Egy hónap két nap

Bízom benne hogy nem unjátok még a borulós, előzős, ütközős, szakadós-törős kalandokat nélkülöző, csupán a szélről szóló beszámolóimat, de mentségemre legyen mondva hogy még mindig csak tanulom a szakmát így rendszeresen érnek meglepetések és ki mással oszthatnám meg mint veletek, Kedves Olvasóim.
Emellett biztos akad olyan is közöttetek aki hozzám hasonlóan választ kap a miértekre.
A következő pár sorban leírt közel másfél órás vitorlázás igazából nem egy nagy sztori, de annyiból mindenképp tanulságos, hogy az északi szél is okozhat meglepetéseket, főleg ha az összes fondorlatos trükköt eltanulta a délitől. Eredetileg családi vitorlázásnak indult a délután de az alap hármas szél a hozzátartozó négyes befújásokkal átértékeltette velem az elképzelésemet és ahogy mostanában egyre többször előfordul, a józan ész felülkerekedett a kalandvágyon, tehát lánygyermek marad a parton, apa pedig megy egy gyors kört a tavon így adva időt a gyengülésre.
Hogy a Bf 3-ban kiült a hajó -a forgolódó szélnek köszönhetően- egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül szélbe áll és foggal körömmel kapaszkodva kell a másodperc törtrésze alatt visszajuttatni kilencvenkét kilót a dingibe az eddig se volt ismeretlen számomra köszönhetően a Velencei-tavon eltöltött időnek, de higgyétek el van ami ezen is túltesz.
A spontán halzolás veszélyeivel nyilván mindnyájan tisztában vagytok, át is éltétek már biztosan dacára annak, hogy óva intettek tőle na de mi a helyzet a spontán csapásváltással? Hát csak az, hogy erre nem az iskola hanem az élet, jobbján a "trükkös Agárdi széllel" tanítja meg az embert és simán tud akkora pánikot okozni mint félelmetes társa.
Szóval voltak hajmeresztő pillanatok és mint a kikötőben megtudtam egyik veterán harcostárstól, a front elvonulása után bizony az északi szél is produkál ilyen dolgokat. Sajnos ebbe a napba ennyi fért bele, a tervbe vett délutáni vitorlázás másfél órára zsugorodott egy váratlan munka miatt, de ez is több mintha otthon a fotelben ülne az ember.
Ezután -akaratomon kívül- egy hosszabb szünet következett és akár tetszik akár nem, tudomásul kell vennünk hogy az augusztus a nyár karjaiba bújva lassan és kíméletlenül bandukolt el mellettünk és annak ellenére, hogy mennyi minden fért bele a várva várt évszakba úgy érezzük szinte semmire nem jutott idő. Három hónap telt el egyetlen szempillantás alatt és ha hirtelen kell, az ember alig tud felidézni valamit belőle pont úgy, ahogy néha a mögöttünk levő évtizedekben kutakodunk valami emlékezetes után. Azután lassacskán, apró filmkockánként előigyekszik a múlt és ahogy szeszélye diktálja örömet vagy fájdalmat lop arcunkra. Nem számít min tűnődnénk el szívesen, a múlt emlékei nem válogatnak és olykor még a jövővel való foglalatosságra sem hagynak időt. Időt ami soha nem telik a kedvünk szerint. Ólomlábakon vánszorog gyászosan mikor amúgy is minden perce büntetés, vagy órák illannak el számolatlanul szemhunyás alatt és csak egy valamiben lehetünk biztosak: minden esetben figyelmen kívül hagyja kívánalmainkat. Nem kérdezi mit szeretnénk, siessen vagy várjon még kicsit, nem ad esélyt a hibás döntéseink visszavonására a ki nem mondott szavak elmondására, a valamikor meg nem tett dolgok megtételére. Csak vonul önkényesen mi pedig egyik pillanatról a másikra azt vesszük észre hogy késő. Késő visszaszerezni egy barátunk elvesztett bizalmát, késő meg nem történté tenni elbaltázott előzésünket a kanyarban, késő elmondani valamit ami fontos lett volna mert már nincs kinek. Annyi mindennel ellentétben ezt nem tehetjük át a jövő hétre. Csak reménykedhetünk a megbocsájtásban, a túlélésben, meg abban hogy valamikor egy ebéd vagy egy pohárka bor mellett talán mégis elmondtunk valamit abból amit most olyan fontosnak gondolunk. És tud ebben segíteni valaki? Hát csakis a rettegett idő aminek múlásával -ha szerencsénk van- a megsebzett lelkek begyógyulnak, az utolsó utáni pillanatban visszarántjuk a kormányt, és egy váratlanul előtörő kedves emlék akár az utolsók közül igazolja, hogy nincsen semmi baj, mindent megtettünk amit lehetett, mindent elmondtunk amit kellett amit meg nem azt kimondatlanul is tudja a másik.
Megbékélt lélekkel sokkal könnyebb koncentrálni a hétköznapokra, az olyan alantas dolgokra mint a munka, a vitorlázásról meg nem is beszélve. S a hónap lezárásaként sikerült másodszor is beülni a hajóba és talán sablonosan hangzik de egyszerűen csodálatos volt pedig semmi kirívó dolog nem történt, ha csak a vitorlázást nem tartjuk annak. Kettes -jobbára keleti- szél néha hármas közeli befújásokkal, néha meg egyessel : ) jellemezte a délutánt aminek felét egy sporival, a másik felét pedig magamban töltöttem. Nem siettem sehova, egy kétórás edzéske után csak céltalanul bóklásztam a tavon és örültem hiszen minden számunkra kedves dolog örömteli főleg mikor hosszú kihagyás után jutunk hozzá. Örültem a szélnek aminek köszönhetően többször átszeltem a tavat, meg a hajómnak mert micsoda marha jó dolog egy saját tollfosztóval itt jönni-menni mint valami hülyegyerek. Nem kerestem a szelesebb részeket -mondjuk egyébként se találom meg : ) -majd a szél rám talál ha akar valamit. Semmi sürgető feladat nem várt rám otthon így maradtam is egészen addig amíg a szél nem kezdett túl Agárdi lenni, azaz a passzív egyes erősséghez aktív irányváltások csatlakoztak ami ugyanolyan a hatással van rám mint hatos társa: szívesebben nézem őket a partról.

