen hanem segítőkészen válaszolnak: ezen a kötélen húzz, azon meg engedj, és ülj egy kicsit előrébb/hátrébb.
Mindez kellemes, egyenletes hármas szélben történt, indokolatlan önbizalmat adva a közeljövőre.
Erre a közeljövőre sajnos majdnem egy hónapot kellett várnom vagy a munkahelyem, vagy Sipi kötelezettségei miatt, és őszintén aggódtam, hogy a megszerzett tudásom is a feledés homályába vész a vitorlabontásra. Nos a tudás /az a hatalmas : ) / csak egy cseppnyit kopott de a jó négyes szél, erős pöffökkel bizony próbára tett minden téren. Természetesen öt perc után bőrig áztam, viszont ez közel se volt olyan élvezetes mint amikor a huszonkét fokos víz terített be a nyárias napsütésben. Ehhez társult még egy kis egészséges félelemérzet merthogy semmi kedvem nem volt borulni a hideg vízben, bár a hajóval való borulás úgy hiszem egyikünknél sem kedv kérdése. : )
Három kíméletlen órát töltöttem kint és mivel előttetek nincsenek titkaim, ezért magasztos öndicséret helyett inkább a hiányosságokra összpontosítok, azaz negyedszélben még mindig húznom kéne a vitorlán, hátszélben meg.... szóval azt meg köllene tanulni mert a finnen ez bizony elég firnyákos mutatvány bármennyire is egyszerűnek tűnik a youtube-on. : ) Mindenesetre megkaptam az első komoly dicséretet tréneremtől, mert aggályaim elsorolása után ennyit mondott: "Ez a partról egyáltalán nem látszott".
Erős szélben uraltam a hajót, ismét sikerült vitorlával kikötnöm dacára a zord körülményeknek, megdicsért a Mester szóval a part biztonságában, kissé fáradtan néztem az egyre lanyhuló szelet miközben lemostam és elpakoltam a "sporteszközt" egy kemény, de szép nap lezárásaként, mikor is Sipi felajánlott egy közös vitorlázást a következő hétre. Hát ezt a lehetőséget bolond lennék kihagyni, így lelkesen igent mondtam anélkül, hogy sejteném milyen borzalmak várnak rám azon a csütörtökön...
Szívből örültem az előrejelzés szerinti kellemes szélnek. Csak a szél valahogy nem olvasta az időjárás jelentést és alapállásból hozta a múltkori értékeit, szorgalmi feladatként pedig igyekezett túlteljesíteni azokat és ezt hallottam is ahogy a kikötött hajók kötélzete szépen be-befütyül. No mindegy, menjek ki, melegítsek be azután Ő is jön. Így is lett, az én feladatom pedig mindössze annyi volt hogy kövessem. "Hhe ez is valami, ez a nagy edzés"?
Nos közel két órát töltöttem kint ezzel a megszállottal és nem is titkolom: az indulás után tíz perccel alig vártam a befejezést.
Tehát megyek utána, de hova!? A nádasba ahol egy kb. húsz méter széles csatornán kell átjutni kreuzba egy öt méteres hajóval és az eddigi gyakorlattal ellentétben a fordulás idejét és helyét nem én határozom meg, hanem az előttem falként tornyosuló növényzet! De semmi gond, egész jól haladok hiszen nem is maradtam le nagyon, bár inkább az a gyanúm hogy megvárt az oktatóm : ) és vezet mindenféle kilátástalannak látszó utakon, ahol a nádas takarása és annak megszűnése újabb és újabb feladatok elé állít, már ugye a szél szempontjából is. Persze az elmaradhatatlan hátszeles szakaszok nélkül ahol egy zabszem se férne fel, s mikor véget érni látszik a véghetetlennek tűnő borzalom, felhangzik a vezényszó: "Megyünk még egy kört!"
Ekkor döntöttem úgy, hogy a vízbe vetem magam. No de mentőmellényben öngyilkosnak lenni? : )
Inkább engedelmeskedem, biztos csak a kikötő előtt fordulunk egyet gondoltam naivan, erre mit látok?
Sipi ezerrel porol a nádasban lévő szűk ösvény felé.
No mindegy, fölöslegesnek tartom újra leírni a másodszor is átélt kínokat, de annyit megosztok veletek hogy kimerültségem miatt innentől kezdve elmaradhatatlannak éreztem testközeli találkozásom a Velencei-tóval. Nem árulok zsákbamacskát: a fürdést megúsztam és ki is kötöttem, amire a jelen körülmények között szerfelett büszke voltam, nem is beszélve Edző Bá biztató szavairól. -"Elmondhatod a faluban hogy egy hős vagy, túlélted a mai napot."
És akkor még nem is gyanítottam hogy a holnapit szintén túl kell élnem...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)