Bagaméri és teknős

Azzal kezdem hogy a hosszas szellemi és fizikai munkával helyrehozott kormányhosszabbítóm két -egész pontosan másfél- gyenge szeles nap után belefáradt a feladatba, úgyhogy a fa mint építőanyag mostantól véglegesen lekerült a finnes javítólistáról és más megoldás után kellet nézzek. A vásárlást egyelőre halogatom mivel az üzletben kapható márkás cucc is "csak" egy szivaccsal bevont alumínium cső, és a sporttársak között nagyjából annyiért már karbont lehet venni, a fő indok pedig hogy jócskán van még a szezonból kár lenne ellőni idejekorán minden muníciót, ki tudja mit hoz még ez a négy hónap. Így esett a választásom egy nagy teherbírású üvegszálas anyagra amit az én hosszabítómba bele tudtam illeszteni ráadásul -hogy a funkcióját maradéktalanul ellássa- az üvegszál egy részen ergonomikus kialakítással rendelkezik köszönhetően a vastagított parafa bevonatnak. Tisztára mint egy pecabot. : )

Ezzel párhuzamosan megvásároltam a Versenyvitorlás taktika kiadványt hiszen ideje jobban elmélyülni a vitorlázás rejtelmeiben ha szeretnék javítani az eredményeken. Nos, a múltkori bejegyzésbe belinkelt oldal sok információval szolgál ugyan, de a könyvhöz viszonyítva akkor is csak egy vaku tizedmásodpercnyi felvillanása a delelő nap ragyogásához képest, így a szépirodalom átmenetileg visszakerült a polcra és napjaimat e könyv lázas lapozgatása tölti ki. 

Kötelező olvasmány

Nem fogom részletezni a tanulnivalókat mert az anyag kiterjedése miatt egyszerűen képtelenség lenne, úgyhogy csak két apróságot osztok meg veletek. Az író egyik hasznos tanácsa, hogy figyeljük az előttünk elrajtoló hajókat hiszen ebből rengeteg információt szerezhetünk a pálya szélviszonyairól és ez így is van, csakhogy a futamokat rendre a finnesek kezdik, tehát ennek mindenki hasznát látja, rajtunk kívül. : ) Fontos még a pálya verseny előtti vizsgálata, hol milyen szél fúj, melyik oldalra induljunk és lehetőleg tervezzük meg a futamot, valamint a többi hajó által keletkezett takarások, zavart szeles területek elkerülése, de ez már három : ) és még mindig semmi ahhoz, ami a könyvben olvasható. Mivel az iskolai tankönyvek anyagát se egyik napról a másikra verik bele a diákok fejébe ezért a saját szintemhez mérten -jócskán- szelektáltam és kezdésnek e két utóbbi szempontra igyekeztem összpontosítani a Fejér megyebajnokságon, csak akkor még nem tudtam hogy a címben szereplő fagyiárushoz hasonlóan "Meg vagyok átkozva!"
Szóval mindent faszányosan felépítettem, a lehetőségekhez mérten egész jól elkerültem az elkerülnivalókat, de! Nem csak kishajóknak rendeztek versenyt szombaton hanem nagyhajóknak is volt valami tókerülő és az első futam utolsó hátszeles szakaszánál -amikorra egyik tapasztalt vetélytársammal szemben megnyugtató előnyre tettem szert- befordultam egy ott kolbászoló bazi nagy hajó elé. Persze hogy az összes létező vászon fent volt és úgy letakart, hogy rossz volt nézni. Egész idő alatt a hajókra koncentráltam és pont azt az egyet hagytam figyelmen kívül amelyik a legfontosabb lett volna, a spori rutinosan elcsorgott mögötte mialatt én vesztettem egy helyet és öregedtem tíz évet. A második futam nem hozott semmi olyat amire ne lettem volna felkészülve, de a végértékelés szempontjából fontos, hogy itt is sikerült eladnom két pozíciót. A harmadikat gyenge széllel kezdtük majd egyre gyengülőben fejeztük be, de itt se történtek zökkenőmentesen a dolgok annál is inkább mert az andalgós raumos szakasznál szétesett a talpcsiga. Itt még a verseny lefújásával is számolni lehetett de amíg ez nem dől el addig nem szabad megállni szerelgetni szóval egy kézbe kormány és sottkötél, a maradékkal meg össze kéne rakni a cuccot a kreuzbójáig hátralévő harminc méteren. A kényszeredett helyzetben annyira jutottam, hogy a verseny végéig kitartott a megbángolt csiga de ennél többet ne várjunk el egy futam közbeni javítástól. Tehát harmatos negyedszélben erőlködünk amikor felhangzott két dudaszó, mint utóbb kiderült a pályarövidítés jele. Akkor persze lövésem se volt róla tehát bőszen figyelve a széljelző szálakat ballagtam a bója felé és ahogy egy krimiben a detektívnek egyszer csak a keszekusza apró részletek kezdenek összeállni egy értelmezhető, átlátható egésszé, bennem is úgy nyert értelmet lassacskán a bója melletti motorcsónakban bágyadtan lengedező kék zászló, a bójavétel után az ellenkező irányba -azaz a kikötő felé forduló- hajók, a motorosban ülő, füzetbe jegyzetelő plusz egy fő. Akkor ez csak a befutó lehet és kész szerencse hogy nem gyötörnek tovább minket a tikkasztó hőségben, meg hogy nem fújják le a futamot ha már ennyit szenvedtünk, sőt milyen kafa helyen vagyok -elmélkedtem elégedetten amikor a jobbról felbukkanó útjogos kolléga bejelenti a velem szemben támasztott elsőbbségi követelését. Ez nem lehet igaz... Abban a marha nagy szélfigyelésben meg a helyzet találgatásában megfeledkeztem a mezőnyről -értsd ez alatt azt a néhány környéken levő hajót- így bele kellett mennem egy tök fölösleges fordulásba ami persze hogy a vetélytársnak kedvezett, ráadásul le is takart sőt mögülem is előkerült még valaki, és kihasználva a pillanatnyi sebességvesztésemet - igaz csak centiméterekkel- de mindketten leelőztek. Na neee... hát esküszöm nekimegyek a Berettyónak!
A vasárnap se tartogatott meglepetéseket, követve az előző nap bevált taktikát a megszerzett előnyömet -egyedülálló módon- általában a következő körre kemény munkával sikerült ledolgoznom. : )
Annyival megint okosabb lettem, hogy a versenyzés csak verseny közben tanulható meg bármennyit segít is a szakirodalom az önmagában kevés, nincs recept minden egyes szituációra főleg amikor a tanulnivaló túlerőben van a meglévő tudással szemben. Nyilván nem ül rajtam átok csak ahogy szépen lassan a koszon kívül más is ragad rám jobban átlátok bizonyos helyzeteket mint egy évvel ezelőtt és ha kezelni még nem tudom őket kifogástalanul azért tanulni lehet belőlük. A helyezéssel kapcsolatos elvárásaim hiába nőttek meg, az élet aszott, ráncos de korántsem erőtlen keze rendre felráz negédes álmomból és arrafelé irányít ahova a tudásomhoz mérten tartozom. Az eredménylistán csak a helyezés látszik, hogy az ember kétszáz, húsz vagy két méter lemaradással ért be az nem. A végeredmény szempontjából is lényegtelen, de a fejlődésről ne feledkezzünk meg akkor se, ha ez a fejlődés jobbára egy lassított felvételen araszoló teknős tempójára emlékeztet. Tudjátok, egyszer a teknősök is célba érnek.

Dilemma

Ritkán találkozunk olyan emberekkel akik nagy hatással vannak ránk, egyéniségük egy életre nyomot hagy bennünk, baráti borozgatások alkalmával szívesen idézzük fel a hozzá fűződő élményeinket netalán egy-egy emlékezetes mondatát, tanácsát ami akár gyökeres változást hozott az életünkben. Egyszer magam is részese lehettem egy ilyen találkozásnak, azzal az aprócska különbséggel hogy gyökeres változást nem hozott az életemben, még soha nem beszéltem senkinek róla, és nem hogy baráti borozgatáskor szívesen idézgettem, hanem sajnos az elmúlt közel tizenöt év alatt még kikerülnöm se sikerült teljesen a hatása alól. Imi az egyik Tűzoltó utcai építkezés biztonsági őreinek a csoportvezetője nem rendelkezett semmi olyan tulajdonsággal ami alkalmassá tette volna munkaköre ellátására, azaz az emberek irányítására és az építkezéseken nagy létszámban előforduló egyszerű ugyanakkor elég kemény réteg kezelésére, így Imi a szavak embere volt, jól meglovagolva azt a hullámot, hogy aki sokat beszél, gyakran használ ismeretlen kifejezéseket és azokat is nagyon határozottan, csak tanult ember lehet és hót ziher hogy igaza van. Sajátosan ötvözve a humort /már a sajátját ugye/ és az idegen szavakat olyan egyéni stílust teremtett amitől a korai és váratlan elmezavar tünetei azonnal kimutatkoztak volna Grétsy Lászlón, ellenben a vitás helyzetekből -mondanom se kell- kivétel nélkül győztesen került ki. Annál is inkább mert azokat az idegen szavakat, kifejezéseket még ember nem hallotta -addig a beszélgetésig, de ugyan ki merte volna megkérdőjelezni létjogosultságukat. Az akkori határidőnaplómba rendszeresen jegyzeteltem napi szinten elhangzó aranyköpéseit ám a mondás ellenére az írás szállt el és a szó maradt. Tehát tetszik vagy sem, a szürkeállományba két gyöngyszem is beleégett, gyanúm szerint véglegesen és ha így alakult, akkor kitűnő alkalom ez arra, hogy e terhet ne egyedül cipeljem tovább, hanem megosztva veletek mostantól együtt vigyük át az életen, hátha így könnyebb lesz.: )
Kezdésnek álljon itt a "Mi fiatalok, fél lábbal is megértjük egymást." aminek megtisztelő különlegessége, hogy ez a mondata nekem szólt. Minden valószínűség szerint a -fél lábbal a sírban és a félszavakból is megértjük egymást- kuszálódott össze valahol az agytekervények sűrűjében, a másik sziporka pedig a: "Van egy olyan dilemmációm..." Igen, szerintem is a dilemma és a dilatáció kényszeredett házasságából született nyelvújítás egy csiszolatlan gyémántja veti ránk szivárványszínű sugarait, ám ezek csak apró morzsái annak a néhány hónapnak amíg együtt dolgoztunk. Ráadásul ahogy az ember ízlelgeti, ez a dilemmáció nem is hangzik olyan rosszul. Mondjuk jól se : ) és Isten látja a lelkem, társaságban még nem volt merszem elmondani, természetesen használni se használom de mindig amikor van valami dilemmám könyörtelenül, erőszakosan előtör a múltból és átveszi az eredeti szó helyét.
A vitorlázás nagy dilemmái általában a hátszeles szakaszokon találnak rám, ha viszonylag baráti a szél és nem kell az életben maradásért küzdeni. Ilyenkor van időm hátulról : ) figyelni a mezőnyt, választ keresve az élet nagy kérdéseire illetve új kérdések felvetésére. Nem mellesleg a halzolást is így tanultam meg. Nézhettem én bármilyen videót, láttam hogy mi történik de nem tudtam magabiztosan végrehajtani ezt a sokszor kellemetlennek tartott, de kulcsfontosságú manővert ám ahogy a versenyen sorra halzoltak előttem, valahogy sikerült bátorságot merítenem a látottakból, és megpróbáltam én is ahogy a többiek. És nem baltáztam el, és lassacskán azt a kitartó, szívszorongató félelmet egyetlen határozott mozdulattá tudtam változtatni.
Másik, már tavaly felmerült kérdés szintén a hátszélhez kapcsolódik. Nem értettem, hogy amikor két bója közt a legrövidebb út az egyenes, akkor miért érnek oda előbb akik hosszabb távon, akár a szél felé, akár a széltől el vitorláznak. Erre A Mester egy derűs hohoohóóó-ban kicsúcsosodó nevetéssel, azután olyan részletes és kimerítő magyarázattal szolgált amiből valamennyit megértettem ugyan, de a töméntelen információ befogadására akkor még nem álltam készen. Azután a versenyidőszak véget ért a tavasz pedig a töketlenkedés jegyében telt, de most hogy kezdek újra magamra találni ismét időszerű lett a tavalyi dilemmáci.... öööö izé, akarom mondani dilemmám. Rövid kutakodás után találtam is a neten egy részletes, viszonylag rövid, könnyen emészthető leírást az ilyen jellegű szituációkról és nem szükségszerű, hogy mindenki aki vitorlázik és egyben a blogot is olvassa versenyzésre adja a fejét de úgy vélem minden információ hasznos lehet. Igaz a hajóssuli egyik rendszeresen ismételt mondata volt, hogy "aki vitorlázik, ne siessen" de vannak helyzetek amikor felül kell bírálnunk a tanultakat.: )
http://ilovebalaton.hu/aktiv-programok/2012-07-15/taktikai-tanacsok-vitorlas-futamra
A sebek gyógyultával ismét odaevett a penész a kikötőbe, naná hogy egy esti vitorlázásra bár az mondjuk váratlanul ért, hogy ennyire estire sikeredett a dolog. Pedig egészen időben voltam a háromnegyed hatos Agárdi érkezésemmel de a vasúti átjáróban a MÁV elrabolt tőlem negyed órát, a kikötőben a Balatoni versenyre készülődő sporttársak szintén annyit. Az igazat megvallva a pakolgatásnál a vitorlázás lényegesen jobban vonzott főleg hogy az erejét veszítő szél is az esti pihenésre készülődött, de "ilyen ez a popszakma" sokszor csak egymás segítségére számíthatunk. De arra mindig. Például bevett szokás versenyek után is, hogy a korábban partra érők segítenek az utánuk érkezőknek kihúzni a hajót és a mai napig nem tudok megbarátkozni azzal, hogy vastagon hatvan feletti "bácsik" jönnek és kapják el szorgos kezükkel a sólyakocsimat, meg a hajót egy olyan nap után amikor a fiatalok is a végét járják.
Tehát segítek és még épp időben elindulok hogy ha lógni nem is, de a mostanában ritkaságszámba menő tiszta északi szélben kiülhessek a hajó oldalára. Csend, békesség, nyugalom szállja meg a tavat, a strandolók mostanra megunták a fürdőzést, fesztiválnak hálistennek nyoma sincs, a dobjukat püfölő sárkányhajósok a délutáni viharos szélben ki se jöttek így két-három vitorláson kívül senki sem bóklászik a nyugalom tengerén. Igaz nagy dolgok nem történnek és a tervbe vett egy óra edzés/valamennyi örömvitorlázás a ketteshez közelítő szélben egyértelműen az utóbbi felé hajlik de jól van ez így, nem kell mindig megszakadni. Legalább jut idő egy kis töprengésre, gyönyörködésre és lehet élvezni hogy milyen jó is egy vitorlással céltalanul kujtorogni a végtelen vizeken.

Hátsó gondolat

Kilenc óra mire a lopakodó sötétségben összepakolok de ki kell használni minden lopott pillanatot, ki kell élvezni minden ajándékba kapott estéjét a nyárnak és útban hazafelé a nagy töprengések helyett a kimondatlan válasz birtokában csak egyetlen kérdés ismétlődik bennem: Kell-e ennél több a boldogsághoz?

Négy nap az élet

A nyaralás egyik nagy tanulsága hogy a semmittevésben is mennyire el lehet fáradni, igaz nem fizikailag hanem szellemileg de talán nem is valódi fáradtság ez, csupán az önként választott egy hetes lustálkodás mellékhatása. Főleg, hogy magamra fokozottan igaznak érzem amit egyik kedvenc íróm regényében olvastam, azaz: "a tétlen kezek nem boldog kezek." Kezdett hiányozni az edzés, a bringázás, és a Balatont nézegetve leginkább egy jó kis finnezés. Ez utóbbira nem kellett sokat várnom mivel a pihenést egy jó kis munkanap, azt pedig egy négynapos verseny követi ami remélhetőleg helyrebillenti a szabadság alatt felborult egyensúlyt. Bár a nyaralással nem szokott baj lenni, a Balcsi mindig ad valamit az embernek, táplálja a lelkét de minden hazaindulás előtt rendre elfog az érzés, hogy a kapott dolgok ellenére kevesebb lettem, mintha belőlem is maradt volna ott valamennyi.
A verseny amiről tavaly is beszámoltam nektek az Agárdi nemzetközi vitorlás hét ismét bővelkedett izgalmakban, bár idén borulás nélkül.
Első nap, egerészés. Meló után amilyen gyorsan csak lehetett lerongyoltam Agárdra, felszereltem a kereket és segítséggel kicseréltem a széljelzőt ami nem is csoda hogy fittyet hányt a szél rezdüléseire ugyanis a fém részek egyetlen stabil kötésben összegyógyultak. Ezután irány a víz ahol a gyengélkedő szélben az erőt felemésztő, idegőrlő várakozáson kívül szó szerint semmi nem történt a halasztásig, ami nagyjából fél egyre esett. Ekkor jött a neheze, abban a nudli szélben keservesen eljutni a kikötőig ami a körülményeket figyelembe véve nem volt egy népünnepély, de így van ez ha vitorlával közlekedik az ember. Mellékesen érdekes hogy három és fél óra tökölés mennyit kivesz az emberből. Meg a harmincnégy fok.
Második nap, verseny Agárdi szélben. Az első napinál erősebb szél engedett három, figyelmet és erőt nem kímélő futamot amikben megmutatkozott az új széljelző gyengesége ami abból állt hogy a fácántollban van egy kis kanyar aminek idáig nem tulajdonítottam jelentőséget viszont menet közben bal csapáson azt mutatja mintha szembe mennék a széllel, jobb csapáson pedig szélbeálláskor jelzi a negyedszeles irányt. Tehát pont semmire nem tudtam használni így kizárólag a vitorlán lévő széljelző szálakra kellett hagyatkoznom és igaz így is el lehet kormányozni a hajót, de leginkább ahhoz hasonlítanám hogy a férfiember gyengéd női ölelés nélkül, önmaga is eljuthat a boldogsághoz, de azért az mégse ugyanolyan. : ) Ezen kívül az általatok már jól ismert Agárdi szél és a verseny után szétesett sólyakocsi nehezítette meg az életemet. A versenyen hoztam a papírformát, azaz az első körben alig, a másodikban jobban, a harmadikban meg még jobban sikerült lemaradnom először az él- azután a középmezőnytől is. Amivel persze semmi baj nincs hiszen nem én vagyok az egyetlen nyeretlen kétéves, vagyunk egy páran hátul és higgyétek el, ugyanolyan kemény harcok folynak ott is mint bárhol a mezőnyben.
Visszatérve a sólyakocsira a fogantyúját tartó négy csavarból kettő megadta magát és kész csoda hogy a hajót egyáltalán partra tudtam tenni. Néhány méter után kiszakadt a harmadik, a negyediket meg én gyepáltam ki, bár az volt az egyetlen ami tartott. Ezt bizony nem lehet holnapig halogatni, irány a környék egyetlen barkácsboltja és gyors vásárlás után vissza a kikötőbe ahol egy haldokló fúrógép utolsó leheletével, közel egy óra alatt fúrtam ki az új csavarhelyeket.
Harmadik nap, egy hétre is elég lenne. Végre igazi szélben hasíthattunk mindenféle tökölés nélkül, a pályára is percek alatt ki lehetett érni ennek ellenére néhány apróság beárnyékolta a napomat. Tegnap a harc hevében valahogy beüthettem a bokámat ami akkor fel se tűnt de mára minden lépésemnél fájdalmasan idézte fel a homályos múltat. Az első futam mindenféle komplikáció nélkül, rendkívül küzdelmesen zajlott le ami az eredményen is meglátszott. Csodára ugyan ne számítsatok de annyi azért történt, hogy kifejezetten sokáig tartottam a tempót a középmezőnnyel sőt egy jobb sporit is lehagytam. De hogy ebben mennyi munkám volt azt el se tudjátok képzelni. A szó legszorosabb értelmében mindent figyeltem az útjogtól a zavart szélen keresztül a víz fodrozódásáig, csak hogy a kötelek meg a vitorla állítását valamint a lehetőleg hibátlanul elvégzendő manővereket ne is említsem, mert ezeket alapból illene tudni. Bizonyítékom is van amint a látszólag békés tavon küzdök az elemekkel. Igaz a vitorlám teljesen letakar és mindössze annyi látszik belőlem hogy 141, de micsoda jó kis pozíció ez! : )

A második futamban eltört a kormányhosszabítómon lévő bambusz toldás amit a bandázsolás ugyan összetartott valamennyire de innentől nem kockáztathattam lógásokat a hajó oldalán hiszen egy biztos hely a sor vége felé lényegesen többet ér mint egy önhibámon kívüli borulással összeszedett időtúllépés. Mondjuk egyikre se volt lehetőségem mert az egyik forduláskor valahogy sikerült a bal térdemmel teljes testsúllyal rárogynom az egyik seklire és akkor ott, egy pillanatra megállt az élet. Legalábbis nekem. Kis idő múlva, mikor már kitudtam nyújtani a lábam egy cseppet megtört lendülettel vettem üldözőbe a mezőnyt, bár ezt az üldözést tekintsétek jelképesnek. : ) Maradjunk annyiban hogy beértem, éppen volt annyi időm hogy átmenetileg megjavítsam a kormányhosszabbítót, és mostantól nem számolom hogy hányszor húzott ki a bajból a semmi közepén egy méternyi hármas kötél.

Az idő sajnos nem nekem dolgozott és a kötözgetés miatt sikerült kereken egy perccel lekésnem a rajtot. Mondanom se kell, hogy a többiek félretéve minden udvariassági formulát képesek voltak nélkülem elindulni. Bedagadt, fájó bokával és egy használhatatlan bal térddel indultam meg az egyre távolodó mezőny után. A combomban olyan izomláz volt hogy a decken ülve úgy éreztem mintha ki akarna szakadni a helyéről. A kesztyűm több helyen is foszladozik és ahogy az néha megesik a javítását hónapok óta halogatom. Ennek köszönhetően a sottkötél kidörzsölte az ujjaimat amiken előttem ismeretlen okból, néhány kisebb vágás is ott figyel. Három napja harmincnégy fokot mérnek árnyékban de a versenyeket valamiért nem ott rendezik. Szóval három napja aszalódom a tűző napon és naptej ide, fehér felső oda a bőröm ég, a szám tök cserepes, valamiért be is van dagadva, bármennyi vizet iszom a szomjam olthatatlan mint Barbarossa kapitánynak és e pillanatban nem értem, hogy mi bajom volt nekem a Balatoni henyéléssel. De most minden gyötrelmet, fájdalmat és kínt félre kell tenni mert egy kicsike remény talán maradt. Igaz kezd eluralkodni felettem a fáradtság, a manővereim se sikerülnek az elvárásaim szerint, de ha a fene fenét eszik akkor sem fogom ennyiben hagyni a dolgot. És a második kör vége felé kezd felcsillanni a remény egy halovány szikrája ugyanis a hátszeles szakaszban már két spori is látótávolságba került. Mondjuk itt csinálhatok én bármit, nagy előzésekre nem érdemes számítani hátszélben, viszont utána ha sikerül meghúznom a cirkálót akkor még bármi lehet. És lett is. Igaz azt hittem megszakadok de mindkettejük előtt értem a raum bójához, ahonnan nem csináltam semmi gikszert, hibátlanul hoztam a hátszelet, a fél- illetve mostanra inkább negyedszélre forduló befutót és ha a krónikák nem is jegyzik ezt a helyezést, akkor is erre vagyok a legbüszkébb.
Negyedik nap, szárazföldön. Optimális esetben az embernek nem csak hajója hanem családja is van. Én mindent szeretek ami az enyém, a családot, a hajót, a kutyát, a kertet a bringát és még lehetne sorolni, mindenesetre fontos, hogy mindent amit egy kicsit is magunkénak érzünk gondozni, ápolni kell. Nem csak a bicikliláncot, a tujákat, a hajót hanem a kapcsolatainkat is.

Széljegyzet

Azért csak sikerült egy kapaszkodós délutánnal búcsúztatni a májust amikor akkora szél volt itthon hogy eredetileg el sem indultam volna, de különben sem a fatornyos falumban szerettem volna vitorlázni hanem a Velencei tavon és Pisti barátom megnyugtatott, hogy Fehérváron éppen jó a szél. Nem kételkedtem a szavahihetőségében bár Fehérvár sem éppen Agárd. : ) Mellesleg a kamerakép 'szél adatok' fül se mutatott egetverő értékeket -talán mert nem is voltak azok- így okozott némi meglepetést a fodrozódó hullámokon pattogó kite- és hagyományos szörfösöktől hemzsegő nagypálya látványa. Meg a kikötőé is. Igaz a dülöngélő vitorlások drótkötelei nem fütyültek, de a mért adatokat nézve ez nem sokon múlott. S mivel "Isten nem szereti a gyávákat" ezért hajót elővesz, kicsomagol, polgár beöltözik és elindul. Nem csinálok titkot a dologból eleinte voltak rémült pillanataim de ahogy kiértem a nyílt vízre erre már nem jutott idő, ott menni kellett és életben maradni. Nyugati széllel ajándékozta meg a természet a két, majd három bátor főre gyarapodó társaságot így értelemszerű volt a tó nyugati részénél maradunk kihasználva a marha hosszú negyed- és hátszeles szakaszokat, no meg a kikötő is valamivel közelebb van, ha bármi gubanc adódna. Igaz nem adódott, de minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ez már a mi érdemünk volt. Egyrészt sikerült jól kezelni a lökéseket másrészt meg -a magam nevében beszélve- sokszor észrevettem az erősödéseket. Igaz némelyiket csak akkor amikor lefektette a hajót, de észrevettem! : )
Most éreztem igazán a normál vagy gyenge szeles gyakorlások fontosságát, hiszen ugyanúgy kellett fordulni, halzolni mint akkor, azzal a különbséggel hogy most komolyabb volt a tét és a körülmények nem csak megállással vagy dőléssel büntetnek, hanem rögtönítélő bíróság dönt a sorsunkról és ha indokolt, a szokottnál komolyabb tételt szab ki az elítéltre.

Kőkemény meló volt a két és fél óra kint töltött idő amit pont jókor, három és fél hat között húztunk le és ahogy életem lassacskán összefonódott a finn-dingivel meg kell mondjam hogy tőkesúlyos hajóban sem éreztem volna nagyobb biztonságban magam. Meg kell tanulni ezeket a könnyű jollékat vezetni és onnantól az általános pánikhangulat helyét a páratlan élvezeté veszi át. Hogy az időbe telik? Igen. Ez nem a mindent készen kapunk, megvásárolunk kategória hanem túlzás nélkül mondhatom hogy a küzdelmesen megszerzett tudásé amire úgy vélem nem szabad sajnálni a ráfordított időt, akkor sem ha ez olykor csak években mérhető.   /Fotó: Gabesz.

Van amikor nem sok a kilencven kilóm : )

Az edzés, vagy ha úgy tetszik a közös vitorlázás nem tartogatott meglepetéseket, a tapasztaltabb spori a jobb hajójával elballagott mellettünk mi meg, a két "újonc" kábé azonos tapasztalattal és hajóval felváltva birtokoltuk a fennmaradó helyeket. De ez a nap nem is igen szólhatott kemény csatákról, trükkös manőverekről vagy bármiféle taktikáról. Ez a túlélés, a hajóban maradás és az egymás segítésének napja volt és bármilyen hihetetlenül hangzik a boldogságé is. Igazából nem küzdöttem különösebben, hogy ilyen szélben elinduljak, de mégis csak a vízen kötöttem ki és ami a délutánt illeti az maga volt a katarzis. Az autóban hazafelé egész úton vigyorogtam, este még annyira az élmények hatása alatt voltam hogy fél egyig nem tudtam elaludni és igaz, hogy a reggeli negyed ötös ébresztést személyes támadásként éltem meg, de miután magamhoz tértem az előző napi mámoros érzés újra a hatalmába kerített és szakítva a hagyományokkal mosolyogva nyitottam be a munkahelyemre. 
Egyetlen rövidke gondolat erejéig visszatérve a szélre kivételes szerencsénk volt vele. Ugyan egy gondolattal erősebb volt annál amit a jóérzés akkor megkívánt, viszont ugyanannyival gyengébb volt a csak keservesen vitorlázhatónál így kivételesen teljes összhangban volt a technikai felszereltség, a szélerősség, a még mindig csiszolandó tudás és a fizikai erőnlét.
Most pedig hírek röviden. 
A tavalyi szezonban használt Fűke hajóm felújítása megtörtént. A helyi javítóműhelyt nem érte váratlanul a dolog ugyanis a mellékelt kép alapján az ilyen esetekre speciális javítósablonnal rendelkeznek, így nincs akadálya hogy idén egy új gazda irányítása alatt szelje a habokat. 

Ibolyt visszaszállítottam a kertbe ahol nincs kitéve olyan kockázati tényezőknek mint például a víz. : ) Egyik, kikötőben töltött utolsó napját Gyuri barátom jóvoltából megoszthatom veletek.

Iboly kormányát -némi átalakításnak alávetve- felajánlottam az egyesületnek, mivel valamelyik bérlő sikeresen leszámolt az Yxilonéval. Legalább ez a része használható lesz valamire. : ) 

A finn-dingi jócskán leharcolt lábtartó hevederét Béla sporinak köszönhetően lecserélhettem egy lényegesen jobb állapotúra és nem mellesleg szélesebbre.

És végül, de nem utolsósorban kaptam egy jó kis defektet a sólyakocsimon így rohamtempóban, a nyaralás majd az azt követő verseny előtt le kell cserélnem a belsőt a mostanra szétmállott külsővel együtt.

Ám a szerelés a rám váró feladatnak a kisebbik része. Nyaralás és munkahelyi elfoglaltságok miatt csak a nemzetközi vitorláshét reggelén jutok el a kikötőbe amikor kerékcserével kezdek, azután remélhetőleg sporttársi segítséggel kicserélem az olykor önálló életet élő széljelzőmet.
És hogy a felkészüléssel mi lesz? Arra sajnos nem jut több időm de nagyon remélem, hogy az eddigi vitorlázások annak számítanak. : )

Előzmény, előzés, elemzés

Kiheverve a próbaút okozta -jobbára lelki- megpróbáltatásokat, ahogy az várható volt ismét a finnezés került előtérbe, de az a helyzet hogy semmi említésre méltó dologról nem tudok beszámolni nektek. Először is a fékezhetetlen lelkesedésem ellenére többször sikerült kifognom gyenge szeles napokat -amik inkább kedveztek néhány harmonikus kép készítésének- köztük olyat is amikor két óra nyűglődés után feladtam minden reményt, másodszor pedig a jó szeleseken is "csak" mentem. Hol egyedül, hol bandába verődve és ezalatt az idő alatt nem esett szét, szakadt vagy tört el semmi a hajón, nem borultam be a tóba -sőt idén egyáltalán nem, úgyhogy ez hamarosan esedékes lesz : ) -és váratlanul felbukkanó hatos szél sem gyarapította a kalandok sorát. Tehát ültem a hajóban, mentem sokféle szélben mindenféle irányban, fordulgattam, halzolgattam, bénázgattam és eseménytelenül, mondhatni üresen teltek a finn-dingiben töltött órák. Látszólag.

Az év eleji gyenge szereplésem hatására elhatároztam, hogy idén lehetőleg heti egy délelőttöt vagy délutánt a finnezésre fogok fordítani, bármit ígér az előrejelzés ott a helyem a hajóban mert beüt valami vitorlázásra alkalmatlan idő, vagy egy újabb felújítási munka a ház körül -a munkahelyről meg ne is beszéljünk- és simán elillan két hét a parton, tehát menni kell.
Szóval mondhatnám hogy egyhangúan teltek a hétköznapok, de úgy érzem pont erre a nyugalmas időszakra volt szükségem, hogy teljesen zavartalanul gyakorolhassak, és gyarapítsam a vízen eltöltött órák számát mialatt szépen lassan értelmet nyer a sok fáradozás, és ahogy a barlang cseppkövei születnek úgy rakódik egymásra az apránként, sokszor észrevétlenül megszerzett tudás és kezd összeállni valamivé amit vitorlázásnak hívnak.
De nem csupán a gyakorlás csábít Agárdra. Igaz, az edzéseim kétharmadát a kemény munka uralja ám  munkaidő : ) után kijár az embernek egy kis lazulás és onnantól a szélirány feszült figyelését az öncélú örömködés váltja fel. Tíz méterről megcsodálni a komótos méltósággal fel és leszálló kócsag elbűvölő eleganciáját, tisztes távolságban csendesen elsuhanni a kócos buksijú fiókáival úszó hattyúcsaládok mellett, vagy csak nézni a hajladozó nádast, a felhőket, a vizet, a sirályokat, vadkacsákat, vízből kiugráló halakat és mindezt nem a tévé előtt ülve hanem szinte karnyújtásnyira, úgy hogy arra az időre én is a természet részévé válhatok. Egy ilyen nap végén frissebb vagyok mint bármilyen kiadós alvás után. Képtelenség szavakba önteni azt a töltést, vagy energiát amivel a vitorlázás e vízközeli fajtája és a természet együtt megajándékoz. Nem véletlenül mondta valamikor A Mester hogy: "Minden más időtöltés csacsiság." Bár ő a csacsi helyett más szót használt, de ebbe most ne menjünk bele. : )
Summa summarum ilyen előzményekkel készültem az idei tókerülő versenyre, amire kereken egy éve várok ugyanis a tavalyi vérszegény szereplésem ellenére csupa kellemes emléket idéz. De az én részvételi szándékom édeskevés, ha az égiek másként rendelkeznek. Valamiért idén vasárnapra került a túra, és szombatra a pályaverseny ami csak azért húzta keresztül a számításaimat mert a hét utolsó napján szeretettel vártak a munkahelyemen, de úgy látszik ennek így kellett lennie...
Így, hogy pont a három futamos versenyen tudtam részt venni és talán kezd megtörni a jég, ezzel együtt kezd beérni a befektetett munka azaz a fél-negyed napos, néhány órás vitorlázások lassan de azért csak megtermik azt a bizonyos gyümölcsöt. Kezdem azzal, hogy egyik nagy riválisomat -aki tavaly rendre cipóra vert- a három futamból kettőben is sikerült lehagynom. Viszonylag sokáig mentem a középmezőnnyel bár a leszakadás elkerülhetetlen ha az embernek csak a zavart szélből jut és a rutinbeli különbséget még meg sem említettem, de a befutónál a távolság szemmel láthatóan csökken. Szóval lesz ebből valami ha tartom magam a heti egy edzéshez, ami egyébként sem egy nagy büntetés. : )
Valamelyik régebbi akciófilmben hangzott el először az: "ami nem pusztít el az erősebbé tesz" mondat, amit mostanra minden valóságshow szereplő, pályamódosított pornósztár és átmenetileg tehetségesnek kikiáltott énekes magáénak érez. Én sem szeretnék lemaradni a celeb világ formálta példaképektől, így most nálam is olvashatjátok, méghozzá az év eleji -elbaltázott és a mostani -reményteli verseny kapcsán. Az ominózus mondat mindenképp valóságtartalommal bír de a dolog nem történik meg csak úgy magától, véleményem szerint rendesen tennünk is kell valamit azért a megerősödésért. Én a gyakorlást választottam.
A verseny forgolódó /jobbára/ dél-keleti/dél-nyugati szélben zajlott amelynek hosszas elemzésétől kivételesen megkíméllek benneteket, legyen elég annyi hogy a sporttársak általános elégedetlenségüknek adtak hangot miatta. A manővereim tök jól mentek, nem is bénáztam és az utolsó futamban aki szerencsésen választott irányt az bizony minden nehézség nélkül került fel az első harmadba. Na most én nem tartoztam közéjük. : ) Ezen kívül nagy tanulság volt számomra az alba jelentősége ami ugye arra szolgál, hogy hátszélben lefeszíti a bumot ezzel tartva meg a vitorlában a szelet. Hogy-hogy nem, sikerült egy nálam jobb sporit lehagynom és egy hajóhosszal vezetve, de kemény csatában, hátszélben haladtunk a raum bója felé ahol ugye halzolás után tud továbbrobogni a polgár. Ilyenkor egy teendő van, a behúzott alba visszaengedése nehogy a finnben amúgy is alacsonyan levő bum átcsapáskor kárt tegyen a frizurámban, majd a sikeres bójavétel után a túloldalra ülve ismét lealbázni a vitorlát.
Marha jó lenne megtartani ezt a pozíciót és nehogy elbaltázzak valamit egy kicsit túlbiztosítva magam a bója előtt vagy húsz méterrel visszaengedtem a kötelet. A vetélytárs persze nem és ez az elhamarkodott mozdulat elég volt hozzá hogy fél hajóhosszt behozzon a küzdelmesen megszerzett előnyömből. De akkor már késő volt helyrehozni a dolgot ám szerencsémre az egyre közeledő bója és a jobb pozícióm megmentette a helyzetet.
Viszont a későbbiekre nézvést érdemes kielemezni a szitut. Tehát ennél a bójánál  mondjuk azt, hogy két métert vesztettem. Minden futamban nagyjából egy tucat olyan helyzet van amikor az albát kell kezelni és ha csak egy kicsit töketlenkedek akkor is simán összeszedek ebből vagy húsz méter hátrányt. Hogy kivel szemben az oly mindegy, főleg ha senki nincs a közelemben ellenben marha sok minden történhet odakint a rossz vagy jó oldalválasztástól kezdve akár egy félresikerült manőverig vagy megadandó útjogig szóval a befutónál fél méter is rengeteget számíthat, nem pedig húsz. És ezzel megint rakódott valamicske azokra a cseppkövekre. : )

Talált, süllyedt

Túl Iboly második sikertelen próbaútján az a hálátlan feladat hárult rám, hogy követve az oldal hagyományosan optimista irányvonalát, pozitív hangvételű bejegyzést kéne írnom egy olyan vitorlázásról amit valójában szél hatására történő soródásnak neveznék. Mert ez történt és ez is csak rövid ideig ugyanis perceken belül olyan mennyiségű víz árasztotta el a hajót hogy először csak a rajtam lévő búvárcipőnek, azután már a mentőmellénynek is örülnöm kellett. A borulás, elsüllyedés isteni szerencse folytán elmaradt, de sajnálatos módon a vitorlázás is.
Mindenesetre köszönöm nektek hogy bíztatok a sikeres építésben, vagy ha csak kíváncsiságból is azért rendszeresen ránéztetek a blogra mert az építés alatt sokszor adott erőt a látogatásotokat mutató statisztika. A nagyszabású, sok vendég részvételével tervezett baráti vitorlázásból nem lesz semmi, ahogy a vitorlásépítésből se lett. Mondanom se kell hogy milyen csalódottan írom e sorokat mert a vitorlást tartottam életem fő művének, mint amikor egy író annak tartja a hosszú évek fáradságos munkájával elkészített, bukásra ítélt regényét. Ezek szerint a kiemelkedőnek hitt dolog az életemben elmarad, vagy az építés csak egy az odavezető lépcsőfokok közül.
És a hajóm készítése pont olyan volt mint a finnezés, én magam csináltam, senkit nem okolhatok hibás anyagokért, valótlan adatokért, hiányos tudásért vagy pontatlan munkavégzésért és a tények bizony tényleg makacs dolgok, mert lehetne itt hímezni-hámozni de a vitorlás amelyik süllyed az nem jó vitorlás. Sokan követitek a kezdetektől Iboly és az én történetemet, veletek szemben meg pláne tisztességtelennek tartanám a sumákolást, ugyanis az igazság eltitkolása épp úgy hazugság, csak egy kicsit másképp.
Zorán egyik dalában hallhatjuk hogy: "Mikor semmiért vesznek el álmok" és ebben az egy mondatban minden benne van amit éreztem azon a fájdalmasra sikerült délelőttön amikor minden sötétbe fordult. Utólag lehetne itt okoskodni, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom, de ne felejtsük el hogy a mára vezető szerepet betöltő amatőr hajóépítős oldal akkor még a szárnyait bontogatta, a Becske-könyvhöz csak az építés derekán jutottam hozzá és ha esetleg előbb kapom kézbe, akkor látva egy hajó összetettségét biztosan nem állok neki a vitorlásépítésnek a kertben. Arról nem is beszélve, hogy tervrajzra, drága rétegelt lemezre nem volt kapacitásom és azt még legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy valamikor saját hajót vásárolhatok tehát az otthon található, meg az összeszedett anyagokból kellett kihoznom azt amit lehetett. Kétezer-tizenkettő januárjában vágtam bele a munkálatokba mindenféle képzettség nélkül és szeptemberre már elkészült a prototípus. Pontos, de még pontatlan ismereteim sem voltak és akkoriban az egyetlen hely ahonnan össze tudtam szedni valami lelkesítőt, az első hazai Stevenson Weekender építőjének oldala volt. Az egykori tánctanár ma már csak az odafönt lévőknek oktathatja a lépéseket, Táncos névre keresztelt hajója ki tudja hol kallódik, az oldalt pedig -amit legalább olyan megszállott lelkesedéssel készített mint a vitorlását, valamilyen megfontolásból valaki -talán egyik családtagja törölte. Így veszett a feledés szürkeségébe méltatlanul egy ember életének legfőbb munkája és talán az értelme is. Rendszeresen a tanulói segítségével fordítgatta a készülő hajót, sokszor bajlódott a bejövő vízzel -ahogy minden hajósember- és fő célja volt, hogy több tavon is vitorlázhasson, vagy ahogy mondta: Minél több vizet megismerjen. Ahol most vitorlázik onnan már nem térhet vissza és ha már ennyit írtam valakiről akinek a lelkesedése példaértékű, akkor következzen egy kép a Táncosról.

Tánctanár volt, olyan erős meg minden...

Szóval hálás vagyok a nejem türelméért, a családtagoknak és nektek olvasóknak akik hittetek bennem. Minden egyes kattintásotokért, a baráti kör szellemes megjegyzéseiért és az ilyen mondatokért ami az oldal első követőjétől F. Andrástól származik: "vannak még olyan emberek, akiket tényleg hajt az alkotásvágy és nem csak inkább sörrel a kézben magyaráznak otthon a tévének", de az építésbe vetett hitem és az oly sokáig töretlen lelkesedésem eddig tartott. Mint ujjaink közül a kipergő homok úgy illant el a maradék bizakodásom és fájdalmasan be kell ismernem hogy az építés nem hozta meg a várt eredményt.
De lássuk mi minden árnyékolta be azt az ígéretes május eleji délelőttöt.
Mielőtt elmerülnénk a részletekben essen pár szó a kikötőről. A normál állások mellett olyan "gurtnis" helyek is vannak ahol a hajó nincs vízen, de a partra sem kell minden egyes alkalommal kicibálni, ugyanis az állásban két széles hevederrel ki lehet emelni a vízből a gépsárkányt. Amellett hogy kényelmesebb a sólyázásnál nem is algásodik, arra viszont figyelni kell, hogy a ki és beálláskor a svert felhúzott állapotban legyen. Az esetek nagy részében yxilon és kalóz foglalja el ezeket a becses helyeket, de a szezon előtt megkaphattam egy ilyen exkluzív placcot ahol mostanáig félig leeresztett helyzetben, vízzel gazdagon ellátva várt rám kis hajóm. A terv a következő: Sir Galahad, Lancelot és én.... ja nem, ez a Gyalog Galopp! : ) szóval: egy alapos vízmerés után kiemelem vitorlásomat a tóból, majd kezdve a trepnikkel az árbócon át az álló és futókötelekig vitorlákig és végül a kormánylapátig összerakom a hajót. Leengedem, kilököm az állásból, beteszem a svertet és az optimális szélben megyek néhány kört a nyílt vízen, nem messze a kikötőtől, közben megkérem a mólón dekkoló horgászok egyikét, hogy készítsen néhány fényképet esetleg filmet. Ahaa, azután felébredek és a kezem belelóg a bilibe...

Itt még minden rózsaszín

Bár a vízmeréssel és összeszereléssel nem volt probléma : ) sőt az égiek olyan kegyesek voltak, hogy tiszta északi szél fújt olyan kettes, néha hármas amiben kényelmesen felhúzhattam a vitorlákat, pont elég a haladáshoz viszont ahhoz kellően gyenge, hogy mindenáron be akarjon borítani a tóba. Tehát neoprén cipő, mentőmellény és ugyan mi másra lenne még szükségem? Leeresztettem majd kiimádkoztam Ibolyt az állásból és ott, attól a pillanattól foszlottak szerte a remények mint amikor elveszítjük a szerelmünkbe vetett hitünket vagy egy barátunk bizalmát. 
Kezdetnek a fenékdeszkák bedagadása miatt nem sikerült a sevrtet betuszakolni  a helyére, de kitartó erőszakosságomnak hála ez megoldódott. Igaz ez idő alatt a szél kezdett rátolni a túloldali hajókra és ami még rosszabb a vízszint nagyjából három centire emelkedett. Az irányt siketült korrigálnom és ugyan elég gyászosan de azért félszélben megindult a hajó. Hogy a folyamatosan beáramló víz vagy esetleg más, konstrukciós hiba miatt nem tudtam felélesedni az mostantól örök rejtély marad úgyhogy hátszélbe fordulva menekülőre vettem a dolgot és lassacskán eljutottam a szomszéd egyesület stégjéig, de ekkorra legalább nyolc centi magasan állt a víz odabent. A finnes rutinnak hála gond nélkül kikötöttem és túl is voltam életem legrövidebb vitorlázásán, de a kalandok még messze nem értek véget.

Merülés az volt

Leszereltem rövid életű vitorláimat, a bumot és evezővel vágtam neki a Sirály és az Alba Regia közti néhány méteres távolságnak. A pár perc alatt a szüntelenül növekvő vízmennyiséggel fordított arányban csökkent a hajó irányíthatósága és közel álltam hozzá hogy szégyen szemre vitorla nélkül boruljak be a tóba. Célba érést követően a sólyázás lett a következő leküzdendő feladat, de ahhoz el kell távolítani az uszonyt. Mondanom se kell, hogy képtelenség volt kihúzni sőt kalapáccsal se tudtam megmozdítani a beragadt elemet így egyetlen lehetőség maradt, azaz a svert tetején lévő ütköző leszerelése és valahogy az egész cucc átpréselése a hajón. Nos ha préseléssel nem is, de egy ötös laposvassal meg kalapáccsal sikerült részben szétbarmolnom az uszonyt és áterőszakolnom a bedagadt fenéken. Jelenleg a sólyától tíz méterre, a tó alján várja hogy egy kicsit jobb idő legyen és lemerüljek érte. Már "csak" partra kellett juttatnom valahogy a sporteszközt, ami a sokat emlegetett víznek köszönhetően kézzel szóba sem jöhetett, így amennyire tudtam alátettem a sólyakocsit és autóval vontattam ki a biztonságot jelenő szárazföldre. Itt csalódottan lebontottam az árbócot, a tisztesség kedvéért a lassan csordogáló vizet kimertem és letaglózva félreállítottam közel egy évnyi hiábavaló fáradozás eredményét.

Légy résen

 A nap és az építés győztese kétségkívül a víz ami visszafordíthatatlan károkat okozott a hajóban, másrészt meg szinte pillanatok alatt vette át az uralmat felettünk. Értelemszerűen nem a képen látható állapotban vittem ki a Ibolyt, ezt és a hasonló hibákat -igaz elég körülményesen- fa lapocskákkal és minden erre a célra alkalmas dologgal kihézagoltam -ezért is tudtam annyi ideig vízen lenni. : ) A végleges megoldást a műanyagozás jelentené, de vannak dolgok az életben amire egy bizonyos időnél többet nem szabad áldozni és így van ez az én hajóépítésemmel is, amit ideje elengednem mert a ráfordítandó energiát érdemesebb bármi másba fektetnem.
Tanulság még, hogy rögtön a vízretételkor kellet volna kipróbálni, de akkor erre nem volt idő és hiába a sok lenolajozás, lakkozás és egyéb kezelések amikor egyikük se hozta meg a kellő védelmet, sőt nem csak a fartükörnél jelentkezett a képen látható károsodás hanem még a fenékdeszkák is bedagadtak annyira, hogy a palánkokat egyszerűen eltolták a bordáktól. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem hogy oldalanként három-négy centivel lett szélesebb a hajó és képzeljétek, ennek köszönhetően jelenleg a sólyakocsin se fér el normálisan.

Mi a hézag?

Úgyhogy mostantól az építősnek indult oldalból -minden valószínűség szerint véglegesen- vitorlázós lesz, a kalandokról, versenyekről szóló beszámolókat továbbra is olvashatjátok, amiben tudok mindenkinek nagyon szívesen segítek, de hajóépítéssel ne engem bízzatok meg. : )